Shock!

Az összefonódásokban gazdag norvég black metal színtér főbb arcai és zenekarnevei az érdeklődők számára egyértelműen ismertek, mégis, ha rákérdezünk, hogy ki az az ember, aki a Mayhem, a Satyricon és az Emperor esetében közös pontként nevezhető meg, sokan valószínűleg elbizonytalanodnának. Márpedig Snorre W. Ruch és Thorns nevű zenekara nem csupán amiatt érdemel kitüntetett figyelmet, hogy éppen húsz évvel ezelőtt hozta ki első (és jó eséllyel utolsó) LP-jét, de benne tisztelhetjük a stílus egyik legfontosabb háttéremberét is. Mindezt persze nem kell tudnunk ahhoz, hogy a szimplán Thorns névre keresztelt album értékeivel tisztában legyünk, mégis minimum kérdéses, hogy az elmúlt két évtizedben hányan csodálkozhattak rá erre, és kiket került el ez a maga módján tökéletesen kivitelezett rifflavina. A magunk részéről megpróbálunk kicsit javítani ezen a helyzeten.

Roppant sajnálatos, hogy a Snorre Westvold Ruch névről elsőként sokaknak ma is az a figura ugrik be, aki Varg Vikernesszel volt azon az 1993. augusztusi éjszakán, amely a Mayhem gitárosa, Euronymous halálával ért véget. Bár tevőleges részt nem vállalt a gyilkosságban, nyolc évre ítélték a részvételért, amit ugyan teljes egészében nem kellett letöltenie, de a korabeli norvég színtéren sokakhoz hasonlóan az ő pályáját is alaposan megakasztotta. Nevesebb kortársaihoz képest lényeges különbség azért, hogy a Thorns, mint zenekar, mindig is a lét-nemlét peremén egyensúlyozott, és valójában soha nem vált komoly tényezővé. Ruch tabudöntögető képességeit sokan, sokfelé elismerték (Fenriz Euronymousszal együtt a tremolo-picking technika úttörői, a black metal stílusteremtő alkotói közé sorolja, és hajlamos vagyok egyetérteni vele), ám emberünk mindvégig megmaradt a fontos, de zömmel névtelen háttéremberek társaságában.

A Thorns nyomait kutatva a trondheimi Stigma Diabolicum neve bukkan fel a homályból, amely banda három fontos szereplőt is adott a black metal undergroundnak. A roppant kevéssé meggyőző Coprophagia néven Marius Vold volt e formáció énekese, aki aztán a Mortemben, majd az abból kifejlődő Arcturusban folytatta, hogy végül – két évtized kihagyást követően – az előbbi soraiban térjen vissza a zenéléshez a Ravnsvart lemezen. A dobos Bård „Faust" Eithun (itt Fetophagia) jóval kevesebb bemutatást igényel, ő később az Emperorba igazolt, majd szintén megjárta a börtönt egy másik gyilkossági ügy miatt. Ami a Stigma Diabolicumot illeti, ők végül a latin zenekarnevek/dalcímek körüli hype miatt a névváltás mellett döntöttek, testületileg Oslóba költöztek, de közben azért néhány demót is megjelentettek. Meglepő módon a black metal egyik központjának számító norvég fővárosban nem sok babér termett a Thornsnak (állítólag már próbahelyet sem találtak), ami rövid úton a banda feloszlásához is vezetett.

Ezen a furcsa szerzetektől hemzsegő színtéren aligha Fausték különutassága lehetett a fentiek fő oka, meglehet, hogy tényleg csak a szerencse hiányzott a jókor/jó helyen konstellációhoz, az eredmény viszont az lett, hogy a zenekar szétszéledt, és a zenei agy/gitáros/billentyűs Ruch egyedül találta magát. Ez pedig többé-kevésbé így is maradt az elkövetkező évtizedekben, és a Thorns csak akkor mutatott némi aktivitást, ha emberünket éppen rá lehetett venni ilyesmire. Ruch egyre mélyebbre merült a rajzolás/festés/animálás világában, páratlan riffgyárosi képességeit pedig leginkább mások hasznosították. Talán kevésbé ismert tény, hogy a De Mysteriis Dom Sathanas felvételeire készülő Mayhem is nagyban támaszkodott rá, egyrészt a „kölcsönadott" riffek, másrészt az öngyilkosságot elkövetett Per „Dead" Ohlin dalszöveghagyatékának gondozása kapcsán, és egész nyugodtan kijelenthető, hogy Euronymousék alapművének (pusztán zenei értékeit tekintve) magasra értékelése Ruch/Blackthorn érdemeit is gazdagon dicséri.

Az Euronymous-gyilkosság aztán szinte mindent megváltoztatott, kiváltképp a résztvevőkön kívül legközvetlenebb módon érintett Ruch életét, bár ahogy arról már szóltam, az 1993 őszét követő hosszú, néma csend nem kizárólag ennek tudható be. A főszereplő saját bevallása szerint talán nem is fordult volna újra komolyabban a zene irányába, ha Sigurd „Satyr" Wongraven az évtized vége felé meg nem keresi azzal, hogy az általa gründolt Moonfog Productions égisze alatt kiadná a Thorns-demókat, de akár új zenékre is vevő lenne. Ekkor a dolgok hirtelen hatalmas mértékben felpezsdülni látszottak Ruch körül, hiszen rövid időn belül három produkcióban is észrevétette magát, melyek közül egyértelműen az itt megénekelt, a bennfentesek által nagyon várt debütalbum jelentette a csúcspontot. Előbb azonban még komolyan belefolyt a Satyricon korszakváltó kiadványa, a Rebel Extravaganza elkészítésébe, ahogy arról meg is emlékeztünk a maga helyén. Ezután pedig egy még ennél is fontosabb lépcső következett a Thorns exhumálásának útján.

1999-ben, elismertségének teljében az Emperor részéről akár indokolatlannak is tűnhetett egy split anyag kiadása, pláne egy olyan fantom társaságában, mint a Thorns. Ihsahnék választása azonban korántsem volt véletlen: a korai norvég színtéren rajtuk kívül éppen Ruch volt az, aki hozzájuk hasonló mélységben integrálta a black metalba a billentyűsöket. „Eretnek" módon a Thorns kezdettől fogva szívesen élt azzal a lehetőséggel is, hogy riffek helyett szintitémákra, nem ritkán loopokra fűzze fel kompozícióit, egy egészen friss, merész megközelítést hozva az ekkorra saját sablonjaiba merevedett stílusba. Ekként az Thorns vs. Emperor splitben is lényegesen több rejlett egyszeri érdekességnél, a két, önmagától és egymástól is feldolgozó csapat ténylegesen új dimenziókat tett láthatóvá saját muzsikájában. Nem mellesleg pedig végre az őket megillető minőségben szólalhattak meg olyan nagyszerű korai dalok, mint a Melas Khole (korábbi címén Funeral Marches To The Grave) és a Thorsra jellemző belassult, fojtogató atmoszférát tökélyig vivő, eszeveszetten hangulatos Ærie Descent.

Ekkor azonban még mindig kevesen fogadtak volna arra, hogy végül egy teljes album megjelenik a Thorns égisze alatt, és egészen 2001 tavaszáig kellett várni arra, hogy végérvényesen kézzelfogható valósággá váljon a szimplán csak Thorns címmel ellátott dalcsokor. Az új témákhoz új felállás is dukált, már csak azért is, hiszen a régi tagságból Faust továbbra is börtönbüntetését töltötte, Marius Voldot pedig nagyjából lehetetlennek tűnt visszaimádkozni a frontra. Magától értetődőnek tűnt, hogy Satyr oroszlánrészt vállal az album elkészítésében dalszövegíró/énekesként, mellé pedig Bjørn „Aldrahn" Dencker sorakozott fel hasonló minőségben (Aldrahn a korai Dødheimsgard énekes/gitárosaként vált hírhedtté a színtéren, feledhetetlen orgánumát a zenekar legutóbbi lemezén, az A Umbra Omegán is újfent megcsodálhattuk). Ha pedig mindez nem lenne kellően izgalmas, Ruchöt sikerült meggyőzni az élő dobok fontosságáról is (ez nem volt mindig egyértelműen eldöntött kérdés a Thornsnál), és ha már így alakult, személyesen Jan Axel „Hellhammer" Blomberg (Mayhem, Arcturus satöbbi) ült be a dobszerelés mögé.

Ruch nyilvánvalóan ereje teljében szerette volna elővezetni saját muzsikáját az első LP-n, és a nyitó Existence / World Playground Deceit páros egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy az igyekezet sikerre vezetett. A black metal hívószóra érkezett puristák persze nem biztos, hogy azonnal megtalálják a számításukat, az ipari alapokra érkező, függönyszerű riffzuhatag azonban olyan ellentmondást nem tűrően vág azonnal a falnak, hogy pár percig lélegzethez is alig jutsz. A World Playground Deceit közepe felé is csak azért lassul a tempó, hogy annál precízebben csavarhassa le a fejünket egy visszafogottabb tempójú téma. Aldrahn és Satyr felváltva állnak a mikrofon mögé a dalokban, bömbölésük a szikra, ami lángra lobbantja a lávafolyamot. A produkció a maga jó értelemben vett primitív, direkt hozzáállásának megtartásával úgy tud „fülbemászó" maradni, hogy messziről elkerül minden olyan megoldást, ami felhabosíthatná a zene szikár szövetét. Érdemes megfigyelni, milyen tudatosan építkezik Ruch a riffek és a billentyűs hangszerek/effektek egymásra úsztatásával, megteremtve a Thorns külön bejáratú világát, amit lehet éppen a kortárs Satyriconhoz vagy a Dimmu Borgirhoz kötni, végső soron éppúgy egyedülálló ekkor a színtéren, ahogy mindig is volt.

Jómagam a Nordic Metal: A Tribute To Euronymous válogatáson hallottam először a Thornsról. Bár azon a lemezen eleve a műfaj krémje (Emperor, Dissection, Marduk satöbbi) tisztelgett a meggyilkolt Mayhem-gitáros emléke előtt, ez az akkortájt gyakorlatilag nem létező banda és Ærie Descent dala abból a felhozatalból is kiemelkedett. A megkésett, „bemutatkozó" nagylemezre természetesen egyből le is csaptam a megjelenés környékén, és nem tagadom, az kezdetben a minőségi tartalom ellenére is csalódást keltett a maga „egyneműségével". Ez azonban csak a felszín, a mélyebb regisztereket sajnálatos módon hanyagoló, egyébként viszont remek hangzás hiteti el velünk, hogy önmagát ismétli az anyag. Ruch gitárjának megszólalása páratlan és lényegében utánozhatatlan, és ugyan a főhős a direktebb, magától értetődőbb témákat (Stellar Master Elite, Existence) érezte magához közelebb állóknak, a méltóságteljesebb, nehezebben kibogozható tételekkel sem vall szégyent, sőt! „Radiant race of pure beauty / Shaped perfectly as the pagan beasts / In elegance we welcome our future / As stellar master elite..."

A lemez közepén terpeszkedik a két részre bontott Underneath The Universe, egy negyedórás monstrum, amely elsősorban annak alátámasztására szolgál, hogy a Thorns gépezete az alacsonyabb bpm-tartományban és akár a gitárok teljes hanyagolása mellett sem bizonytalanodik el. Legkönnyebben talán a Burzumot értő arcoknak tudnám elmagyarázni, micsoda hangulatfestő erő rejlik ezekben a nyomasztóan monoton ambient témákban is, amelyeken Ruch élvezettel el is csámcsog, hogy a dal második részében egy alattomosan lopakodó riffel tereljen vissza a gitárokhoz. Aldrahn és Satyr váltott vokálja ebben az ágyazatban felkavaróbb már nem is lehetne, miközben zenei értelemben túl sok minden valójában nem történik. Skatulyák felett álló, valódi mesterdarab, ahogy az ezt követő Interface To God is, amely ismét maximális sebességre kapcsolva szabadítja el az indulatokat, csodálatos kíméletlenséggel. Pazar, megbabonázó fénnyel lobog itt az északi fény, amelyhez hasonlót még Norvégiában is ritkán látni.

A záró Vortex nem csupán amiatt különleges, hogy személyesen Ruch mondja fel a szövegét, de zömmel meg is szabadította a korábbi dalokat uralma alá hajtó agresszivitástól, így garantálva az elképzelhető legidegborzolóbb befejezést. Méltó, műfaji kategóriákon túlterjeszkedő utódja ez a tétel az Ærie Descentnek, egyszersmind azt is felvillantva, mennyi minden rejlik még Ruchben... ami talán soha nem kerül már felszínre. Emberünk saját bevallása szerint is besokallt kissé az ezredforduló körüli évek tempójától, jól megérdemelt pihenőre vonult, ahonnan igazán azóta sem tért vissza teljes értékű zenészként. Az pedig, hogy nélküle nincs Thorns, nagyjából annyira evidens, mint hogy Lemmy nélkül nincs Motörhead. Időről-időre felbukkan Ruch neve, többek között létezik egy Thorns Ltd. nevű ambient alakulat is, amely kiállításokhoz gyárt háttérzenéket, pár éve végre hivatalos kiadványon is megjelentek a Stigma Diabolicum anyagai, illetve legutóbb újfent Satyr társaságában láthattuk a stúdióban, a gitártól tehát biztosan nem búcsúzott el.

Mi pedig a reménytől nem búcsúzunk, hogy hallhatunk még új dalokat a Thornstól az elkövetkezőkben. Akár a black metalon túl is.