Shock!

Mérföldkő a rockzene történetében, kiemelkedő momentum az emberi kultúrtörténetben, figyelemre méltó üzleti vállalkozás, kimagasló dalok gyűjteménye, forradalmi zenei újítások tárháza, és még sorolhatnám a magasztos jelzőket arról a lemezről, amelyet egy olyan csapat készített el, akik ma már nem csupán a zeneipar ikonikus figurái, hanem az egyetemes világtörténelem szerves részei is egyben. Nem túlzás, ha a műfaj alfájának és omegájának nevezzük őket: nemhogy a Shock! által körüljárt világ, de gyakorlatilag a teljes könnyűzenei paletta másképp alakult volna, ha a négy gombafejű nem forgatja fel fenekestül az egész világot nagyjából ötven évvel ezelőtt. Azt sem könnyű elhinni, hogy John Lennon már harmincöt, George Harrison pedig tizennégy éve nincs közöttünk, azt pedig még kimondani is képtelenség, hogy időközben a Rubber Soul is fél évszázados lett decemberben...

Fogalmam sincs, miként kezdjek hozzá a liverpooli huligánok életművének egyik legfontosabb fejezetéhez, akikről már annyi mindent leírtak, hogy ahhoz hozzátenni én már biztosan semmit sem fogok. Ennek ellenére mégis úgy gondoltam, hogy egy ehhez hasonló jubileumi alkalom gyakorlatilag csak újabb ötven év múlva lenne esedékes, és nagy hiba lenne csak úgy megfeledkezni egy olyan eseményről, amely szinte minden utánuk következő zenész és zenehallgató generáció életéhez kapcsolódik valamilyen szinten. Nekem kivételesen masszív Beatles-alapozás jutott osztályrészül, hiszen édesapám fekete korongjai a nap minden egyes percében ezerrel pörögtek, így korai gyermekkorom szinte másból sem állt, minthogy a fakanállal püföltem rongyosra a puffot. és a fürdőkádban bömböltem Lennonék észveszejtő melódiáit, észre sem véve, hogy a víz közben már réges-rég jéggé fagyott körülöttem. Meggyőződésem, hogy ennél erőteljesebb zenei alapot talán nem is kaphattam volna, és legnagyobb részben ők tehetnek arról is, hogy a muzsika az életem mindennapos részévé vált.

A minden részletre kitérő történelemórát most akkor ki is hagynám, lévén a szóban forgó korong előtt már jócskán tetőfokára hágott a beatlemania, a nemzetközi listák dobogójának tetején pedig kivétel nélkül Beatles-szerzemények virítottak (előfordult, hogy az első öt helyezett is Beatles-nóta volt, ami azóta is abszolút világrekord!), és a Rubber Soult megelőző Help! és A Hard Days Night korongok is olyan magasságokba röpítették a srácokat, hogy olyat még soha nem látott a világ azelőtt. John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr korai szeretet-himnuszait egyként üvöltötte a Föld teljes lakossága. Volt viszont ennek egy nagyon nagy hátulütője is, ami amellett, hogy megosztotta az embereket és a közönséget, még a tekintélyes munkabírású és töménytelen alkotói vággyal megáldott fiúk eddigi munkásságát is megkérdőjelezte: a siker sok irigyet szült, jöttek a beskatulyázások, eladták magukat, satöbbi-satöbbi. Ami valahol érthető is, hiszen a Beatles-hisztéria olyannyira egészségtelen méreteket öltött, hogy ha abban az időben élek, lehetséges, hogy én is megutáltam volna őket emiatt.

A sorban hatodik Rubber Soul talán az egyik legfontosabb változást hozta a csapat életében, ugyanis itt jutottak el arra a pontra, amikor először merültek fel olyan gondolatok a jócskán lenövesztett gombafrizurák alatt, hogy talán végleg be kellene fejezni a soha véget nem érő, embertelen méreteket öltött turnézást, és maguk mögött hagyni a már-már elviselhetetlenségig fokozódott népszerűséget. A borítón is már megkomolyodott, egyre leharcoltabb külsejű fiatalembereket láthatunk, pedig ekkor még csak a húszas éveik elejét taposták. Zenei szempontokból pedig itt kezdett csak igazán érdekessé válni a történet, hiszen a két-három perces popslágereket egyre inkább felváltották a nagyobb részletességgel kidolgozott tételek, valamint a meglepő és váratlan hangszerelési megoldások, amelyekben természetesen az ötödik Beatle-nek, a producer/hangmérnök George Martinnak is óriási szerepe volt. A srácok pedig – többek között Martin hatására is – egyre több időt szerettek volna tölteni a stúdióban, frissíteni, újítani és kísérletezni a friss, változatlanul hallgatóbarát számokkal, amelyek mondanivalója ekkor már szerencsére nem csak az „én szeretlek téged" lerágott csontja körül forogtak.

A csapat üzleti motorja és menedzsere, Brian Epstein persze nem hagyta nyugodtan alkotni a srácokat, és egyre monumentálisabb fellépéseket ütemezett be a naptárjaikba, amelyre az 1965-ös, a New York-i Shea Stadionban adott koncertjük tette fel a koronát. A fellépés még a Rekordok Könyvébe is bekerült ötvenezer feletti látogatottságával és irdatlan bevételével, nem mellesleg pedig ez volt az első alkalom, amikor egy zenekar a nagy érdeklődésre való tekintettel ilyen helyszínen „volt kénytelen" koncertet adni. A menedzsernek köszönhető, elképesztő sikerözönt persze lehetetlen volt hosszú távon elviselni, a fiúk munkabírása mégis több mint bámulatos, sőt, az eszeveszett pörgés valósággal megtermékenyítő hatással volt rájuk. A Help! már megjelenése előtt aranylemez lett, amit egy hasonló című film is követ a mozivásznon, majd megkezdődnek az újabb tévészereplések és világkörüli turné. Ősszel pedig II. Erzsébet ütötte őket tiszteletbeli lovaggá, miután átnyújtja nekik a Member of the order of the British Empire (M.B.E.) érdemrendjét, amelyet a srácok legszívesebben már csak a kezdőbetűk alapján is Mr. Brian Epsteinnek ajándékoztak volna.

Lennon és Harrison ekkoriban kattant rá először a komolyabb drogokra is, amelyeknek hatásai szintén megmutatkoznak a Rubber Soul egyes szerzeményeiben (és a borítón látható hippis lemezcímhez igazított, torzított képen), de még inkább az ezt követő, Revolver című mesterművön, ahol már egyre inkább kidomborodnak a progresszív és pszichedelikus rock legkoraibb aspektusai is, meg még egy csomó minden, amit forradalminak illik nevezni. (Egy interjúban egyszer megkérdezték az akkor még a Dream Theaterben zenélő Mike Portnoyt, hogy nevezze meg a legelső progresszív rockzenekart, ő pedig gondolkodás nélkül a Beatlest említette meg először, és csak azután sorolta a későbbi bandákat, akik szintén a liverpooliak zenéjén nőttek fel. Meg lehet érte kövezni, de a dobossal egyetemben én magam is osztom ezt a véleményt.) Ha pedig valaki még ötven év távlatából is azt állítja, hogy a Beatles 1965 után kiadott lemezein még mindig csak extázisban fuldokló, sikoltozó kislányoknak való popzene hallható, az sürgősen tegye félre az előítéleteit. és tegye fel inkább az óriási dalcsodákat tartalmazó, autentikus megszólalású Rubber Soult, amin a négy beatle páratlan muzikalitásról tesz ismét tanubizonyságot, és újabb utánozhatatlan mesterművet szabadít rá a világra. Itt az ideje leporolni a pókhálókat a karcolásoktól sem mentes bakelitlemezről...

Drive My Car – Mi másra is szaladhatna rá elsőre a gyémánttű, mint egy vérbeli, tökös rocknótára, amelyet a Paul által elkövetett belépő gitárfikcsi már az első másodpercben is ellenállhatatlanná varázsol. Ha valami csoda következtében egy időgépbe kerülnék és visszateleportálódnék a '60-as évek közepére, azon belül is egy Amerika sivatagos útjain repesztő benzinfaló volánja mögé, akkor tutibiztos, hogy erre a dalra nyomnám tövig a gázpedált, hogy aztán pár év múlva ugyanezt folytassam a Doors, a Zep, Hendrix és a Creedence zenéjére is. McCartney markáns, pengetővel pengetett, pumpáló basszustémája olyan alapot ad a dalnak, hogy a négyhúros itt már szinte szólóhangszerként funkcionál, és az ember figyelmét szinte a teljes nóta alatt magára vonja. A döbbenetes újítások már a fajsúlyos ritmizálásban is megmutatkoznak, ugyanis ilyen vehemenciával nem sokan használták a hangszert korábban. A különleges hangszerelés pedig már az első pillanatban is feltűnhet a vájtfülűeknek, ugyanis a jobb és bal csatornát szinte teljes mértékben kettéválasztották. Előbbin kizárólag a ritmusszekció hallatszik, a jobb oldalon pedig az ének és a többi hangszer kapott szerepet. Ötven év távlatából és a mai modern stúdiótechnika ismeretében ez némileg furcsán hathat, de ne felejtsük el, hogy ez még a '60-as évek közepe, és lényegében ekkor még George Martin is csak kísérletezett a sztereó hangzással. Ennek ellenére a megszólalás mégsem hagy semmi kivetnivalót maga után, a korszak feelingjét pedig tökéletesen visszadja ez a kezdetlegesnek ható, de mégis profin összerakott hangzáskép. Lennon erotikusnak is értelmezhető csajozós/pasizós (nézőpont kérdése) szövege és jellegzetes kolompja, de még az ugyancsak Paul által feljátszott – mai keretek között meglehetősen fapadosan megszólaló – szóló is felejthetetlen. A zenei rész is nagyrészt Paulhoz köthető, de ettől ez még egy vérbeli közös Lennon-McCartney szerzemény, amelyben az autódudát imitáló „Beep-Beep" kórus valójában tiszeletadás az 1958-as keltezésű, megegyező című The Playmates-sláger felé. Ringo és Brian Epstein közös Rolls Royce-a – amely többek között ezt a dalt is inspirálta – egyébként jelenleg magántulajdonban van valahol New Orleansben. Na igen, a fiúknak biztos kellett a zsé...

Norwegian Wood (This Bird Has Flown) – Ha már forradalmi újításokról beszéltünk, a Norwegian Wood sem maradhat ki, ugyanis ebben a dalban Lennon akusztikus gitárját az indiaiak ősi hangszere, a szitár egészíti ki Harrison tolmácsolásában. Ilyet sem hallottunk még soha azelőtt, bár egyesek szerint a Yardbirds már használta a szitárt egy pár hónappal ezelőtti, kiadatlan nótájukban, amit állítólag még Jeff Beck játszott fel, de ez akkor nem jelent meg hivatalosan. Vélhetően a dal melódiája sem volt annyira ütős, hogy komolyabb támogatást kapjon, és szinte biztos, hogy semmilyen tekintetben nem vehette volna fel a versenyt a Beatles verziójával. George-ot először a folkzenész, Shawn Phillips ismertette meg a szitár alapjaival, majd későbbi indiai látogatása alkalmával kötött szorosabb barátságot a híres szitárművésszel, Ravi Shankarral, akinek játéka nagy hatással volt rá akkoriban, és szintén innen datálódik a gitáros egyre nagyobb érdeklődése is a hindu muzsikák felé. A felvételben ütős hangszer nem is hallható (Ringo csupán csak egy finger cymbalt használ), a ritmizálást pedig majdhogynem a teljes nótában a szitár dinamikus hangképzése szolgáltatja, amely abszolút forradalmi volt abban az időben egy beatzenekarnál. Amikor pedig Paul bekapcsolódik a vokáljával a refrénbe, az maga a kilométeres libabőr. Ezt a nótát egész egyszerűen nem lehet nem szeretni, amit Lennon fekete humorral meghintett, sztorizós dalszövege csak még vonzóbbá tesz. John alapvetően egyik afférjét írta meg a sok közül, amely befejezetlenül maradt a lány norvég fával bebútorozott lakásában, ami abban az időben a legolcsóbb építőanyagnak számított. A történet szerint a szerző a sikertelen éjszakát az ágy helyett a fürdőkádban töltötte, majd másnap reggel felgyújtotta a lakást. Persze ez a kétértelmű sztori rengeteg újraértelmezést kapott a későbbiekben, kezdve a gyújtogatás helyett inkább elfogadott, spanglira gyújtástól (so, I lit a fire...), az Anthologyn hallható érdekesebb szövegű verziótól (so, I lit HER fire...), az ugyancsak ebből a sorból kifejthető, önkielégítésig fajult végkimenetelig, vagy az alcímként is funkcionáló „This bird has flown" mondatig, ami egyformán jelentheti a lány elutasító magatartását és az utolsó joint elszívását is. Az sem utolsó szempont, hogy Lennon ekkor már házasember volt, és ebben a formában akarta elkendőzni az igazságot akkori felesége, Cynthia elől, amit később ő maga is bevallott. Bármi is volt John üzenete, a drogok és a tapasztalatok kellően megmozgatták a fiúk fantáziáját, aminek következtében egyre érdekesebb és szofisztikáltabb dalok születtek.

You Won't See Me – Ez utóbbi nóta pedig inkább Paul nőügyeihez kapcsolódik, egészen pontosan a színésznő Jane Asherrel öt évig tartó viharos kapcsolatához. A szöveg is inkább tőle származik, amelyet nagyjából akkor dobott össze, amikor barátnője egy rosszul végződött veszekedés után kisétált az ajtón. A keserű gondolatokból persze ismét nagyszerű dal született, és hallgatása közben az ember már elsőre is csak arra tud gondolni, hogy itt azért már sokkal többet foglalkozhattak a felvételekkel, mint annak előtte. Pedig az igazság az, hogy a lemezen hallható verzió csupán egy második nekifutásra felrántott próbálkozás. A basszus ezúttal középről szól, de a dal különlegességét tulajdonképpen John és George szuggesztív és hipnotikus vokáljai adják, amelyek olyan megfejthetetlen regiszterekben búgnak az ember fülébe, hogy ilyesmire sem volt még példa akkoriban. A fiúk egyik legnagyobb erőssége egyébként is a maximálisan kidolgozott és megkomponált kórusokban keresendő, amelyekre nem véletlenül hivatkoznak a későbbi generációs zenekarok is először, hiszen ezek már szinte ugyanolyan alapvető zenei fogalmak, mint Beethoven forradalmi újításai vagy Bartók korszakalkotó módszerei. (Ez utóbbi állításokat manapság már számos klasszikus zenész és zeneszerző is így gondolja, úgyhogy vállalom.) A Hammond-orgonához a Beatles személyi asszisztensét, a minden hülyeségben benne lévő Mal Evanst ültették, aki általában a fiúk legelképesztőbb kívánságait is ki tudta elégíteni, a testőrködéstől kezdve az aláírás hamisításig. Ezúttal arra is megkérték, hogy nyomjon már egy folyamatos, zümmögő A hangot a hangszeren, ha már úgyis annak a közelében lebzsel.

Nowhere Man – Amikor még csak ismerkedtem az angol nyelvvel, és sikeresen lefordítottam a Nowhere Man szövegét magyarra, már akkor megvilágosodott bennem, hogy Lennon egyik legtökéletesebb dalszövegére sikerült rábukkanom a szerző egyébként is terjedelmes életművéből. Az első gondolatom is csak annyi volt: hogy lehet ilyet írni? A sorok ritmizálása, a szavak elnyújtása és az egyszerű, valóságos gondolatok megzenésítése egyaránt tanítanivaló lecke (kellene, hogy legyen irodalom- és énekórán). A tartalom a Norwegian Woodhoz hasonlóan ismét sztorizós, ugyanakkor önmarcangolós, társadalomkritikus, reménykeltő, szürrealista és humoros is egyben. Egyszóval minden benne van, ami John Lennon. Legszívesebben a teljes verset idézném, mert annyira jó minden pillanata, és annyira jellemzően görbe tükröt mutat még ötven év után is. John egy későbbi interjúban kifejtette a dal keletkezésének történetét, amely pillanatok alatt megszületett a fejében. Ehhez csak attól a paranoiás rögeszméjétől kellett megszabadulnia, ami a nap minden percében kísértette, és csak arról szólt, hogyan komponáljon egyre több és egyre jobb dalokat. Így amikor egy végkimerültséghez közeli pillanatban kikapcsolta a világ és önmaga pörgését, megszületett az alapgondolat a semmittevésről, a halogatásról és a mindannyiunkra jellemző Seholemberről. A szöveg eszmei értékét pedig az a New York-i aukció is erősíti, ahol az eredeti kézirat 455.500 (!) dollárért kelt el valamikor 2003-ban. A feledhetetlen dallamok is a folk- és barokk zenékben gyakran alkalmazott „ereszkedő harmóniák" jellegzetességeit hordozzák magukban, amelyek érdekessége, hogy általában a melankóliát és a szomorúságot jelenítik meg, itt viszont ilyesmiről szó sincs. A dal hangulata sokkal inkább tettrekészséget és pozitív energiát közvetít. Harrison elképzelése a hangzást illetően pedig ismét szakított a hagyományokkal, ugyanis ezúttal a lehető legfémesebb megszólalást szerette volna elérni a híd-pickup mögött pengetett szólója kiteljesedéséhez, amit már saját maga által festett, gyönyörű Psychadelic Fender Stratocasterével játszott fel.

Think For Yourself – George Harrison dalai mindig is kisebbségben voltak a fő szerzőpáros szerzeményei mellett, azonban nem készült olyan Beatles-lemez az A Hard Days Night és a Beatles For Sale kivételével, ahol a legfiatalabb beatle-t ne engedték volna érvényesülni. A Think For Yourself az egyik legjobb példa arra, hogy a szólógitáros művei minden tekintetben felvették a versenyt a két zseni színvonalas nótáival. A felvételben ismét hallani hangzásbeli újításokat, amelyet szintén a legtöbbet kísérletezgető gombafejnek, McCartney-nak köszönhetünk, aki a hagyományosan alapozó basszus mellé még feljátszott egy torzított fuzzbox gitáreffektel megbolondított sávot is. Ettől persze minden sokkal dinamikusabbá vált, és ez a feszültségtől sem mentes, aggresszív megszólalás tulajdonképpen meg is határozta a dal teljes karakterét. Ha esetleg tíz-tizenöt évvel később veszik fel e szerzeményt az akkori stúdiótechnika eszközeivel, most már minden bizonnyal hard rockról beszélnénk, de ha a zenekar korábbi munkásságát vesszük alapul, ahhoz képest is többszörös szintugrást jelent. Harrison a szólóének mellett a vokálok nagy részét is bevállalta, Paul csak a magasakban segít hozzá a többdimenziós harmóniákhoz, amelyek itt is dícséretre méltóak. A túlvezérelt hangzásképhez pedig természetesen drámai és elgondolkodtató tartalom is kapcsolódik. Ilyen jellegű kiábrándultságot még nem is igazán hallottunk a fiúktól, és ezt a fajta koncepciót a szövegben elpotyogtatott „nyomor", hazugság" és „romlás" szavak is csak megerősítik. Ettől függetlenül a dalszöveg így is zseniális, amelybe George minden bizonnyal beleírta a saját pályafutásának negatív élményeit is.

The Word – A kulcsszó a szeretet, gyakorlatilag ennyiben ki is merül e gyöngyszem üzenete, ahol már olyan mesteri szinten kifejlesztett, többszólamú vokálokat hallhatunk, hogy a kórusok alatt zizegő zenei alapnak szinte semmilyen jelentősége nincs. A verzék folytonos szeptim akkordjai és ötletes harmóniái egészen hihetetlen dimenziókba röpítik a hallgatót. Kivételesen jól sikerült darabja ez a lemeznek és újfent csodálatra méltó az a harmónia és összhatás, ami ezeket a szerzeményeket áthatja. Ez is szeretet-himnusz, csak éppen nem a korai butácska szerelmesdalok megközelítésében íródott, és nem is azokról a futó kalandokról szól, amelyek vélhetően már a múlt ködébe vesztek. Lennon egyre meggyőzőbben próbálja közölni a hallgatókkal az élet nagy kérdéseire az egyetemes választ, és emellett úgy tudja maga mellé állítani a „híveket", hogy az mentes minden vallásos fanatizmustól és képmutatástól. A szerzők későbbi spirituális megvilágosodásának jelei is érzékelhetőek már ebben a szerzeményben. Paul remekel mind zongorán és basszusgitáron is, és ezek után nem csoda, hogy John őt tartotta a legalábecsültebb basszerek egyikének. A három hangra alapozott pattogós kíséret remekül ellenpontozza a vastag és terjengős vokálokat, amit a Lennon erőteljes szólóénekével támogatott középrész váltogat egy-egy verze után, de utóbbi mellett sem mehetünk csak úgy el, hiszen itt valójában még egy nagyon pofás, vibráló riffet is kifacsarnak a – sajnos ekkor még – súlytalanul megszólaló ritmusgitárokból, amelyből jópár évvel később a Zeppelin, a Sabbath vagy a Purple biztosan valami zsírtól fröcsögő tételt faragott volna. Kétségtelen, hogy a Beatles fél évszázaddal ezelőtti mesterműve már egy új generációnak szólt, ez nem is lehet vitatéma, és persze magától értetődő módon e tétel előtt is csak leborulni tudok.

Michelle – A Rubber Soul dalainak többnyire akusztikus jellegű, választékos hangszerelése is szakított az eddigi hagyományokkal, és ez a fajta hozzáállás olyan érzéseket kelt az emberben, mintha egy unplugged előadást hallgatna. Nekem ettől is csak szimpatikusabb az egész anyag, hisz amúgy is szeretem azt, amikor egy zenekar meghittebb és közelebbi kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, amely egy lecsillapodott előadásnál mindig jobban érvényesül. McCartney francia sanzonokat felidéző, melankolikus nótája is ebben a bárzenés szellemiségben íródott, és az sem véletlen, hogy a szerző még franciául is énekel benne pár sort. Gyerekként a szomorkás hangulata miatt soha nem tudtam túlságosan beleszeretni, viszont a dúr és moll harmóniák különleges váltakozását és a jazzes hangszínekben elpengetett, dallamos szólót mindig is imádtam, amely állítólag akkor született, amikor Lennon a közepénél belenyúlt a nótába. Érdekesség, hogy Paul instrumentálisan már 17 éves korában megírta ezt a szerelmes dalt, amit csak hat esztendő elteltével ismert meg a nagyvilág, John későbbi javaslatának köszönhetően. A szöveg kidolgozásához pedig egy barátjuk feleségének segítségét kérték, aki történetesen franciatanárnő volt. A „Michelle, ma belle" szóösszetétel tőle származik, amelyre Paul a következőket válaszolta: „These are words that go together well", s ebből gyakorlatilag már meg is született a dal, csak ehhez még hozzácsatolták a barátjuktól kapott francia fordítást is: „Sont des mots qui vont tres bien ensemble". A szerző, sokak szerint pocsék kiejtése miatt meg is kapta a magáét néhány túlságosan is éles elméjű „nyelvészprofesszortól", miszerint a francia nyelvű sor egy kis odafigyeléssel inkább „Sunday monkey won't play piano songnak" hallatszik. Ettől függetlenül Franciaországban természetesen mindenhol első helyre kúszott fel a listákon, és 1967-ben elnyerte az Év Dala elismerést is a Grammy-díj átadón, amellett, hogy ez lett minden idők egyik legkedveltebb Beatles-dala. McCartney behízelgő, finom melódiái pedig alighanem megtalálták útjukat az ilyesmire fogékony női szívek felé is.

What Goes On – Ha a fenti előzmények után még mindig akad valaki, aki szerint fantáziátlan és szürke a lemez, itt az újabb bizonyíték a srácok nyitottságára és határtalan alkotói vénájára, ugyanis itt most kivételesen beatzenébe oltott countryt hallhatunk. Ráadásul a szólóéneket teljes mértékben Ringóra bízták, akinek már nem ez az első ilyen jellegű megnyilvánulása, viszont ez az egyetlen olyan Beatles-szerzemény, ami Ringo és a két fő dalszerző közös munkája. A dobost teljes felszerelésével együtt kikeverték a bal csatornára, a zenekar többi része pedig értelemszerűen a jobb hangfalakba sűrűsödik, amitől szintén nagyon egyedien és szokatlanul dörren meg a szerzemény. Végtelenül egyszerű és kissé jelentéktelen dalocska is ez (véleményem szerint a lemez leggyengébb tétele), de szerencsére George rockabillys, improvizatív és minden zeneelméleti törvénybe beleszaró ritmusozása végig fenntartja a hallgató figyelmét. Keletkezése a Beatles egészen korai elődzenekarához, az '50-es évek végén működő The Quarrymenhez vezethető vissza, amelyet annak idején még skiffle groupnak neveztek, és alapvetően country/western-alapú muzsikában utaztak. Ringo saját bevallása szerint csupán öt szóval járult hozzá a dalhoz, azonban a többiek voltak olyan jó fejek, hogy ennek ellenére mégis feltűntették, mint társszerzőt.

Girl – A Michelle-hez hasonló, lélegző akusztikus gitárokkal előadott Girl nemhogy John Lennon, de talán a teljes Beatles-életmű egyik legkifinomultabb szerelmes balladája. Nem mellesleg ez volt John egyik kedvence is. Hiába volt Paul a zenei géniusz. és hiába köszönhetjük neki a legtöbb forradalmi dolgot, John valahogy mindig emberközelibb és őszintébb melódiákat tudott kipréselni magából. Nem tudom. miféle sugallat hozta elő ezeket a remek felépítésű dallamokat belőle (valódi nő vagy csak képzeletbeli?), de itt az újabb bizonyíték arra, hogy zsenikkel van dolgunk, és amit hallunk, valódi mágia. Az ember szíve szinte elvérzik a parádés dallamvezetéstől és a közlékeny harmóniáktól, amelyeket hihetetlenül magával ragadó vággyal és átéléssel tolmácsol John. A zenei újításokról pedig már szinte ciki beszélni ezen a lemezen, elvégre ez már a kilencedik nóta a sorban, amely nem feltétlenül ragaszkodik a nyerő formulához, valamint az eddig jól bevált és eladható paraméterekhez. Az indiai és francia zenei kultúra után ezúttal latin zenével fűszerezték meg a romantikus dallamokat, ami egyfajta forró mediterrán és érzéki hangulatot varázsol a hallgató elé, mindezt úgy, hogy a dolog még véletlenül sem fordul át felszínességbe és ragacsos giccshalmazba. Egy Lennon-szövegből persze a fekete humor sem hiányozhat. és miután elérkeztünk a dal középre, rögtön fel is üti a fejét a „tit-tit-tit" kórusnak köszönhetően, amelynek jelentését ugye meglehetősen nehéz lenne félreértelmezni. Az összeszorított fogakon keresztül történő erőltetett levegővétel is azt a benyomást kelti, mintha a sorok végén kiénekelt Girl csupán egy vágyakozó sóhaj lenne. Páratlanul zseniális ötlet ez is, bár aki már tüdőzött le marihuánát, biztosan másra fog asszociálni belőle... Hihetetlenül szép dal, sokkal szegényebb lenne nélküle a világ.

I'm Looking Through You – A vidám melódiák ellenére McCartney szokatlanul harciasan és gorombán viselkedik ebben a tételben, ami szintén akkori barátnőjéhez, Jane Asherhez kapcsolódik. Lennon álomvilágával ellentétben Paul mindig is valódi kapcsolatokat zenésített meg, és szerzeményeiben egyaránt betekintést kaphatunk a nőknél elért sikereibe és csalódásaiba is. Az I'm Looking Through You már-már szemtelenül szókimondó, kiábrándult és őszinte szavait nehéz lenne tréfaként értelmezni, és ezt vélhetően barátnője is úgyanígy gondolta, akinek ezt a dalt lényegében címezte. A lendületes zenei tartalom dúr harmóniákban gazdag szegmensei viszont nagyon érdekesen ellenpontozzák a keserű mondanivalót, valamint az egyre gyakrabban alkalmazott könnyed, akusztikus hangszerelés is csak hallgattatja magát. Paulnak eddig sem kellett szégyenkeznie a kompozíciói miatt, azonban az itteni bridge-ben hallható, tapintatlan rímre faragott dallamot kivételesen jól eltalálta: „Love has a nasty habit of disappearing overnight". A felvétel érdekessége egyébként, hogy Ringo a dob helyett az ölét püfölte, valamint a „gyufásskatulya-kocogtatás" mellett ezúttal Hammond orgonán is közreműködött, miután a fiúk megmutatták neki, miként kell rajta lefogni egy Gisz-dúr akkordot. Harrison ezzel szemben megtagadta, hogy előírják neki, mit játsszon, ezért alighanem a szólógitár is McCartney kezében szólal meg.

In My Life – George Martin nem véletlenül érdemelte ki az ötödik beatle becenevet, elvégre az ő munkássága és hatása nélkül biztosan kevesebb mágikus pillanatban lett volna részünk. Hozzáértését és komolyzenei hátterét mi sem bizonyítja jobban, mint az In My Life-ban hallható, barokk hatású zongoraszóló, amelyet eredetileg ő komponált és játszott fel lassítva. A végleges felvételen már a duplájára felgyorsított, csembalóhangzást imitáló és dinamikusabban megszólaló verzió hallható, ami még így is több mint varázslatos, és mondhatni, ez a néhány másodperc fel is teszi a koronát e szokatlanul nagy életbölcsességet sugárzó szerzeményre. Lennon ekkor még csak a huszonötödik életévét taposta, mégis úgy tűnik, mintha csak egy nála háromszor gazdagabb élettapasztalattal rendelkező személy gondolatait hallanánk viszont. Jó példa erre a paradoxonra az életet ugyancsak nagykanállal habzsoló Ozzy Osbourne Under Cover lemezén hallható interpretáció is, amihez ő maga is csak 56 éves korában mert hozzányúlni. Erről az időtlen dalról még maga John Lennon is azt állította, hogy valóban egy kis műalkotás, sőt, a csapat is egyetértett abban, hogy ez volt a Beatles egyik valaha írt legjobb nótája. Nem véletlenül csendült fel az egyébként is nagy Lennon-rajongó Kurt Cobain temetésén is.

Wait – A szerzőpáros mindig is roppant egyedien alkalmazta a dúr/moll váltakozásokat a komponálás során, és e jellegzetességek a Waitben is egyértelműen leszűrhetők. A tempóváltások közepette Ringo feltűnően dinamikusan püföli a bőröket, George pedig a volume pedált is használja szólóhangszerén, de kétségtelenül itt is a végletekig kidolgozott vokalizálás adja ki a nóta legnagyobb erényeit. A dal korábbi verzióját már a Help! mozifilm felvételei közben megírták, de akkor még nem voltak vele elégedettek, és nem is került fel a nagylemezre. Állítólag a végleges formát nyert végső verzióval sem voltak teljesen kibékülve, azonban ez még ugyanúgy egy szerethető darab, mint a korong többi nótája, és sokak véleményétől eltérően szerintem tökéletesen illeszkedik a Rubber Soul sokszínű tételei közé. Kiirthatatlan dallamai és ízléses hangszerelése miatt nehéz lenne megfeledkezni róla.

If I Needed Someone – Az előzővel ellentétben George nótáját viszont nagyon is szerethették, hiszen a koncertek alkalmával szinte mindig műsorra tűzték. Zeneileg nem sok minden történik itt, a verzére fűzött dallamok gyakorlatilag csak egy A-dúr akkord felett szólnak, és az egész nem tűnik többnek átlagos ujjgyakorlatnál. A monotonitást csupán a bridge hangulatváltása töri meg, de a nagyszerű szöveg és a félelmetes vokálmunka mellett persze megint csak nem mehetünk el szó nélkül. A beatzenével keresztezett, hajlékony és összefüggő harmóniák kétségtelenül Harrison keleti zenék iránti rajongását bizonyítják, ahol gyakran épülnek egyetlen hangra a kompozíciók. George Martin szintén besegít a harmóniummal, és ezúttal tizenkét húros Rickenbacker gitárokkal is teltebbé és gazdagabbá varázsolják a briliáns, többszólamú melódiák által keltett hangulatot. Hatalmas nóta ez is.

Run For Your Life – Nem véletlenül hagyták a legvégére a zenekar és Lennon egyik legcinikusabb szerzeményét, amelyet a szerző is legszívesebben elfelejtett volna, és nekünk sem lenne akkora hiányérzetünk, ha lemarad a lemezről. A kiábrándult mondanivaló ellenére persze a zenei rész nem sok kívánnivalót hagy maga után, mert változatlanul profi kiállítású és igényes. A mintaszerű verzék és a többdimenziós vokálok is ugyanúgy csemegének számítanak, mint eddig is megszokhattuk, csak hát féltékenységet és gyűlöletet sugalló tartalma alapján nehéz lehet vele azonosulni. Alignanem a drogok is hatással voltak Johnra ezekben az időszakokban, és az eszeveszett munkatempóval vegyes feldolgozhatatlan népszerűség sem lehetett túl jó motiváció. A félreértelmezhetetlen „I'd rather see you dead little girl, then to be with another man" verssornak köszönhetően számos rádióban be is tiltották, bár a szerző későbbi magyarázata szerint ezt a sort egy Baby Let's Play House című Elvis Presley nótából lopta el. Mindez ugyanakkor elég gyenge mentség, és ezek után nem csoda, hogy John ki nem állhatta ezt a nótát.

Az ugyanebben az évben, a Rubber Soul előtt kislemezen megjelent Day Tripper és We Can Work It Out dalokat már csak azért nem elemzem ki, mert abban az esetben soha nem érne véget ez az egyébként is bő lére eresztett megemlékezés. Pár szóban legyen elég annyi, hogy előbbi nóta például akkora alapriffet tartalmaz, amely nem csak a későbbi generációs gitárhősökre volt megtermékenyítő hatással, hanem akár még a súlyosabb zenék egyik legkoraibb megnyilvánulásaként is számon tarthatjuk. A dal elsöprő és ösztönös „ereszdelahajam" középrésze is töb, mint fenomenális. Ilyen jellegű, zsigeri és spontán kinyilatkoztatások tényleg csak a jóval későbbi stoner-, punk- és dirty rákenroll-csapatokra voltak jellemzőek. A félreértelmezhetetlen LSD-utalások miatt is, vagy csak szimplán rajongása okán később Hendrix is gyakran a műsorára tűzte. A kislemez B-oldalán található We Can Work It Out pedig ugyancsak a listák élén nyitott a Day Tripperrel egyetemben, és arra is tisztán emlékszem, hogy utóbbi volt az első nóta, amit teljes egészében megtanultam, miután az akusztikus gitár első alkalommal a kezembe került. A 4/4-ről észrevétlenül 3/4–re váltakozó tempója és hangulatváltásai kiváló iskolának bizonyultak egy akkori kezdő számára és bár a szövegét akkor még nem értettem, utóbb kiderült, hogy McCartney itt is Jane Asherrel való kapcsolatát boncolgatta. Az pedig különösen meglepett, amikor a szöveg egy bizonyos sorát egyszer egy Bad Religion-nótában (You) hallottam viszont. Az amcsi punkrockerek tiszteletadása is csak azt bizonyítja, hogy a tengerentúlon a B-oldalas nóta (Amerikában fordítva jelent meg) sokkal nagyobb népszerűségre tett szert, mint a hagyományosabb Day Tripper.

Végszóként csak önmagamat tudom ismételni: a Rubber Soul megkerülhetetlen zenei csemege, örökzöld dalai ötven év elteltével sem váltak elcsépeltté, és ugyanolyan frissek tudtak maradni, mint 1965-ben. A borítóra már szükségtelen is volt ráírni a zenekar nevét, elég csak Lennon híres kijelentését szemügyre venni („Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus Krisztus"). A csapat szerteágazó örökségének felkutatását pedig kortól, nemtől, érdeklődéstől és zenei irányultságtól függetlenül mindenkinek erősen ajánlom, mert ha valaki „csak" a nagybetűs DAL fogalmáról szeretne az eddigi tapasztalatainál mélyebb ismereteket szerezni, akkor Lennonék munkássága egyszerűen kihagyhatatlan. Mindazonáltal beismerem, hogy a Beatles nagyon megosztó zenekar volt egykor, és a mai napig is az, mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyike voltak azon előadóknak, akik kikövezték számomra a rockzenéhez vezető utat. A mágia azóta is tart. Legyen a játék neve rock, beat, pop, blues, punk, pszihedelikus, progresszív, klasszikus, alternatív, jazz vagy akár folk, a Beatles mindegyikben ott van, és ott lesz az elkövetkezendő ötven évben is.