Shock!

Beletelt egy kis időbe, de aztán csak rávettem magam, hogy folytassam a Doors lemezekről megemlékező sorozatot, mégpedig azzal a Waiting For The Sunnal, ami nagyon sok szempontból központi szerepet játszik a zenekar történetében. Ez volt a csúcsra vezető út utolsó lépcsőfoka, a csapat kereskedelmi szempontból legsikeresebb lemeze, az első és egyetlen korongjuk, amely a Billboard-lista élén nyitott, rajta a banda második (egyben utolsó) number one slágerével, a Hello, I Love You-val, és akkoriban tényleg ismertebbek voltak, mint bárki az amerikai rockzenében, kábé Elvis óta. Ugyanekkor ez volt az az időszak is, amikor Jim Morrison démoni alteregója, a Gyíkkirály végleg átvette a hatalmat személyisége és tettei felett, ezáltal helyrehozhatatlanul elvesztve a kapcsolatot saját zenésztársaival, miközben egyre kevésbé érezte jól magát az egész hatalmas cirkusz közepette. A Napra várva így aztán nem más, mint egy korszak lezárása, ahonnan kezdve soha semmi nem lehetett ugyanaz, mint korábban.

És az sem véletlen, hogy éppen a csapat legfinomabb, legpoposabb hangzású, legrövidebb és legtöbb kompromisszummal járó lemeze röpítette őket a csúcsra, ami miatt a zenekar több tagja – köztük mindenekelőtt maga Morrison – sem volt képes utóbb igazán jó szájízzel meghallgatni a dalokat. Ahogy ő maga nyilatkozta egykoron: „Mindig csak azt hallom, amit lehagytunk róla, ahelyett, amit felvettünk. Furcsa, hogy éppen a Waiting For The Sun lett a legsikeresebb album mind közül, mivel talán ezt tartom a legkevésbé sikerültnek." Pedig a legkevésbé sem gyenge lemez ez, sőt, ereje éppen abban a kettőségében rejlik, ahogy a valóban igen finom és törékeny hangulatú dalok váltakoznak a komolyabb mondanivalójú, felkavaró tételekkel. Ezzel pedig éppen a Doors esszenciáját nyújtja.

1967 végére a Doors már több mint egy ismert és elismert zenekar, rajongói Államok-szerte megőrülnek értük, az Elektra étvágya pedig szépen megjön evés közben, így aztán az év hátralévő hónapjaiban nem csak, hogy kábé minden egyes nap koncerteztetik a zenekart (akiknek ez egyébként sem volt ellenére - Ray: „A lemezeink csak vázlatok, az igazi az, ha valaki élőben találkozhat velünk. Legszívesebben csak leülnénk a földre, beszélnénk, és zenélnénk. Talán még színpadra sem lenne szükség ehhez."), de egy olyan lemezt várnak tőlük, amely még a Beatles anyagait is túlszárnyalhatja. Emellett megjelenik a híres-neves Young Lions-fotósorozat Morrisonról, amelyben a félmeztelen, kitárt karú és kissé bódult énekest keblére öleli a világ, a fotókat címlapon hozza a Time, a Newsweek és a Vogue, Jim pedig még néha megkérdezi ugyan, hogy hol is vannak a többiek, de már egyre kisebb elánnal. A zenekar ráadásul ekkoriban adja egész karrierje legjobb koncertjeit, fellépéseiknek csodájára járnak, az éppen ekkortájt bemutatásra kerülő új botrány-musical Hair hippi követői pedig új hőseikre lelnek bennük. Talán még sosem volt ennyire szép az élet, kivéve, hogy Jim egyre nehezebben kezelhetővé válik. És ennek bizonyítéka nem csak a Strange Days-cikkben már említett New Haven-i incidens, hanem minden olyan kisebb-nagyobb összetűzés a rendőrökkel, amelyet követően – hol garázdaság, hol közbotrányokozás, hol meg nyilvános részegség miatt – Jim másnap az őrszobán ébredhet. Az Elektra pedig a sűrűsödő vészjelek hatására dönt: a Doorst minél előbb újra be kell zavarni a stúdióba, hogy felvegyék harmadik nagylemezüket. A négyes pedig ennek eleinte rettentő módon örül is, hiszen tarsolyukban több mint elég anyag lapul ahhoz, hogy a szándékuk szerint Celebration Of The Lizard címre keresztelendő lemezanyag a lehető legtökéletesebb lehessen. Ebből aztán sajnálatos módon nem lesz semmi.

Az említett elnevezés a költészettel egyre erőteljesebben flörtölő Morrison vers-ciklusának címe, és a zenekar úgy tervezi, hogy a hét részből (Lions In The Street - Wake Up! - A Little Game - The Hill Dwellers - Not To Touch The Earth - Names Of The Kingdom - The Palace Of Exile) álló monstrum a felvenni kívánt lemezanyag teljes első felét el fogja foglalni. Ennek megfelelően aztán a '68 februárjában a Hollywood-i T. T. G. Recordingsban meginduló felvételeket éppen ezzel a monumentális darabbal kezdik, ami aztán majd egy hónapra meg is akasztja a munkálatokat. Az első néhány napban világossá válik, hogy képtelenek lesznek zöldágra vergődni: Morrison a vers-folyamot egyfajta transzba ejtő zenei aláfestéssel kísért szavalatként képzeli el, míg zenésztársai normális dalok füzéreként, ám a fenti nézetkülönbség okán a zeneszerzéssel hosszú hetek alatt sem sikerül megbirkózni, így aztán a producer Paul A. Rothchild fogja kimondani a végső szót: a Celebration Of The Lizard ebben a formájában nem kerülhet korongra, a majd' húszperces spoken word előadás kereskedelmi szempontból öngyilkosság lenne.

A Doors három tagja egyetért vele, a Celebrationt élete főművének tekintő Morrison azonban vérig sértődik, és innentől kezdve lényegében magasról tesz az egész lemezfelvételi folyamatra, kénye-kedve szerint jön-megy a stúdióban, többnyire persze csatak részegen. (A Celebration Of The Lizard végül soha nem kerül stúdió-felvételre, teljes hosszában mindössze az 1970-es Absolutely Live koncertlemezen szerepel, illetve félig-kész formában a 2003-as Legacy válogatáson, melyek ismeretében azonban igazat kell adnunk Rothchildnek: ez valóban nem ütötte volna meg azt a szintet, amit a Doorstól addigra már bőven elvárt a közönség.) Felvételre kerül azonban az opusz legerőteljesebb és legkiforrottabb darabja, a Not To Touch The Earth, amely a Doors történetének talán legkarcosabb és legkeményebb gitártémáit tartalmazó, több mint felkavaró dala a hiábavaló menekülésről, tipikusan Morrison-féle szürreális képekkel dúsítva, és a halhatatlan „I am the Lizard King / I can do anything" sorokkal lezárva. Az egész lemezre azonban egymagában ugyanúgy nem jellemző, mint a bugyuta kis nyitódal, a Hello, I Love You sem.

Ez utóbbi, már a '65-ös demón is szereplő dalt szinte csak kényszerűségből játssza fel az együttes, az Elektra ugyanis egy nyári slágert is követel tőlük, míg ők kínjukban odadobják ezt az egyik legelsőként megszületett számukat. A tőlük kifejezetten könnyed, játékos (hogy azt ne mondja, tingli-tangli) hangzású dal aztán a csapat egyik legsikeresebb slágerévé válik, más kérdés, hogy az egyik legnagyobb balhé is ehhez kötődik, hiszen a The Kinks egykori gitárosa, Ray Davies bepereli őket az All Day And All Of The Night című, egykori Kinks-slágerrel való túlzott hasonlóság miatt. (A dalt főszerzőként jegyző Robby Krieger elmondása szerint hiába a Cream együttes Sunshine Of Your Love dala szolgált a fő inspirációként, a bíróság hosszú évekkel később Daviesnek adott igazat.) A csapattól már megszokott álomszerűen-bódultan pszichedelikus Love Street (Morrison egyik legszebb dala Pamela Coursonhoz) vezet át a már említett Not To Touch The Earth őrületéhez, hogy aztán érkezzen a Summer's Almost Gone (szintén még demós dal!) pszichedelikus kesergője, a lemez tán legigézőbb momentuma. Mert hát a jó Jim hiába ivott és kábszerezett eddigre már minden mértéken felül a felvételek alatt, az ilyen számokban érhető tetten igazán: hangja ekkor még semmit sem kopott, sőt, talán az első lemezt nem számítva, itt ragyog legfényesebben az egész életműben!

A Wintertime Love vidám kis valcer-imitációja aztán a The Unknown Soldierbe torkollik, ami a csapat egyik legkomolyabb, valamint egyetlen kifejezetten háborús-témájú műve. A dal középrészében egy kivégzésre készülő szakaszt megjelenítő zene (és az ahhoz forgatott, hasonló témájú klip), és a háborús tematika persze korántsem tetszett mindenkinek: a furcsa fricska gyanánt első kislemezként (B-oldalán a We Could Be So Good Togetherrel) kihozott dal lejátszását a legtöbb rádióállomás megtagadja. Az elhúzódó, és mind kilátástalanabb vietnámi háború közepette, a faji zavargások és a Martin Luther King-gyilkosság Amerikájában senki nem merte felvállalni a csapatot, aki röhögve akarta rápöccinteni a cigarettacsikket a lőporos hordóra. Nem csoda, hogy az Elektránál is könnyedebb sláger után néztek.

A korong második fele Robby Krieger legújabb szenvedélyével, a flamenco gitárral nyit, a Spanish Caravan a gitáros legvirtuózabb dala, az elvágyódás finom andalúz himnusza, amit a My Wild Love minimál kongázással kísért, már-már a capella bódulata követ, a részeg kórus az Ördöggel randevúzó szerelmesről híven tükrözi Morrison kapcsolatát Pamelával. A We Could Be So Good Together egy halványabb, könnyed kis tétel, gyanús, hogy a kiadó megrendelésére születhetett, több szót tán nem is érdemel, nem úgy azonban a Yes, The River Knows fájdalmas szépségű búskomorsága. Ez utóbbi darab a nevéhez híven áramlik, örvénylik, visszakanyarodik saját magába, és zúdul előrefelé megállíthatatlanul, miközben Jim hidegrázós témákat hoz egyre erősebb baritonján. A lemezt végül a Doors egyik legenergikusabb dala, a döbbenetes hard blues Five To One zárja, „Senki nem menekül innen élve!" ordításával, John mániákus dobolásával és Ray hipnotikus futamaival. Ha valaki végighallgatja ezt az alig félórás lemezt, tán el sem hinné, mennyire nehéz körülmények közepette született meg.

Pedig az addigra már lényegében idült alkoholista Morrison szinte kizárólag részegen jelent meg a stúdióban, többnyire órás késésekkel, ami miatt a csapat fennmaradó három tagja, és Rothchild arra jutnak, hogy fel kell bérelni valakit, aki felügyel arra, hogy Jim viszonylag időben odaérjen a felvételekre és a koncertekre is. Ez a valaki pedig Bob Dylan korábbi roadja, Bobby Neuwirth lesz, aki gyorsan össze is haverkodik a „felügyeletre felkínált" Morrisonnal, a többieknek pedig igen gyorsan leszögezni: képtelen lesz végrehajtani a feladatot, ugyanis ember nincs, aki visszatarthatná ezt az őrült sámán-énekest, ha igazán nekiszabadul. Neuwirth azonban a színen marad, és mindenképpen elsődlegesen az ő nevéhez fűződik az egyetlen projekt, ami ekkoriban az egyre jobban elszálló, ám egykori filmművészetis énjét újra felfedező Morrisont igazán érdekelni kezdi: egy koncert-dokumentumfilm a zenekarról, amely végül számos buktató után Feast Of Friends néven el is készül.

Azonban a bandán belül a feszültég soha nem látott méretekig dagad: Morrison valóban minden egyes alkalommal részegen, semmirekellő naplopók hadától körülölelve érkezik a stúdióba, amit a többi három tag egyre nehezebben tolerál, John Densmore olyannyira nehezen, hogy minimum kétszer le is lép, és csak a hozzá legközelebb álló Krieger napokon át tartó győzködésére jön vissza. Rothcild: „Jimmel sosem volt könnyű menet a stúdiós munka, de a legnehezebbek talán a Waiting For The Sun felvételei voltak. Magasról tett az egészre, abszolút tervezhetetlenül jött és ment a stúdióban, általában tök részegen és éneklésre tökéletesen képtelen állapotban, miközben Bruce, a srácok és én órákon keresztül várakoztunk rá, hátha hajlandó lesz megjelenni. És abban sem volt köszönet, ha megjött: barátnők, ivócimborák és semmirekellők egész hada kísérte, akik hangoskodtak, veszekedtek, és alig tudtuk őket kizavarni a stúdióból. Mindenkit rettentően bosszantott a dolog, de a legnehezebben Ray és John viselte a dolgokat. John kétszer, vagy háromszor le is lépett, és nem volt könnyű visszacsalogatni. Mindenki biztos volt benne, hogy ez a négy ember soha többé nem lesz képes felvenni egy lemezt. Ehhez képest még három csodálatos albumot készítettek el együtt." John Densmore: „Jim a Waiting For The Sun idején állandóan részeg volt a stúdióban, és ezt most úgy kell érteni, hogy tényleg soha, még percekre sem volt józan. Amikor például a Five To One-t felénekelte, tök részegen érkezett meg, lekapcsolta az összes villanyt, kizavart mindenkit, és beesett a feljátszó-helyiségbe. Aztán tökéletesen felénekelte a számot, de a lemezre került változaton is hallatszik, hogy a dal végén nagyot kortyol a nála lévő whiskey-s üvegből." (Leellenőriztem, valóban észrevehető.)

Ennek ellenére a felvételek közepette is folyamatosan, szinte napról-napra koncertező Doors a rádiók által ignorált Unknown Soldier után '68 júniusában jelenteti meg a Hello, I Love You/Love Street kislemezt, ami persze kapásból hatalmas siker lesz, első a Billboard listán, majd júliusban kijön a Waiting For The Sun is, a Doors pedig felül a csúcsra. Lemezük #1 az USA-ban, hatalmas sikerrel koncerteznek a Hollywood Bowl-ban, énekesük egy kikezdhetetlen ikon, ők pedig elhatározzák, hogy történetük során először 17 napos Európa-turnéra indulnak. A korai, londoni koncertek – főleg a Roundhouseban – még fergetegesen sikerülnek, aztán Morrison kezd elfáradni. Egyre többször késik el a kezdésről, mind gyakrabban vitatkozik a közönséggel, és konstans jelleggel részeg/bódult a fellépések alatt, amely egyre inkább rányomja a bélyegét élő teljesítményére is.

Míg elérkezik szeptember 15-e, és a Doors első olyan koncertje, amin a zenekar fellépő tagságában nem szerepel Jim Morrison. Az amszterdami koncertre készülve a zenekar városnézésre indul, melynek során azonban lépten-nyomon felismerik őket, és a rajongók mindegyike kisebb-nagyobb (többnyire valamiféle drogot tartalmazó) ajándékokkal kedveskedik az excentrikus énekesnek. Morrison pedig mindent szépen be is vesz, melynek következtében már az előttük bemelegítő Jefferson Airplane koncertje közben a backstage-ben összeesik, és kórházba kell szállítani. Végtelenül dühös társai azonban nem mondják le a fellépést, és csodák-csodájára az – Ray Manzarek éneklésével - sikert is arat, még a kritikusok is viszonylag elismerően cikkeznek róla másnap. A kórházból társaihoz visszatérő Jim hiába poénkodik még sokáig azzal, hogy talán ez volt a legeslegjobb fellépése, valami végleg megtörik. Mind az énekes, mind a többiek, mind pedig a közönség először szembesül azzal, hogy a Doors nem egyenlő Jim Morrisonnal, nélküle is van élet. Mindnyájuknak megdöbbentő lehetett ez a felismerés.