Shock!

Már viszonylag régóta terveim közt szerepelt egy kiterjedtebb eszmefuttatás Survivor-témában, ugyanis a napnál is világosabb, hogy a formáció életműve Közép-Európában nem tartozik a legnépszerűbb tárgykörök közé. Idehaza például azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy momentán még ezen az oldalon is többen asszociálnak a név hallattán a „szigetlakók" megkoreografált pojácáskodására... Az Eye Of The Tiger persze a világ egyik legtöbbet felhasznált szerzeményeként képez valamiféle kikristályosodási pontot a zenekar tekintetében, ennek jelentősége azonban véleményem szerint maximum az Africa-mémhez hasonlítható. (Csak mert ugye már a Burning Heartra sem szokás ugyanazzal az ovációval ráismerni, amely szintén Rocky-betétdal volt, és a tengerentúlon ugyanúgy sokat játszott sláger.) Mivel pedig a melodikus rockzenére egyébként fogékony közönség is többnyire afféle top secretként kezeli a tényt, hogy hallgatott valaha Survivort, a világhálón gyakorlatilag alig található magyar nyelvű megnyilatkozás róluk... Na de majd most!

Annak oka, hogy jómagam is halogattam a „kultúrmissziót", a körülményekben keresendő. Sajnos jó ideje nem érzékelhető a túlélők (már aki...) háza táján olyan érdemleges fejlemény, amely okot adna a firkászi aktivitásra. Tizenhárom évvel az utolsó stúdióanyagot követően pedig sajnálatos módon szinte biztosra vehetjük, hogy a '70-es években startolt csapatnak már nincsenek ilyen irányú ambíciói. Így hát nincs mit tennünk, retrózzunk, mint ahogy manapság ők is teszik! Erre pedig most egy különleges alkalom kínálkozik, hisz a diszkográfia méltán egyik legsikeresebb darabja, a Vital Signs a napokban kerek harmincöt éves.

1984-ben járunk, a Survivornek pedig ekkor már háta mögött négy nagylemez, a nagy áttörés Sylvester Stallone mai szemmel néhol már trashbe hajló filmje, a Rocky III telibe trafált betétdalával, majd az ezt követő visszaesés a lemezeladásokban. Ennek tetejébe pedig a csapat új énekest keres, merthogy sajnálatos módon – az egyébként véleményem szerint méltatlanul alulértékelt – Dave Bickler torkával komoly problémák adódtak. Mivel pedig a hangszálain keletkezett csomók operációját követően hosszabb regenerálódásra lett volna szüksége, az ereje teljében lévő formáció a kenyértörés mellett döntött. Így kerülhetett a képbe Jimi Jamison, akivel bemelegítő körként a Karate kölyök című filmhez vettek fel egy betétdalt The Moment Of Truth címmel. A frontembert az alapvetően keményebb kötésű zenét játszó, épp feloszlóban lévő Cobrából mentették át a muzsikusok, akik kiválóan ráéreztek, miként hasznosíthatják az új kolléga adottságait. Így például az sem véletlen, hogy a Vital Signs lemezen a zenekar még egy lépéssel közelebb merészkedett a direktebb módon popos hangvételhez. Jamison ugyanis hangszínében és megjelenésében is közelebb állt a romantikus tenor prototípushoz, mint Bickler, azzal együtt, hogy tónusa egyébként nem volt teljesen idegen elődjéétől.

A koncepcionális változásokhoz egyébiránt minden bizonnyal a hírhedten keménykezű producer, Ron Nevison is adhatott pár szakmai tippet, akit a debütáló album óta először alkalmaztak ebben a minőségében. Akárhogy is, az irány az első pillanatoktól kitapintható, az Államokban mai napig örökzöldnek számító I Can't Hold Back ugyanis világosan felvázolja az album stílusát, és egyben a zenekar következő periódusát is előrevetíti. A hangszerelésben a szintit leszámítva nagyjából mindenki lépett egyet hátrafelé, hogy a főhős a mikrofonnál megkaphassa a kibontakozásához szükséges teret. Ugyan Bickler a maga jellegzetesen kesernyés tenorjával kiválóan teljesített a vele készült albumokon, de a kezdetektől egyértelművé vált, hogy Jamison teltebb, nagyobb érzelmi pluszra képes orgánuma vokális szempontból kiszélesítette a lehetőségeket. Ennek megfelelően itt jött el az a pont, amikor a zenekar által már korábban is karcolgatott teatralitás igazán hangsúlyos szerepet kaphatott, a The Search Is Overhez hasonló szerzemények ugyanis ebben a formában nyerhettek igazán értelmet. Utóbbi ennek megfelelően meg is hozta gyümölcsét, hisz 1985 nyarán egészen az amerikai listák negyedik helyéig kúszott fel, míg a Billboard Adult Contemporary listájának éléről egész konkrétan letaszíthatatlan volt négy héten keresztül. De példának okáért a szintén koncertfavorittá váló High On You is minden addiginál impulzívabb módon jeleníti meg az elmaradhatatlan csajozós témát a maga a középtempós slágertémáján keresztül, a megfejtés pedig ugyancsak a mikrofon mögött keresendő.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy a tudatos pop felé történő elmozdulás nem jár-e a tehetség aprópénzzé váltásával. A Jim Peterik / Frankie Sullivan szerzőpáros azonban szerencsére az első pillanattól az utolsóig mesteri módon őrködik a minőség felett, és megtalálta azokat a finom kontrasztokat is, amelyek üresjáratok nélkül fenntartják a figyelmet. Ekkorra már egyértelműen kiforrott stílusú dalkovácsokról van szó, akik alapvetően egyszerű, vagy épp szirupos eszközöket is képesek művészi szintre emelni. Ahogy a már említett nyitódalban szinte észrevétlenül rákanyarodunk a modulációra, vagy a First Night leheletfinom, musicalbetét-szerű intrójából végül egy tempós rocknóta kerekedik, mind-mind olyan momentumok, amelyek kapcsán a tehetség megkérdőjelezhetetlenné válik. Ekkor pedig még nem is szóltunk a Broken Promises ellenálhatatlan AOR-esszenciájáról, amelynek himnikus refrénje már az első hallgatás után garantáltan beleég a memóriába. Nálam történetesen a Separate Ways (World's Apart)-tal és társaival egy polcon helyezkedik el.

Természetesen mindez nem működhetne a kellőképp stílusos hangszeres megvalósítás nélkül, e tekintetben azonban szintén csakis pozitív jelzőkkel illethetem az anyagot, így harmincöt év távlatából is. Na jó, azért aki eszeveszett tekeréseket, avagy „krumpliszórásokat" keres, nem biztos, hogy jó helyen jár (lévén, hogy ilyenből egész pontosan egy sincs), viszont ezek a dalok nem is a szénné figurázásra termettek. Talán azt az egyet fájlalom, hogy az előző albumon még bőven jelenlévő, karcos Les Paul soundon elővezetett gitártémák az említett énekcentrikusság jegyében hallhatóan háttérbe szorultak.

A zenekari árok teljesítményének méltatásához 2019-ben sajnos már egy rövidített nekrológot is kénytelenek vagyunk mellékelni, az albumot elkészítő öt úriember közül ugyanis ketten is itt hagytak minket a közelmúltban. A 2014-es év számomra legszomorúbb híreinek egyikeként az írásomban már sok pozitív jelzővel illetett frontember, Jimi Jamison 63 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Halálában a vizsgálat eredménye alapján a metamfetamin-fogyasztás is közrejátszott. Azzal kapcsolatban, hogy mi késztethette a kivételes tehetségű énekest efféle szer használatára, csupán találgatni tudunk, mindenesetre személyében az AOR-szcéna egyik legértékesebb figurája távozott. A sort pedig idén februárban Stephan Ellis basszusgitáros folytatta, akinek halála kapcsán csupán homályos információk állnak rendelkezésünkre. Hozzátartozók és barátok beszámolói alapján arra következtethetünk, hogy a muzsikus komoly egészségi problémákkal küzdött.

Mai ismereteinkkel egyértelműen kijelenthetjük, hogy harmincöt évvel ezelőtt az AOR műfaj egyik csúcsalkotása látott napvilágot. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy hozzám hasonlóan adja át magát a cirka 40 percnyi időutazásnak, csak aztán ne csodálkozzon rajta, ha más egyhamar nem kerül a lejátszóba...