Shock!

Punk. Megfoghatatlan fogalom, bekategorizálhatatlan kategória. Mert punk volt a még zenésztársai által is idiótának tartott Sid Vicious, aki minden bizonnyal csak segítséggel tudta volna felsorolni az angol ábécé valamennyi betűjét, de punk a paleontológus Greg Graffin professzor is. A Sex Pistols anarchiát kívánt, a Clash lázadást akart szítani, a Ramones viszont csak szipuzni szeretett volna egy kicsit. A Skrewdriver tagsága nácinak vallotta magát, a Dead Kennedys pedig éppen az ilyeneket küldte el az anyjukba. Bob Geldof lovagi címet kapott a Királynőtől, a CPg tagjai két év végrehajtandó szabadságvesztést a Magyar Népköztársaság Pesti Központi Kerületi Bíróságától. Szóval igencsak változatos a kép, de azért sokan a punk szócska hallatán még mindig egy leborotvált fején méretes kakastaréjt (kiműveltebben: irokéz frizurát) viselő, bakancsba és bőrdzsekibe öltözött, szegecsekkel és biztosítótűvel bőven ellátott, meglehetősen agresszív figurát látnak maguk előtt, aki gúnyosan röhögve hugyozza le a múzeum falát, kiabálva tarhál aprót, vagy épp részegen kötekszik szerencsétlen járókelőkkel.

Ezt a megnyerő embertípust pedig legkifejlettebb valójában a brit punk második hulláma termelte ki, amelyben olyan – kivétel nélkül '77-'80 között alakult – csapatok vitték a prímet, mint a G.B.H. (hivatalosan: Charged GBH), a Discharge, az Anti-Nowhere League, vagy épp a The Exploited. Utóbbi nevéhez egyébiránt nemcsak az egyik legismertebb szlogen, a Punks Not Dead fűződik, hanem a kezdetben street punknak nevezett tömörülés későbbi elnevezése, a UK82 is. A kicsit kacskaringós pályát befutó Kizsákmányoltak már csak emiatt is megkerülhetetlenek lennének, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy dalaikat olyanok dolgozták fel, mint a Slayer / Ice-T kollaboráns páros (lásd a zseni Judgment Night filmzenealbumot), vagy hogy ők alkották meg a '90-es évek közepének leginvenciózusabb crossover thrash lemezét, a mostanában húszéves Beat The Bastardsot.

Az Exploited 1979 legelején alakult, abban az évben, amikor későbbi leggyűlöltebb ellenségük, Margaret Thatcher „trónra lépett" Nagy-Britanniában. A festői Edinburgh kevésbé festői West Granton-i városrészéből, szürke gyárépületek és kikötői dokkok közül indultak dühödt útjukra, munkanélküliek és lecsúszott elemek közül, és kezdeti balos elkötelezettségüket mutatta nevük is, melyet Andy McNiven dobos javaslatára választottak. Az „énekesnek" kijelölt Terry Buchan hamar rábírta a csatlakozásra korábban katonáskodó, majd Londonban az utcán élő, és már ekkor irokézfrizurát viselő fivérét, Waltert, azaz Wattie-t, aki innentől kezdve viharos gyorsasággal veszi kézbe az irányítást, olyannyira, hogy elsőként éppen Terrynek kell elhagynia a fedélzetet, hogy később aztán a nem kifejezetten cizellált stílusáról ismert Wattie kiakolbólítsa az egész társulatot. 1980/81-re azonban állandósul körülötte egy (sokszor szó szerint) ütőképes csapat, amelynek másik oszlopává az a Big John Duncan gitáros válik, aki nemcsak tekintélyt parancsoló méreteiről vált ismertté, hanem arról is, hogy később olyan bandák technikusaként dolgozott, mint például a Nirvana.

Az Exploited – köszönhetően az olyan „slágereknek", mint az Army Life, az Exploited Barmy Army, vagy az I Believe In Anarchy – szép lassan Skócia, majd egész Britannia leghírhedettebb punkcsapatává válik, amely státusz megszilárdításában komoly szerepet játszott fanatikus rajongótáboruk, a Barmy Army („Dilis Hadsereg") is. Wattie pedig soha nem fogta vissza magát, ha valami balhé került a látómezőbe: egy esetben például kedves kis daluk, a Fuck The Mods előadását követően felkérte a jelenlévőket, hogy ugyan látogassák már meg együtt az általa veszettül utált, néhány sarokkal arrébb játszó mod-kedvenc The Jam koncertjét, amely akció tömegverekedésbe és sorozatos letartóztatásokba torkollott. A munkásosztály hőse szerepében tetszelgő, véleményét már ekkor is mindenkinek a pofájába ordító Wattie öles léptekkel haladt a közellenség státusz elnyerése irányába. Emellett pedig a gazdasági válság, a recesszió, a hatalmon lévő Konzervatív Párt népszerűtlen adópolitikája, nem utolsósorban pedig a sokak által céltalannak és ésszerűtlennek tartott Falkland-szigeteki háború által megtépázott Britannia igen jó táptalajnak bizonyult egy Exploited-féle csapat mondanivalójának, amit Wattie-ék maradéktalanul ki is aknáztak. Mára a punk klasszikusai közé sorolt első három lemezükkel – Punks Not Dead, a talán legsikerültebb Troops Of Tomorrow, illetve a Mrs. Thatchernek címzett Let's Start A War...Said Maggie One Day – megerősítették státuszukat, pláne, hogy a velük egyszerre indult csapatok mindinkább el-elmaradoztak mögülük.

A '80-as évek közepére – talán a némileg megváltozott közhangulat, tán a punk jól látható általános megroggyanása miatt – azonban a Buchan művek is kezd visszaesni. Már a '85-ös Horror Epics sem válik a rajongók kedvencévé, a mélypont azonban egyértelműen a két évvel későbbi Death Before Dishonour kapkodó ötlettelensége. A punkot kissé maga mögött hagyó album eléggé buktaszagú is lesz, olyannyira, hogy Wattie időközben, a maggie-s lemez idején csatlakozott testvére, a dobos Wullie is lelécel, így aztán a '90-es Massacre anyagot már nélküle készítik el.

Az Exploited ezzel a lemezzel megállíthatatlan csökönyösséggel menetel a thrash metal irányába, mindinkább magára szabva annak zenei kliséit, és a hatás nem is marad el: a lemez az egyik legsikeresebb 'ploited-koronggá válik, és a néhányak által már temetett banda új erőre kap. Az elkövetkező években pörög is a nevük ezerrel: válogatás- és koncertlemezekkel, videókkal és nyilatkozat-hegyekkel lepik el a piacot, miközben élőben is szétjátsszák magukat. Wullie is visszatér a fedélzetre, és már '92 végén megkezdik az új számok gyártását a soron következő hetedik nagylemezre, amely azonban kiadói bénázások, elhúzódó stúdiómunkálatok, egyéb nehézségek miatt végül csak '96-ban kerülhet a boltokba. Akkor viszont sokak állkapcsa landolt a padlón a hallatán!

A Beat The Bastards lényegében egy thrashlemez, ezt fontos rögtön az elején leszögezni. Az egykoron a Punks Not Dead szlogent a köztudatba okádó banda ugyanis kiadott egy tizenhárom dalt tartalmazó, ötvenkét perces, gitárszólókkal telepakolt, helyenként ritmusváltásokat, belassult groove-okat és dallam-kezdeményeket is rejtő korongot, ami egyaránt bejöhetett a kevésbé vaskalapos punkoknak és a fémzenék felől érkező egyéneknek is. És ami a '80-as években még teljességgel elképzelhetetlen volt: egy 'ploited-koncerten mind nagyobb számban jelentek meg hosszúhajú alakok, és egyre kevesebben akarták őket azonnal szarrá verni. (Igaz, ekkorra már Wattie fizimiskája is némi fazonalakításon esett át: irokézfrizurája fonott, piros hajzuhatagnak adta át a helyét.) És ami a legviccesebb volt az egészben: ez a punkhorda olyan jól tolta a thrasht, hogy kábé a mezőny felét röhögve hugyozta ketté.

Már a nyitó címadó bebizonyítja, hogy ennek a muzikális pusztításnak sokkal több köze lesz a Slayerhez, mint a Sex Pistolshoz, de az olyan tételek, mint a dühödt Affected By Them, a keménykötésű Law For The Rich vagy a szélvész hatású, a délszláv eseményekről szóló Massacre Of Innocents csak fokozzák a hangulatot. A System Fucked Up vagy a Sea Of Blood esetében pedig konkrétan azt is elhittem volna, hogy Wattie-ék valami fondorlatos módon rábukkantak Kerry King félrerakott ötleteire: komolyan mondom, sokszor még a nóták felépítése, a zúzdát követő belassulások-újrarobbanások is a mestereket idézik, sőt, a They Lie-ban konkrétan Wattie agresszív szövegelése is tomarayás! (Nem légből kapott amúgy a dolog: a rivális zenekarokról túl sok szépet soha nem szóló Wattie ekkoriban többször is elismerően nyilatkozott a Slayerről, igaz,a dolog megfordítva is igaz.)

A kedvenceim azonban akkor sem ezek, hanem az olyan darabok, mint a nem túlzottan összetett, ám azonnal rögzülő baszusfutamokra épülő Don't Blame Me, vagy a visszafogottabb groove-val operáló If You're Sad és a záró, hétperces (!) Serial Killer. Ez a páros gond nélkül elment volna Prongnak, és a főhős dallamkezdeményekkel operáló éneke sem minősül a legkevésbé sem kínosnak. Sőt, a depresszióról, paranoiáról és hasonlóan vidám dolgokról valló If You're Sad számomra mind zeneileg, mind szövegileg a 'ploited legsikerültebb darabjai közé kívánkozik. Oké, nem mondom, hogy a szövegek terén egyébként valami iszonyat magas lenne a léc, de hát a csökönyös skót bajkeverő soha nem énekelt másról, mint hogy üsd a mocskokat, mindenki hazudik, a gazdagok leszarnak, a rendőrök megfigyelnek, és az egész rendszer el van baszva. Demagóg, primitív, bunkó – ugyanakkor hatásos és ütős!

A lemez egyetlen hibája talán a már említett hossza, amit azzal együtt is túlzónak kell minősítenem, hogy pusztán önmagában szemlélve minden dal megállja a helyét. Viszont ilyen típusú zenéből ez egyszerűen túl sok, elég lett volna tíz dal, és ha engem kérdezel, a Fightback, a Police TV, illetve a Fifteen Years lemaradhattak volna. Ezek ugyan szintén nem rosszak, de nem is tesznek hozzá túl sokat az összképhez. Azt viszont mindenképpen ki kell emelni, hogy punkbanda nagyon ritkán szól olyan jól (és fémesen), mint a Beat The Bastards, de ez nem is csoda, hiszen a keverést és a produceri munkálatokat egy bizonyos Colin Richardson végezte, aki azt hiszem, előttünk sem lehet ismeretlen. Wullie Buchan pedig egészen elképesztő teljesítményt nyújt a doboknál, majd' minden pörgetését, duplázását élmény hallgatni, még ha hallatszik is, hogy azért sor került itt némi stúdiótrükközésre is. De hát kinél nem?

A már borítójában is fémes megjelenésű Beat The Bastards elég konkrétan vissza is helyezte a térképre az egyik igazi punk-veterán csapatot, ráadásul úgy, hogy új kapukat is megnyitott előttük. (Az aktuális turnén hozzánk is eljutottak, Győrben léptek fel 1996 nyarán.) A dolgok ennek ellenére úgy alakultak, hogy az azóta eltelt húsz év alatt mindössze egyetlen stúdiólemezre (!) futotta fogyó erejükből: ez volt az elődjénél jóval kevésbé frankóra (de azért változatlanul elég thrashesre) sikeredett, 2003-as Fuck The System. Azóta csak aggasztó hírek érkeztek arról, hogy a főnök egy lisszaboni koncert közepette összeszedett szívinfarktus következtében kis híján elpatkolt, jött egy-két újrakiadás a Nuclear Blasttől (köztük jelen írás tárgya, megdobva egy teljes koncert-bónusz koronggal), illetve néhány éve már lebegtetnek egy új lemezt is. Néha hozzátéve azt is, hogy a Beat The Bastards irányvonala jó kiindulópontul szolgálhatna. Én bizony szemernyit sem bánnám a dolgot!