Shock!

Bár a phoenixi Sacred Reich karrierje meseszerűen indult, fennállásuk alatt mindvégig megmaradtak az underground kultikus kedvenceinek. A sors furcsasága, hogy annak ellenére sem sikerült átütő sikereket elérniük, hogy a Metal Blade által szerződtetett kölykök már első lemezükkel, a 16-17 éves korukban rögzített Ignorance-szel is markáns, saját hangzásvilágot alkottak meg, ráadásul az akkoriban épp virágzó thrashszíntér kellős közepén. Bár az Ignorance is vitathatatlanul klasszikussá érett, az igazi mesterműre további három évet kellett várni: a Surf Nicaragua EP-t követő, idén huszonöt évvel ezelőtt megjelent The American Way egy olyan különleges anyag lett, amely ereje teljében mutatta meg a Sacred Reichot.

Bár a csapatot legtöbben az énekes/basszer Phil Rind bandájaként tartják számon, az igazság az, hogy a frontember nem volt ott a formáció 1985-ös megszületésénél, csatlakozására azonban még abban az évben sor került. Phil Rind: „Úgy tudom, a banda neve Jason Raineytől jött, még akkor, amikor nem is voltam tag. Látta valahol a nevet, úgy gondolta, hogy király a hangzása, és kész. Azért választották, mert ha meghallod, rögtön be tudod lőni a zenét is, amit a banda játszik."

És ami talán még ennél is fontosabb, a Sacred Reich név két olyan szó összepárosítását jelentette, amelyek együtt szerepeltetése finoman szólva is polgárpukkasztónak, megütközést keltőnek számított. Éveken keresztül mosakodhattak is miatta, sokan ugyanis a német Reich (azaz birodalom) szó miatt nácinak tartották őket. A gitáros Wiley Arnett szerint azonban jól tették, hogy kitartottak a név mellett: „Minden további nélkül megváltoztathattuk volna a nevünket még az elején, ugyanis kezdetben csak egy kis helyi csapat voltunk, akik feldolgozásokat meg pár saját dalt játszottak, és a kutya nem ismert még bennünket. Mégsem váltottunk. Maga a név eredete elég érdekes történet amúgy: a banda eredeti énekese, Dan Kelly, és Paul Stottler (ő készítette valamennyi Sacred Reich borítót az 1996-os Heal kivételével – K.G.) épp Kaliforniában utazgattak, amikor Hollywoodban belefutottak egy bandába, akik teletagelték a várost. Ők voltak az SR-13. Danéknek megtetszett a logó, és mikor visszajöttek, nekünk is megmutatták. Persze mindannyiunknak bejött ez a tagelt két betű, de nem akartunk szimplán csak SR lenni, úgyhogy elkezdtünk agyalni, minek lehetne a mozaikszava ez a rövidítés. Sajnos már nincs meg lista a lehetséges megoldásokat tartalmazó lista, pedig volt köztük pár igazán vicces verzió is. A Sacred Reich is felmerült megoldásként, és az első mondat, ami elhangzott vele kapcsolatban, az az volt, hogy ha valaki meglátja ezt a nevet, rögtön tudni fogja, hogy nem kibaszott countryt játszunk. Aztán arra is gondoltunk, hogy van üzenete a csapatunknak, és ezt is ki kellene valahogy fejeznie a névnek, ami persze csak belemagyarázás volt. Először csak a kezdőbetűk voltak meg tehát, utána találtuk ki a jelentésüket. Bár sosem voltunk nácik, azért azt még ki kellett találnunk, hogy lehet az, hogy egy zsidó énekes egy Sacred Reich nevű bandában nyomja. Az igen bölcs ideológiát végül én találtam ki: a Sacred Reich egy szarkasztikus, túlzó bemutatása annak, mi történhet, ha az emberek annyira közömbössé válnak, hogy a Hitlerhez hasonló arcok hatalomra kerülhetnek. Persze a lényeg az volt, hogy a nevünkre mindenki felkapta a fejét, és ez elég jól be is jött. Emlékszem, talán Tennessee-ben játszottunk, a koncert helyszínén pedig ennyi volt kiírva jó nagy betűkkel: ma este Sacred Reich. Mikor odaértünk, már négy autónyi rendőr várakozott a helyszínen. Azt hiszem, már Gloria Cavalera volt a menedzserünk akkoriban, és mikor kiterelt minket a buszból, akkor derült ki, hogy a zsaruk mind ránk várnak. Persze rögtön ránk másztak, hogy mi a francot akarunk a városukban, mi meg azt sem tudtuk, miről beszélnek! Marha kínos volt, ugyanis a rendőrök azt hitték, hogy valamiféle neonáci gyűlés lesz aznap este. Valaki ekkor hozta elő a lemezünket, és megmutatta a One Nation szövegét, így szépen sikerült meggyőznünk őket arról, hogy teljesen félreértették a szitut. Emlékszem, hogy a Surf Nicaragua megjelenése után meg olyanoktól kaptunk mocskolódó leveleket, akik egész addig szimpatizáltak velünk, mert azt hitték, nácik vagyunk. Ezek persze csak ostoba skinheadek voltak, akik annyira headbangeltek, hogy a szövegek már nem jutottak el a tudatukig, de egyébként sem ezeket az embereket akartuk magunk mellé állítani."

Ahogy a bevezetőben írtam, a Sacred Reich indulása gyakorlatilag mesébe illő volt. A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően már tinédzserként kihozhatták első lemezüket, méghozzá a Metal Blade szárnyai alatt, akik olyan csapatokkal dolgoztak korábban, mint a Philékre is igen komoly hatást gyakorolt Slayer vagy a D.R.I. Ráadásul az idáig vezető út sem volt valami hosszú, rögösnek pedig semmiképpen sem nevezhető. Ahogy oly sok zenekar esetében, náluk is a Metal Massacre sorozattal – esetükben a nyolcadik résszel – indult minden. Phil: „Gloria Cavelerának volt egy klubja akkoriban, a Bootlegger, ahol király koncertek voltak, és mi is ott kezdtünk el játszani. Sokat léptünk fel például a Flotam & Jetsammel is, Gloria pedig végül a menedzserünk lett, ami azt eredményezte, hogy onnantól kezdve tényleg bármikor játszhattunk a klubjában, amitől persze óriásit fejlődött a zenekar. A Metal Blade-hez is úgy kerültünk, hogy Jason Newsted, a Flotsam bőgőse mesélt rólunk William Howellnek, a kiadó egyik emberének. 1986 nyarán rögzítettük az első és egyetlen demónkat, a Draining You Of Life-ot, még az eredeti szólógitárosunkkal, Jeff Martinekkel. Akkoriban csak bőgőztem, és egy Dan Kelly nevű srác énekelt, de mikor a felvételekre került sor, Dan nem tudott beszállni a költségekbe – volt vagy 100 dollár fejenként –, úgyhogy Jason rám mutatott, és közölte, hogy én fogok énekelni. Mikor Dan nem ért rá, eleve én énekeltem a próbákon, de azért rendesen be voltam szarva. Emlékszem, bárányhimlőm és lázam volt, mikor megérkeztünk a felvételekre, a stúdiós srácok pedig mind az anyjukat hívogatták, hogy gyerekkorukban átestek-e már a bárányhimlőn vagy sem... Négy számot vettünk fel, és ha ma meghallgatom ezeket, mindig megdöbbenek, mekkora hatással volt ránk akkoriban a Slayer. Ha már lopsz, lopj a legjobbtól! A demó elkészítése után nem sokkal aztán Jeff Martinek úgy döntött, kiszáll, és inkább beáll a haditengerészethez. A dobosunk, Greg Hall együtt játszott egy másik bandában Wiley Arnettel, és megkérte, hogy csatlakozzon hozzánk, ő pedig igent mondott."

Brian Slagel kiadója ezután fedezte fel a csapatot. Rind: „A Metal Blade-hez valahogy eljutott ekkoriban a demónk, ők pedig fel akarták tenni a Sacred Reich című dalunkat a Metal Massacre nyolcadik részére. Mi viszont újra akartuk venni Wiley játékával, illetve volt egy másik témánk is, amit szintén rögzíteni szerettünk volna, szóval az új felállással feljátszottuk ezeket, a Metal Blade-nek pedig bejöttek az új verziók. Végül az Ignorance lett a MM VIII nyitószáma, és annyira jó visszajelzések érkeztek rá, hogy szerződést is ajánlottak. A nagylemez körülbelül egy évvel később jött ki, és ma is nagyon szeretem. Gyors és kemény, azaz teljesen időszerű volt akkoriban. Néhány szöveg persze elég bugyuta, de hát 16 éves voltam, amikor írtam őket. Egy rakat Slayer-hatás is van a dalokban, ami egyáltalán nem baj, Greg pedig remekül dobol rajta. A gitárok viszont lehetnének hangosabbak. Ennek ellenére azonban szerintem egy kifejezetten erős debüt volt." A Sacred Reich Metal Blade-szerződése egyébként közvetett módon egy másik, a szakmában nyugodtan legendásnak is nevezhető háttérember karrierjét is beindíotta. Gloria Cavalera: „1985-ben egyik nap, mikor mentem nyitni a klubomat, a Bootleggert, rendőrök vártak, és közölték, hogy bezárják a helyet. Semmit sem tehettem, és hirtelen azok az úgynevezett barátok is eltűntek mellőlem, akik addig minden este nálunk lógtak. Azon kevesek egyike, akik hűségesek maradtak hozzám, a Sacred Reich gitárosa, Jason Rainey volt, aki egyik este azzal hívott, hogy a Metal Blade le akarja szerződtetni őket, de nem igazán tudja, elfogadják-e az ajánlatot. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve rákérdeztem, akarja-e, hogy menedzseljem a bandát, ő pedig igent mondott. A karrierem ekkor indult el. Paul Stottler, aki a klub szórólapjait csinálta, kézenfekvő megoldásnak tűnt, így lett belőle a Sacred Reich borítóinak rajzolója."

Természetesen az Ignorance is Stottler képével jelent meg a fronton, és igen komoly sikert is arattak vele. Bár a dalok ezen valóban markánsan slayeresek voltak itt-ott, mégis már az első korongon is megtalálhatóak azok az egyedi, sacred reiches hangulatok és a markáns hangzásvilág, ami később a The American Wayen csúcsosodott ki. Addig azonban hátra volt még egy rakat koncert, köztük az 1989-es Dynamo fesztivál is Hollandiában. Wiley: „Amikor az Ignorance felvételei zajlottak, 17 éves voltam, Phil pedig 16. Nagyszájú kölykök voltunk 'mindenki bekapatja' hozzáállással, és ez hallatszott is a lemezen." Phil: „Húszezer metalosnak játszottunk a Dynamo fesztiválon, ami egyértelműen a karrierünk első csúcspontja volt. Sokkal elfogadóbb volt a közönség, mint amihez hozzászoktunk, és az egész nap tökéletesre sikerült: az időjárás, a többi banda, a közönség, minden szuper volt. A minap hallgattam meg az Alive At The Dynamo koncertlemezt, és ahogy elindult, rögtön nevetni kezdtem. Mikor kérdeztem a bulin a közönséget, hogy mit akarnak hallani, iszonyat hangosan üvöltötték vissza, hogy 'Death Squad.' Király volt!"

A kettes korongot a szakma, a közönség és a Metal Blade is igen komoly izgalommal várta, aminek köszönhetően Rindék profibb körülmények között és tovább is dolgozhattak – Bill Metoyer irányításával a kaliforniai Cornerstone-ban –, mint az első anyag esetében. A végeredmény pedig minden tekintetben lekörözte az Ignorance-et. Phil: „Amikor visszatértünk a Surf Nicaragua turnéról meglehetősen elégedettek voltunk, hiszen Európában és Amerikában is jól sikerültek a bulik, úgyhogy ideje volt nekilátni a következő nagylemeznek, ami eredetileg Crimes Against Humanity munkacímen futott. Az első lemezt tizenkettő, a Surf Nicaragua EP-t pedig hat nap alatt vettük fel, a második korongra azonban hat hetet kötöttünk le a stúdióban. Nem gondoltam volna, hogy szükségünk lesz ennyi időre, végül azonban minden percét kihasználtuk, a végeredmény pedig egyértelmű esszenciája lett a hangzásunknak, a stílusunknak. Ha megkérdezik, melyik a kedvenc lemezen a bandától, sosem tudok választani, de ha az a kérdés, melyik szól leginkább úgy, mint a Sacred Reich, egyértelműen a The American Way a válaszom."

Az 1990. május 15-én kiadott The American Way ugyanis úgy lett ízig-vérig Sacred Reich, hogy a csapat hangzását megtartva számos egyéb hatással is bővítette a repertoárt, aminek eredményeként egy kifejezetten izgalmas, változatos, de a gyökerektől túlzottan el nem távolodó dalcsokor állt össze. Mindez bivaly hangzással és érettebb szövegekkel párosult, amelyekben a politika és a kinyilatkoztatások helyét sok esetben az emberi oldalt boncolgató sorok vették át. Wiley: „Sosem voltam jó énekes vagy szövegíró, de mégis úgy gondoltam, van mondanivalóm. Szóval nagyon boldog voltam, hogy olyan embereket ismertem meg, akiknek segítségével ezt az üzenetemet átadhatom." „Nem vesszük túl komolyan magunkat, hiszen tudjuk, hogy nem vagyunk politikusok, nem akarjuk megváltani a világot", nyilatkozta a megjelenés környékén Rind. „Szeretnénk viszont pozitív üzenetet hordozni, hiszen úgyis sokan gondolják, hogy a metal erőszakos dolog. Néha persze nálunk is van kifejezetten kemény moshpit, de ez is csak egy módja annak, ahogy a srácok kieresztik a gőzt. Nem vagyunk oda George Bushért, se a feleségéért, és a többi politikusért sem, azt pedig kifejezetten utálom, hogy más embereket a kormányuk alapján ítélünk meg. Ott vannak például az oroszok, akiket utálni kell, merthogy biztos mind kommunista. Ez egy baromság. Én se akarom, hogy Bush alapján ítéljenek meg, vele vegyenek egy kalap alá. Szóval a lényeg az, hogy kicsit elegünk van a politikából, így az új lemezen sokkal inkább saját magunkkal foglalkozunk, mivel úgy gondoljuk, hogy először az embernek saját magával kell tisztában lennie, mielőtt másokat akarna megváltoztatni. Ami a szövegeket illeti, az American Way személyesebb, mint az első lemez volt, bár persze politikai témájú dalok is vannak rajta. Az a véleményem, hogy túl sok ember van elfoglalva azzal, hogy mások miben különböznek tőle: vallásban vagy épp fajt, szexualitást, nemet, életkort tekintve. Az igazság viszont az, hogy sokkal inkább hasonlóak vagyunk, semmint különbözőek: Mind szeretetre vágyunk, húsból és vérből vagyunk, sírunk és nevetünk. Ha mindannyian ezekre fókuszálnánk a különbségek helyett, a világ sokkal jobb hely lehetne. Emellett persze zeneileg is szélesíteni akartunk, de anélkül, hogy elfelejtkeznénk a gyökereinkről."

A zenei határok kitolódása pedig egyértelműen tetten is érhető a lemezanyag hallgatásakor, hiszen bár a nyitó Love... Hate még egyértelműen az Ignorance világát viszi tovább, később sorakoznak majd fel az eltérő zenei megoldások. Az első track egy kiváló gyors, riffelős téma, egyszerű, de mégis fogós Rind-refrénnel, témája pedig illeszkedik a Phil által elmondottakhoz, amely szerint kettes lemezén a zenekar az emberi tényezőre kívánt koncentrálni. A középrészébe épített lassú rész azonban már jelzi, hogy ezúttal nem a három évvel korábbihoz hasonló thrash-esszencia várható a csapattól. A kettes címadó például egy kifejezetten lüktető, groove-os darab, finoman búgó basszusgitárral és horzsoló riffeléssel. Nagyon meggyőző és teljesen más, mint az Ignorance dalai voltak. Azzal, hogy ez lett a címadó, a csapat világosan jelezte: nem kívánják ismételni magukat, és ezúttal másfelé indultak el. A harmadik The Way It Is gyors, vegytiszta thrashtéma királyul ritmizált énektémákkal. Bár a korai időkben valóban masszívan érezni lehetett rajtuk a Slayer hatását, az 1990-es dalokban ennek már nem sok nyoma akadt: a riffelés gyors ugyan, de nagyon jellegzetes, ahogy a rövidke, dallamos szólóbetétek és a ritmusos, helyenként kifejezetten pattogó refrének is. Mindennek tökéletes sommázata a The Way It Is, megspékelve pár könnyedebb témával, amelyek elsősorban Wiley révén kerültek a banda muzsikájába. A Sacred Reich egyik nagy erőssége volt ezek mellett, hogy bár Rind sosem számított kifejezett pacsirtának, mégis remek énekdallamokat hozott a lemezeken. A The Way It Is ebből a szempontból is kiemelkedő.

A Crimes Against Humanity dobra és basszusra épülő indításával szintén meglehetősen messze esik az Ignorance-től, és bár a dal egészében is szokatlan, mégis – vagy épp ezért – nagyon jó, nem mellesleg pedig totál egyéni és különleges. A State Of Emergency a lemez leghosszabbja, és a balladisztikusan induló Who's To Blame követi. Ezt a Judas Priest jól ismert pere ihlette, amelyben két nevadai fiatal szülei perelték a zenekart, mivel állításuk szerint gyermekeik a Priest egyik dalának szövege, illetve rejtett üzenete miatt lettek öngyilkosok. A Who's To Blame témájának megfelelően meglehetősen zaklatott és szélsőséges, kifejezetten agresszív részek váltakoznak benne finomabb felhangokkal. Ilyesmit sem lehetett hallani korábban a srácoktól, Philnek pedig tökéletesen sikerült átadnia azt a zaklatottságot, amit a per akkoriban a színtéren eredményezett.

Az utolsó előtti track a hagyományosabb, thrashes I Don't Know, majd érkezik a rengeteg vitát kiváltott 31 Flavors, amelyben funkosan röfögő bőgő, laza gitárok és rézfúvósok hallhatók, Phil pedig gyakorlatilag rappel ének helyett. Mindez egyfajta kinyilatkoztatása volt annak, miszerint nem csak az lehet jó zene, ami száz százalékig metal. Akkoriban azonban sokan szinte árulásnak tartották, hogy megszületett a dal. Wiley: „A 31 Flavors nótát pontosan megterveztük, előre kitaláltuk. Élőben, elsőre felvettük, mert nem akartunk sokat szarakodni vele, ugyanis alapvetően elég távol állt tőlünk, hogy valamit kiokoskodjunk. Az egész mögött az állt, hogy tényleg nagyon sokféle zenét szeretünk, ezzel kapcsolatban pedig egy csomó emberrel kerültünk konfliktusba. Ha felszálltál a turnébuszunkba, olyanokat hallhattál, mint a Red Hot Chili Peppers, a Pink Floyd, Stevie Wonder vagy Edie Brickell. Sokszor viszont belefutottunk olyan emberekbe – akár rajongókba, akár szakmabeliekbe –, akiknek nem tetszett, hogy Philen Mother's Milk póló volt, vagy hogy Edie Brickellre buliztam a buszban. Ezekre a srácokra kezdtük el használni a 'metal dude' kifejezést. Furcsa, mert bár egy nagyon metal underground mozgalom közepén bukkantunk fel, ez a full metal hozzáállás elég messze esett tőlünk. A háttérben hallható 'Wait a minute, that ain't metal!' sort én mondtam fel, és szerző is voltam a dalban, szóval nem igaz a pletyka, miszerint a stúdióban bekapcsolva maradt egy mikrofon, ami megörökítette az ellenkezésemet. Ebben a dalban maximálisan benne voltam, és egyfajta tiszteletadásnak tekinthető. Az pedig, hogy még fúvósokat is hívtunk hozzá, tényleg totális őrületnek számított akkoriban. Sokan azt is gondolták, hogy elment az eszünk. Szerintem viszont ez egy kibaszott nagy nóta, Phil pedig remekül énekel benne." Phil: „Tudom, hogy klisésen hangzik, de a kettes lemez eltérő hangzásának oka a természetes zenei fejlődés. Hangszeresként és dalszerzőként is fokozatosan lépegettünk felfelé, ezzel pedig természetszerűleg kerültek új elemek a dalainkba. Zeneileg és a szövegek tekintetében is egyre jobbak akartunk lenni."

Bár az American Way kiválóan sikeredett – turnéján Budapestre is eljutottak az Arise lemezt népszerűsítő Sepultura vendégeként, 1991. június 17-én, a Petőfi Csarnokban játszottak, ahol egyébként a Heathen és az Auróra is ott volt –, a csapat egysége a megjelenést követően Greg Hall dobos távozásával mégis megbomlott. Ennek hátterében azonban nem valami szaftos sztori bújt meg, sőt, még a szokásos emberi és zenei nézeteltérésekről sem beszélhetünk, az ok sokkal prózaibb volt. Wiley: „Hogy Greg miért lépett ki az American Way után, azt csak ő tudná megmondani. Rengeteg elméletet hallottam az évek során, például hogy összeveszett a menedzsmenttel, velünk vagy épp az anyukája betegedett meg, de én talán inkább azt mondanám, hogy ő volt az első, aki felnőtt közölünk, és így átalakult az értékrendje is. 18 évesen semmi sem fontosabb, mint mellekre dedikálni Németországban vagy Hollandiában, de idővel átértékeled ezeket a dolgokat, és rájössz, hogy a szeretteiddel lenni sokkal többet ér. Én magam is eltemettem néhány embert telefonon keresztül, ahogy mindannyian. Tudod, amikor hazatelefonálsz, és kiderül, hogy Nagyi haldoklik. Ott akarsz lenni, de aztán rájössz, hogy a promoterek rengeteg pénzt tettek a turnéba, voltak előzetes jegyeladások is, és egyébként is ott van huszonkét ember, a turné stábja, akik számítanak a bérükre, és egyszerűen nem mehet mindenki haza, mert a nagymamám meghalt. Ezek borzasztó szituációk. Mi csak kölykök voltunk, akik az iskolapadból lettek profi zenészek, ilyesmikre sosem gondoltunk korábban, aztán egyszer csak megtörténtek. És amikor otthon gáz van, szörnyű ott maradni a melóban. Persze nem bántam meg semmit, akkoriban pedig meg voltunk győződve róla, hogy amennyiben folytatjuk, eljuthatunk akár a platinalemezig is, ezt a sikert pedig a családunkkal is megoszthatjuk majd. Az igazság viszont az volt, hogy a banda eléggé sikeres lett ahhoz, hogy kialakuljon körülötte az underground kultusz, de annyi pénzt nem kerestünk, hogy a családunkat is magunkkal vigyük a turnékra. Innentől kezdve pedig döntetnünk kellett: otthon maradunk, vagy megint lelépünk több hónapra a család mellől?"

Greg Hall tehát kiszállt a csapatból, helyére pedig egy bizonyos Dave McClain került, akivel még két lemezt készítettek, az 1993-as Independence-t és az 1996-os Healt, amelyek bár kifejezetten izmosra sikeredtek, a rajongótábor mégsem volt velük maradéktalanul elégedett. Főleg a bivaly, de modernebb Healt kritizálták sokan, a rajongók többsége ugyanis egy újabb Ignorance-t vagy American Wayt akart hallani, a Sacred Reich azonban mindig is az a zenekar volt, ahol a tagság a saját feje után ment. A kaput végül az tette be, amikor Dave nem sokkal a lemez megjelenését követően átigazolt a Machine Headbe, így új dobos keresése helyett inkább feloszlottak. Azóta néha felbukkannak pár koncert erejéig, egy új lemez lehetőségét Phil azonban többször is határozottan kizárta. A magam részéről azért még bizakodom, hátha egyszer meggondolja magát, addig pedig ott van a The American Way, melynek 2009-es újrakiadásához bónuszként hat, a végső lemezverzióknál lényegesen gyorsabb demót is hozzácsaptak. Érdemes meghallgatni ezeket is.