Shock!

Tíz évvel ezelőtt, 2002. június 6-án hunyt el a '80-as évek kaliforniai hard rock színterének egyik emblematikus figurája, Robbin Crosby. A Ratt ritmusgitárosa és egyik fő dalszerzője a lehető legszomorúbb pályaívet írta le, amit csak muzsikus befuthat: útját hosszú éveken át arénakoncertek, platinalemezek és dollármilliók szegélyezték, ám a heroin nála is erősebbnek bizonyult, és a '90-es évek közepére az egykori dúsgazdag, magazinok címlapján feszítő rocksztár AIDS-es hajléktalanként tengette napjait Los Angeles utcáin. A Ratt korai albumai ugyanakkor a mai napig a műfaj klasszikusainak számítanak, és a zenésztársak is elismerik: Crosby nélkül soha nem jutottak volna ilyen magasra.

A Rattet Stephen Pearcy énekes hozta össze San Diegóban még Mickey Ratt néven, ám ezt a Walt Disney cég követelései miatt meg kellett változtatni, így miután a banda 1980 végén áttette székhelyét Los Angelesbe, lerövidítették az elnevezést simán csak Rattre (ami egyébként a Rockin' All The Time jelszó kezdőbetűinek is megfelelt). A zenekarban számos helyi muzsikus fordult meg ezekben a hónapokban, így például Ozzy Osbourne későbbi gitárosa, Jake E. Lee is, Pearcy első stabil társának azonban a hatalmas termetű hathúros, Robbin Crosby bizonyult. Crosby után aztán sorra érkeztek a többiek is: a szólógitáros Warren DeMartini (őt maga Lee ajánlotta a saját posztjára), Juan Croucier basszer és Bobby „Blotz" Blotzer dobos – igaz, a csapat első hivatalosan megjelent felvételén, a Tell The Worldön utóbbi két muzsikus még nem játszott. Ez a nóta ugyanazon az 1982-es első Metal Massacre kollekción kapott helyet, ahol az első Metallica dal, a Hit The Lights is debütált.

A Ratt önállóan először egy EP-t dobott piacra saját kiadásban, amely a banda nevét viselte. Mivel a csapatnak ekkor már nagyon jó neve volt a Sunset Stripen, a kiadvány gyorsan fogyott, az Atlantic pedig le is szerződtette őket. Arra persze aligha számíthatott bárki is, hogy a csapat első teljes nagylemeze, az 1984 márciusában kiadott Out Of The Cellar azonnal hatalmas őrületet robbant majd ki a tengerentúlon, pedig így történt. A már teljes fordulatszámon pörgő MTV egyből felkapta a csapat első klipjét, a Round And Roundot, ami aztán az amerikai listák tizenkettedik helyéig mászott. Az öt csóró muzsikus hirtelen a világ tetején találta magát, pedig mindent teljesen ösztönösen csináltak, és nem foglalkoztak az úgymond nagy, komoly dolgokkal. Pearcy: „Mai fejjel mulattató, micsoda kőkorszak volt az... Igazság szerint szartunk rá, mit írunk és hogyan vesszük fel. Volt egy magnónk, amire rögzítettük a nótaötleteket. Utána hoztunk egy másikat, és úgy vettük fel a többi gitárrészt meg az éneket, hogy közben ment az első magnó is a már felvett alapokkal. Egy csomó dal pedig akusztikusan született abból a roppant egyszerű okból kifolyólag, hogy csak akusztikus gitárom volt. Egész nap azon igyekeztem, hogy szerezzek valahonnan egy elektromosat, de közben ne kelljen munkát vállalnom... Az első EP dalai mind így nyerték el a végső formájukat, de még a Round And Round is."

Az Out Of The Cellar a '80-as évek első felének legmeghatározóbb amerikai hard rock anyagai közé tartozott a Van Halen, a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Twisted Sister ekkori albumai mellett. Végül összesen négy sikerdal került ki róla, csak az Egyesült Államokban több mint 3 millió példányban kelt el, és hazájuk mellett Japánban is egyből a legnépszerűbb előadók közé emelte a csapatot. A Rattet a médiában mindössze egy EP és egy album után máris az új Aerosmithként emlegették, és mindenki azon volt, hogy a hasonló ívású Mötley Crüe első számú riválisaként állítsa be őket. Miközben a sajtó folyamatosan hozta a versengésről szóló híreket, a színfalak mögött a két zenekar tagjai nagyon is jó kapcsolatban álltak egymással, különösen Nikki Sixx és Crosby. Kettejük barátságának sajnos komoly árnyoldalai is voltak: heroint is együtt használtak először. A felszínen azonban ekkor még minden csak a felhőtlen, boldog partizásról szólt. Pearcy: „Hihetetlen, megismételhetetlen korszak volt az, színes és izgalmas. És veszélyes. Olyan, mint valami tuningverseny... Egyszerűen minden játszott. Akármelyik este indultál neki a Sunset Stripnek, pezsgett az élet: az egyik klubban a Rattet láthattad, az utca másik végén a Quiet Riotot, szemben pedig ott játszott a Great White vagy a Mötley Crüe, netán ezek együtt. Ott volt a Roxy, a Whiskey, a Troubadour, a Cathouse, és mindenhol pezsgett az élet. Már-már nevetséges volt, komolyan: mindenki ide-oda járkált, mindenfelé és mindenkivel dugott. Semmire sem mondtunk nemet: jöhetett egyedülálló vagy házas, anya vagy lánya, nővér, édeshármas, édesnégyes, drogok, pia, MINDEN. Robbinnal pedig társak voltunk a bűnben. Leszartuk, mit mondtak mások, sokszor még a saját zenésztársaink is utáltak minket."

A Ratt jóformán a turnéról esett be a stúdióba, hogy elkészítse a második albumot. Hazugság lenne azt állítani, hogy különösebben tudatosan dolgoztak – igazság szerint idejük sem nagyon akadt túlagyalni a munkát. Warren DeMartini: „Csak apró klubturnéként indult az egész, aztán kijött a Round And Round videó, és végül összesen úgy kétszázötven koncertet adtunk az első lemez kapcsán. Hihetetlen volt az az időszak. A Ratt olyan rövid idő alatt lett nagy banda, hogy még a saját naptárunk beosztására sem maradt időnk, mert minden önálló életre kelt." A zenekar ismét az első lemezt is jegyző Beau Hill producerrel vonult stúdióba, aki olyan szerepet töltött be náluk ezekben az időkben, mint Robert John „Mutt" Lange a Def Leppardnál: több volt, mint szimpla zenei rendező, és elég rendesen ott is hagyta a bélyegét a csapat megszólalásán.

Az 1985 júniusában kiadott Invasion Of Your Privacy abból a szempontból szakított a hagyományokkal, hogy az EP-vel és az Out Of The Cellarral ellentétben borítóján nem Crosby akkori barátnője, a később David Coverdale és a Whitesnake mellett is feltűnt Tawny Kitaen, hanem egy másik Playboy-modell, Marianne Gravatte domborított. Nem véletlenül kezdem a borítóval, a Ratt ugyanis ezen az albumon a forma és a tartalom olyan szintű összhangját adja, ami már akkoriban is párját ritkította. A sejtelmes fényekkel operáló, lágyan erotikus kép tökéletesen passzolt a zene fülledtségéhez: nem véletlen, hogy őket kiáltották ki az új Aerosmithnek, a dalokból áradó természetes lazaság, dögösség ugyanis valóban Steven Tyleréket idézte. Ugyanakkor hiába jellemezte a Rattet a '80-as évek összes vadhajtása, zenéjük messze túlmutatott a pályatársak többségén, és ez a két gitáros érdeme. DeMartini eleve fényévekkel jobb zenész volt, mint a Sunset Strip hathúrosainak nagy része, és virtuóz, ám bluesosan dallamos szólói Crosby feszes riffelésével, hangszerelési rafinériájával összepárosítva lazán kenterbe verték a legtöbb korabeli glam/sleaze alakulatot. Az Invasion Of Your Privacy fő ékköve is ez a gitármunka: az egész anyagot telepakolták gyilkos riffekkel és szólókkal, amelyek még a korszakban szokásos szétvisszhangosított hangzásképen is átütnek.

Az album kezdése helyből elsöprő: a zakatolós, staccato riffelésű You're In Love, a kedvenc Ratt gitártémámat rejtő Never Use Love és a szintén páratlan, higgadt és elképesztően magabiztos hangulatot árasztó, lüktető Lay It Down himnusz gyakorlatilag mindent elmondanak erről a korszakról, amit csak érdemes elmondani. A lemez nem hosszú, és – nyilván ennek is köszönhetően – szinte teljesen fullos: mai füllel talán csak a Got Me On The Line tűnik róla cseppet bárgyúbbnak a kelleténél, de a többi szám ezt is bőven ellensúlyozza. A fifkikásan felépített gitártémák, mesteri szólók mellett persze Pearcyt is ki kell emelni, aki sosem számított különösebben jó énekesnek, éles, smirglis hangja azonban ugyanolyan Ratt védjegy, mint amilyet Vince Neil is jelentett a Mötley Crüe-ben. Croucier háttérvokáljaival kiegészítve az egész albumon méregerős refrének sorakoznak. A Give It All, a Between The Eyes vagy a Dangerous But Worth The Risk mind-mind száz százalékos, végtelenül laza és macsós Sunset Strip rock. A tökéletesen felépített Closer To My Heart power-ballada ugyanakkor a fentiek tökéletes ellenpontja, ahol Crosby demonstrálta, hogy a bandából nem kizárólag DeMartini képes fantasztikus szólókra.

Az Invasion Of Your Privacyt a Lay It Down vezette fel kislemezként, és azonnal az MTV egyik leggyakrabban játszott dalává vált. Az albumot úgymond sikerre programozták: akárcsak elődje, ez is a Billboard-lista hetedik helyéig verekedte magát, és hajmeresztő példányszámokban fogyott a boltokból. A zenekart Amerikában ismét zsúfolásig telt arénák várták, és immáron Európába is átmerészkedtek az év augusztusában a Monsters Of Rockra. A két kontinens ugyanakkor gyökeresen másképp viszonyult a bandához. Miközben az Egyesült Államokban az ekkoriban még feltörekvőben lévő Bon Jovi kisebb-nagyobb megszakításokkal 1985 felét a már befutott szupersztárnak számító Ratt nyitózenekaraként töltötte, addig Európában Pearcyék szekere messze nem indult még be ennyire. Doningtonban alulról a második helyen léptek fel a nyitó Magnum és a Metallica közé ékelődve, miközben a Bon Jovi kettővel felettük kapott helyet a tabellán. A csapat különösebben a későbbiekben sem erőltette Európa meghódítását: akkora sztárok voltak odahaza és a Távol-Keleten, hogy nyugodtan meg is engedhették maguknak ezt a luxust.

Az Invasion Of Your Privacy turnéja összesen több mint másfélmillió nézőt vonzott, az album pedig ugyan nem múlta felül elődje eredményeit, de végül kétszeres platinalemez lett Amerikában. A Lay It Down mellett a You're In Love és a What You Give Is What You Get MTV-s diadala is nagyban hozzájárult a kiugró eladásokhoz. Jellemző, hogy a Rattet még az akkortájt hermetikusan zárt műfaji határok másik oldalán tevékenykedő zenészek is elismerték, igaz, nem nyíltan. „A hajmetalos színtér nagyrésze az imázsról szólt, nem pedig a zenéről, ellentétben a hozzánk hasonló bandákkal, ahol mindig is a dalok, a dalszerzés és az előadásmód álltak a középpontban", emlékezett vissza később Gary Holt az Exodusból. „A legtöbb hajbanda egyszerűen szar volt. George Lynch minden egyes hangját imádom, de a Dokkent ettől még nem szeretem. A Mötley Crüe pár dolga volt a kivétel, meg a Ratt teljes munkássága. Lee Altus és én is az elejétől fogva hatalmas Ratt rajongók voltunk, csak éppen a '80-as években egyszerűen nem ismerhettük be ezt, hiszen a közös ellenséghez tartoztak. De ettől még imádtuk azokat az óriási riffeket. Így aztán titokban hallgattuk őket, amikor biztosan tudtuk, hogy senki sincs a közelben..."

Noha ekkoriban még inkább úgy tűnt, Crosbyék nyerik meg a Ratt – Mötley párviadalt, az élet végül másképp alakult: a Rattre óriási nyomás nehezedett az Atlantic és a menedzsment részéről, és a banda gyakorlatilag ismét a turnéról vonult be a stúdióba, mindenféle pihenő vagy rákészülés nélkül. Az 1986 őszén kiadott Dancing Undercover kétségkívül jó lemez volt, de a várakozásokkal ellentétben zeneileg már nem sikerült rátromfolnia elődeire, és el is maradt a nagy reményektől. A platinaszintet simán hozta, előrelépni viszont nem tudtak vele, és ugyanez állt az 1988-as Reach For The Skyra is. A Ratt továbbra is arénákban koncertezett, de az évtized második felére a Bon Jovi és a Mötley Crüe is alaposan elhúztak mellettük, a Guns N' Roses felbukkanásával pedig az is egyértelművé vált, kikre illik még náluk is jobban „az új Aerosmith" titulus. DeMartini: „A dolgok üzleti része elvonta a figyelmünket a zenéről, pedig a rock'n'roll teljes embert kíván. Egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy nyakig benne ülünk mindenben, mert két rendkívül sikeres album után, a harmadik lemez megjelenésekor az ember már tudja, mit veszíthet. Elszálltunk magunktól, ez az igazság, és ezért születtek az Invasion Of Your Privacy után gyengébb dalaink is. Jobb lett volna, ha kicsit pihenünk közben, hiszen hat éven át a lemez-turné-lemez-turné verkliben éltünk, és eközben elég nehéz volt időt szakítani arra, hogy mindent tökéletesen kidolgozzunk. Ha szünet nélkül lenyomsz százhetvenöt bulit, aztán utána egyből mész utána a stúdióba, még akkor is minden értelemben a saját határaidat feszegeted, ha egyébként gyorsan tanulsz." Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Crosby egyre mélyebbre merült a heroin mocskába.

A Ratt a '80-as évek végén vett egy nagy levegőt, és megpróbált ugrani egyet előre: megváltak Beau Hilltől, és a slágergyáros Desmond Childdal bútoroztak össze az 1990-es Detonator album erejéig. A zenekar jellegzetes stílusát új színekkel bővítő lemez zeneileg talán a legjobb teljesítményük volt az Invasion Of Your Privacy óta, a közönség ízlésével azonban nem találkozott. Ez még így is 900 ezer eladott példányt jelentett Amerikában, ám a platinahatárhoz épp hiányzó százezer album már a kiadó szemében is leértékelte a Rattet. Crosby ráadásul ekkorra olyan pocsék állapotban volt, hogy nem is tudta befejezni a turnét: a japán állomások után távozott a fedélzetről egy rehab-klinikára, és a Ratt Michael Schenker beugrásával folytatta a koncerteket. Az elvonó azonban nem hozott eredményt. Nikki Sixx: „Robbinnal együtt kezdtünk el kísérletezni a heroinnal, ám miközben én leálltam a szerrel, ő még nálam is sokkal mélyebbre süllyedt. Olyannyira megváltozott, hogy egy idő után teljesen meg kellett vele szakítanom a kapcsolatot, pedig az egyik legjobb barátom volt. 1990 környékén egyszer hozzám költözött, de megmondtam neki: mivel kisgyerekeim vannak, csak akkor jöhet, ha teljesen tiszta. Egy ideig úgy is tűnt, minden rendben, egy nap azonban bementem a vendégszobába, és megláttam egy papírzacskót, ami gyanúsan ismerősnek tűnt. Belenéztem: tűk, fecskendők, kanalak voltak benne, vagyis mindaz a szarság, amivel kinyírjuk magunkat. Ki kellett tennem Robbint. Emlékszem, sírtam, amikor elhajtott a kocsijával. Soha többé nem találkoztunk. Pár hónap múlva még felhívott, hogy kölcsönkérjen tízezer dollárt. Azt mondta, arra kell, hogy kifizesse az adósságait és egyenesbe hozza magát, én azonban ex-narkósként pontosan tudtam, mire megy ki a játék. Megmondtam neki: attól félek, hogy megölné magát ennyi pénzből, de ha kilencven napig tiszta marad, boldogan odaadom neki. Elküldött a picsába, és levágta a kagylót. Vérzett a szívem, mert tudtam, hogy nem gondolja komolyan."

A Ratt a Holtpont film Nobody Rides For Free című betétdala és a Ratt'N'Roll válogatás kiadása után nem sokkal, 1992-ben feloszlott, a tagok pedig szétszéledtek. Crosby képtelen volt magát összeszedni: olyannyira lecsúszott, hogy az évtized közepére még az otthonát is elveszítette, és egy ideig hajléktalanként koldult Los Angeles utcáin. Ezekben az években HIV-fertőzést kapott egy mocskos tűtől, és egyre rosszabb állapotba került. A Ratt 1996 végén újjáalakult, ám a gitáros továbbra sem tudott részt venni a munkában, kisebb klubbandákban játszogatott, amikor éppen sikerült időlegesen rendbehoznia magát. Az évtized végére belső szervei sorra adták meg magukat: anyagcsere-zavarai következtében Crosby mintegy 180 kilósra hízott, és várta a halált. „Azt szeretném, ha senki sem sírna a temetésemen", mondta egyik utolsó interjújában, amit a VH1 Behind The Music műsorának adott. „Inkább bulizzon csak mindenki. Tíz ember helyett is eleget éltem. Minden álmom valóra vált, sőt, még annál több is."

Robbin Crosby végül 2002. június 6-án hunyt el nem az AIDS, hanem egy aranylövés következtében. Halála társaira is kijózanítóan hatott, bár Pearcy és a DeMartini – Blotzer páros ekkoriban elsősorban az egymással szembeni anyagi-jogi vitákkal foglalkoztak. Pearcy: „Eleinte együtt laktunk mindannyian egy egyhálószobás lakásban, aztán mindenki házat vett, Porschét és a többi jóságot. Futott a szekér, de dolgoztunk is érte keményen: turné, lemez, turné, lemez... Daráló volt, méghozzá kőkemény tempóban. És közben kétszáz százalékosan megéltük a szex-drogok-rock'n'roll életstílust. Mindhárom ajtó nyitva állt, csak rajtad múlott, melyiket választod. De azért alapvetően mindegyiken bementünk... Robbint épp emiatt veszítettük el, és többen közülünk ennek hatására hagytak fel a saját szenvedélyeikkel. Ez egy veszélyes szakma. Elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy arénákat töltsünk meg. Hatalmas show-kat csináltunk, hatalmas pénzeket kerestünk, dőzsöltünk. És amikor ilyen jól futnak a dolgaid, sosem tudhatod, mikor szakad vége ennek az egésznek. Én is benne voltam minden hülyeségben, de amikor láttam, hogyan csúszik lefelé Robbin, megálljt parancsoltam magamnak. Korábban minden a három P-ről szólt, ahogy hívtuk ezt: parti, pina, pénz. Ebből nálam utána csak a pénz maradt meg. Robbin azonban más volt, mint én: szélsőségesebb, és a szó minden értelmében véve metal. Ő ide jutott. Én hoztam össze a csapatot, ő érkezett először. Mindketten pontosan tudtuk, mit akarunk, ő azonban mindenben a végletek embere volt. Ha én ittam egyet, ő biztosan négyet ivott. Mindnyájan kalandoztunk bizonyos szerekkel – nos, Robbin mindegyiket egyszerre tolta. És mivel a koszos tűkre sem figyelt, megkapta a HIV fertőzést. Mindenki a saját életéért felel, és nekem is beletelt pár évbe, mire összekaptam magam. Neki nem sikerült. Nem véletlenül hívtuk egyébként Kingnek: tényleg az volt. A vezetőnk, a jobbkezem, minden. Szörnyű, ami vele történt, teljesen kikészített. És nem ő a rock'n'roll háború első áldozata, meg persze nem is az utolsó. Nemcsak tökéletes gitáros volt, de nagyszerű ember is. A legkedvesebb, legbarátságosabb csóka, akibe csak beleszaladhatsz ezen a bolygón. Ő volt a mi nagylelkű, kétméteres szőke óriásunk."

A klasszikus Ratt felállás tagjai végül 2006-ban tették félre nézeteltéréseiket, 2010-ben pedig az Infestation albummal olyan produkciót tettek le az asztalra, ami minden tekintetben méltó volt a korai remekművekhez. Némi feszkó azóta is jelentkezett közöttük, most azonban a legfrissebb hírek szerint az eddigi újjáalakulásokból mindig kimaradt Juan Croucier is visszatért a fedélzetre, vagyis tényleg minden feltétel adott ahhoz, hogy a folytatás is a lehető legerősebb legyen. A csapatra persze elsősorban mindig is az Out Of The Cellar és az Invasion Of Your Privacy miatt fog emlékezni a nagy rockzenei köztudat: e két lemez nélkül senki sem alkothat teljes képet a '80-as évek dél-kaliforniai színteréről. Robbin Crosbynak pedig mindebben elévülhetetlen érdemei voltak.