Shock!

A '90-es évek közepe elképesztő kreatív robbanást hozott a black metalban, és e folyamatok közepette újfent a skandináv bandák diktálták a ritmust. Ez a páratlanul intenzív, ebből is adódóan időben viszonylag rövid éra olyan klasszikusokat szült csak a norvég színtéren, mint az Emperortól az Anthems To The Welkin At Dusk, az Arcturus álarcosbálja vagy az In The Woods... Omniója. Ha közelebbről megnézzük, e három emlegetett remekmű egyaránt 1997-es keltezésű, vagyis abban az évben születtek, amikor egy bizonyos oslói brigád, az Ulver is csúcsra járatta a maga black metalos korszakát. Még egy dolog igaz az említett albumokra: bár földrajzilag csaknem ugyanott, ugyanabban az amúgy is zenekarok közötti átjáróházként funkcionáló színtéren születtek, nem is igen lehetnének egymástól ennél különbözőbbek. Nem túlzás azonban kijelenteni, hogy a Kristoffer „Garm" Rygg vezette Ulver a különcök között is mindenkor különutasnak számított, kordában tarthatatlan egyéniségnek az öntörvényűek között. Utóbbi zenekar korai éveiről most debütáló lemezük, a Bergtatt megjelenésének negyedszázados jubileuma kapcsán emlékezünk meg.

Az Ulverről az érintettek zömének egy kétfejű szörnyeteg képe él a fejében, akik az ezredforduló környékén egy éles hátraarccal hagyták magára addigi életművüket, és egy roppant merész, viszont egyértelmű belső késztetéstől vezérelt ugrással az elektronikus zenék tájaira eveztek át. Mindaz tehát, ami a Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell monumentális dupla albuma óta Ryggékkel megtörtént, a tábor nem elhanyagolható részét tökéletesen hidegen hagyja. Bár az elmúlt bő húsz év egyértelmű bizonyságát adta, hogy az Ulver nem kíván visszakanyarodni a korai évek hangzásához, sőt a metalhoz sem, még mindig valószínűtlenül sokan szövögetnek romantikus álmokat ennek a korszaknak a visszatéréséről. Ez annál is indokolatlanabb, mivel kevés zenerajongó lett jobban elkényeztetve, mint éppen ők, akik számára egy, a polcról bármikor leemelhető, önmagában is tökéletesen teljes lemezgyűjtemény áll rendelkezésükre, amelyet az Ulver black metal trilógiájának is szokás nevezni, holott zömében nem is tartalmaz tőrőlmetszett feketefémet. Esetünkben azonban ilyen apróságokon már végképp nem érdemes fennakadnunk.

Az Ulver ékes norvég nyelven farkasokat jelent, ez esetben emberbőrben, ugyanakkor azt a likantrópia tudománya is dokumentálja, hogy nem csupán a minden teliholdkor öntudatlan gyilkossá átváltozó vérfarkasok léteznek, hanem tudatos alakváltó, gyilkos hajlammal kevésbé bíró farkasemberek is. Ez esetben nyilvánvalóan a szelídebb fajtával van dolgunk, már csak azért is, hiszen alapvetően „egyszerű" oslói tinédzserekről beszélünk. Az Ulvert Ryggen kívül Håvard Jørgensen gitáros/billentyűs, az Aura Noir és a Ved Buens Ende kapcsán talán jobban ismert dobos, Carl-Michael „Czral" Eide, valamint még néhány, a Møllers bár törzsközönségét alkotó fiatal hívta életre 1993-ban. A meglepően korán megszilárdult, a korai éveket meghatározó felállást Hugh „Skoll" Mingay bőgős, az Eide helyére érkező Erik „AiwarikiaR" Lancelot és Torbjørn „Aismal" Pedersen gitáros tette teljessé. A későbbiekben távolról talán kaotikusnak tetsző tagságbeli átrendeződések dacára ez a társulat mindenkor kellően stabil lábakon állt, nem volt ez másként a (black) metalos időkben sem: a meghatározó posztokat a fő ideológus, a csapásirány meghatározója, Rygg és mindenkori zeneszerző társa (aki ekkor Jørgensen volt) birtokolta.

Ahogy már pedzegettem, a korai Ulver egyszerre volt integráns része a black metal második, ma klasszikusnak tekintett korszakának, és képezte annak ellenpólusát is. Előbbire kellő bizonyítékot szolgáltat a tagok számtalan irányba való elköteleződése, ami mindig is a norvég színtér sajátja volt, de már pusztán csak az oslói illetőség miatt sem nagyon lehettek főhőseink mások, mint az Euronymous nevével fémjelzett körök („no mosh, no core, no trends, no fun") tagjai. Miközben azonban egyik kezükkel (látszólag) bőszen építették a hamuvá lett templomok helyére képzelt új világot (a templomgyújtogatásokban ellenben nem – már csak korukból adódóan sem – vettek részt), másik kezükkel folyamatosan dolgoztak a korlátok lebontásán, és a maguk jobb híján avantgárdnak nevezett színterét alapozták. Nem csupán az istenkáromló halálkultusztól állt nagyon távol az általuk képviselt, romantikus eszképizmusból, misztikumból és likantrópiából egybegyúrt megközelítés, de a banda megszólalása is teljesen egyedi volt, már a kezdetektől fogva. A középkori Norvégiáig és a dán-norvég nyelvig visszanyúló tematika mindennek már csak a betetőzése volt.

„Később már senki nem tudja megmondani, honnan jött a hang, egyszer csak ott volt mindenütt és sehol sem, ahogy a telihold megvilágította a házakat, ott volt mindenütt, és mégsem volt sehol, ahogy a márciusi szél egyre erősödött, s aztán felbődült, mintha egy feltámadó normann harcos fújta volna meg kürtjét, s a hang magányosan és vérfagyasztóan szállt a szélben." (Stephen King: Ezüst pisztolygolyók)

Az Euronymous-gyilkosság évében, 1993-ban indul tehát az Ulver története, amelynél szerencsétlenebb időpont talán nem is létezik a norvég black metal teljes történetében. A gyilkosság betetőzte erőszakos eseménysorozat nyomán egyszerre tért magához a rendőrség és a bulvársajtó, mindennek eredményeként pedig egyes zenekarok működése teljességgel ellehetetlenült, illetve a műfaj szellemi alapjai kiüresedtek, nevetség tárgyává lettek. Mindeközben pedig az a furcsa helyzet állt elő, hogy a black metal térképre kerülésével, a „vad észak" egzotikumával sok minden olyasmi is eladhatóvá vált, amely máskülönben bőven megmaradt volna a szélesebb közönség horizontja alatt. Röviden szólva bátran kijelenthetjük: ebben a klímában aktuálisan legkevésbé egy újabb black metal banda színre lépésére volt szükség. Garmék azonban ezt – és még sok minden mást is – egészen másként gondolták. A később rendes kiadást is kapott Vargnatt (Wolfnight) demó nem volt (ennyire rövid idő alatt nem is lehetett) kiforrott munka, nem is igazán láttatta alkotói valódi szándékait, de általa az Ulver-féle trolskmusik elkezdhette végre hallatni a hangját.

A dolgok innentől kezdve már-már vikernesi tempóval kezdtek beindulni: a Vargnatt 1993. októberi felvételét követően 1995 nyarára immár három teljes értékű felvétellel rendelkezett a csapat, amelyekkel gyakorlatilag bejárták a klasszikus felfogású kortárs feketefém és társműfajai teljes spektrumát. Jørgensen: „Jó előérzettel cuccoltunk be a stúdióba ezekkel a dalokkal, maga a színtér viszont azidőtájt egyértelműen minden és mindenki ellenében határozta meg önmagát, olyan közegként, amely »nem az átlagembereknek szól«, hogy úgy mondjam. Természetesen akkor még senki sem gondolta volna, hogy milyen helyet fog mindez elfoglalni a black metal történelmében." A Bergtatt – Et Eeventyr i 5 Capitler (Spellbound – A Folktale in 5 Parts) lemez felvételeire egy apró, Euronymus immár kipucolt boltja és főhadiszállása, a Helvete közelében lévő stúdióban (Endless Lydstudio) került sor, Kristian Romsøe irányítása alatt. Ez a leosztás nagyrészt állandó is maradt a trilógia felvételei során, már csak az albumok elkészülte között eltelt rövid idő miatt is, ezzel is azt erősítve, hogy értelmetlen és lehetetlen volna ezekről a lemezekről különálló részekként beszélni.

Ezek után meglepő lehet, de az egyes lemezek egészen eltérő megközelítés mentén íródtak. A Bergtattot ma egyértelműen a folk metal skatulyába tuszkolnánk be, egy, a hegyek által elveszejtett (a Bergtatt szó szerinti fordításban ilyesmit jelent) lányról szóló mese megzenésítéséről van szó, ennek megfelelő, koncepciózus előadásban. A Kveldssanger (Twilight Songs) esetében Garmék még mélyebbre merültek a mítoszok világába, ennek eredménye pedig a Bergtattot többé-kevésbé átható, dühödt izzás megszelídülése, a tiszta ének és az akusztikus hangszerek előtértbe kerülése, egy prototipikus folk lemez lett. Aki viszont mindezek után a fenti irány további kiterjesztésére számított, azt a Nattens Madrigal – Aatte Hymne til Ulven i Manden (The Madrigal of the Night – Eight Hymnes to the Wolf in Man) alaposan helyretette. Jørgensen: „Bizonyos mértékben a Bergtatt és a Kveldssanger is úgymond „szép" alkotásként lett elkönyvelve, és emiatt volt bennünk késztetés arra, hogy ezek után valami mással, a korábbiaknál csúfabb, zordabb zenével rukkoljunk elő. Én előzetesen főleg a riffekkel foglalkoztam, de emlékszem, Kris és Erik fejében már ekkor összeállt ez az úgynevezett necro-hangzás".

„Tarts szemmel mindenkit, aki telihold idején erdőkben, mocsaras vidékeken járkál, és reggel meztelenül tér haza!" (Robert Curran: A farkasemberek)

A dalok részletes boncolgatását már csak azért is mellőzném, mert az Ulver black metal trilógiája sokkal inkább egy komplett sztori számomra, mintsem egymás után fűzött tételek alkalmi együttese. Egészen döbbenetes belegondolni, hogy Garm/Rygg mindössze 17 éves volt a zenekar megalapításakor, és vezetésével a csapat a Bergtatton máris egy, az erősségeivel tisztában lévő, távlati céljait is egészen tisztán látó társulat képét mutatta. A dallamos ének, az akusztikus hangszerek, az eleve szélsőséges zene peremvidékeinek felkutatása egyaránt részét képezte az Ulver akkori (és mindenkori) repertoárjának. Ahogy már az írás legelején is példálóztam vele, a kortárs norvég mezőny egészen hihetetlenül magas színvonalon űzte az alkotást, Ryggék viszont már csak az úriemberes távolságtartásuk, komolyságuk okán is megelőzték korukat. Náluk sosem volt kérdés, hogy minden lemezre vett hangot komolyan vesznek és úgy is adnak elő, ahogy az élő fellépésektől való elzárózásuk is valahol ennek a logikus következménye. A mából visszatekintve a black metal „csupán" egy állomás volt egy rendkívül kacifántos életműben, de ne legyen kétségünk felőle, hogy amikor ezt a korszakot élték, hőseink akkor is száz százalékosan elkötelezettek voltak akkori munkáik iránt.

A trilógiát összetartó koncepció persze a fenti egyszerűsítésnél jóval árnyaltabb, sokszínűbb képet ad, és persze a korszak jellemző ellentmondásait is magában foglalja. Rygg: „Egyrészről black metalos kölykök voltunk, szerelmesek ezekbe a nyers hangzású demókba és próbatermi felvételekbe, meg persze az Immortal, a Darkthrone és a többi banda korai anyagaiba. Másrészről viszont megfogott minket mindennek a melankolikusabb, ha mondhatom úgy, liturgikus oldala is, egyes doom metal, prog rock, folk bandák dolgai, a klasszikus zenét is beleértve. Azt hiszem, az első két lemezünkkel azt igyekeztünk bizonyítani, hogy lehet az ilyen muzsika gyönyörködtető és himnikus is. Szívünk mélyén azonban black metalosok voltunk, a Nattens Madrigalt pedig lényegében ennek alátámasztására szántuk. Van ez a Burzum-nóta, a Feeble Screams From Forests Unknown, amely számomra az ideális black metal hangzás megtestesítője, úgymond. A produkció tudatos esztétikai döntés eredménye, egyfajta szűrőként működik, amely a hangulat fokozására hivatott. Mindez lényegében a Nattensre is igaz. Ez az album bántani akar, és ez nem lett volna elérhető egy kellemes hangzással."

Nem csupán maga a zene, de ennél kézzelfoghatóbb dolgok is bizonyítják az Ulver kivételességét. Ahogy már volt róla szó, a jellemzően lemezről lemezre változó felállású norvég csapatok tengerében a korai Ulver tagsága a szinte kikezdhetetlen állandóságot képviselte, ami az egészen eltérő stílusú albumok ismeretében igazán meglepő. A vendégek névsora sem nyúlik túl hosszúra, akik közül egyértelműen említést érdemel a Bergtatton zongorán közreműködő Steinar „Sverd" Johnsen, aki itt követte el roppant ritka, az Arcturus világán kívüli kalandozásai egyikét (szerepelt még ekkoriban a Satyricon The Shadowthrone-ján is). A zene magva szinte kizárólagosan a Garm/Haavard tengely munkájának gyümölcse, ami nevezettek elképesztő sokoldalúságának visszaigazolása. Kezdettől fogva egyedinek számított az Ulver abban is, hogy a sokszor bárdolatlan, erőszakos megszólalásba temetett dalok esetében is mindenkor ügyelt a témák minőségére. Meglehet, hogy ennek felismeréséhez egy alapos remasterre is szükség volt (lásd a Nattens Madrigal esetét), de kellő odafigyeléssel ez az eredeti felvételek esetében is lenyomozható. Mindez pedig a mai napig sem számít magától értetődőnek ebben a stílusban.

A Nattens kapcsán Rygg mindezt így fogalmazta meg: „Alkalmanként hallom az újabb lemezeken is a törekvést, hogy ezt a fajta hangulatot vagy hangzást visszahozzák, de valamilyen oknál fogva a Nattens máig megőrizte magában a nyers erőt, amit nehéz is pusztán szavakkal megfogalmazni. Nyilván erősen kötődik ahhoz a színtérhez és korszakhoz, amelyben megszületett. Fiatalok voltunk, a világunk lényegesen szűkebb volt akkoriban. Nem sok fogalmunk volt róla, hogy mit szeretnek az »átlagemberek«, mi számított a jó ízlés szerint valónak, meg hasonlók. Ilyen értelemben érezhető lehet egyfajta komolyság a lemezben, ami ma már talán nem számít túl gyakorinak, azt hiszem." Nyers erő és emelkedettség... igen, valahol e kettő metszéspontjában lelhető fel az Ulver lényege, amely a mai napig jellemzi a zenekart, még ha az úgymond nyersesség ma már leginkább csak a csapat képi világában ölt testet. Jó példa erre a trilógia látszólag legszelídebb darabja, a Kveldssanger, amely tábortüzes hangulata ellenében is hegyeket megmozgató érzelmi töltettel rendelkezik, és elképesztő mélységekbe képes alászállni, az értő hallgatóval együtt.

„A vérfarkas oly kuruzsló vala, kiknek teste balzsammal kenetik meg, mely balzsam az ördög ösztöneit plántálja őbelé, és dereka az elkárhozott szíjjal körülöveztetik és mely az vonásait eltorzítja vala, nemcsak külsőkben mint az toportyán fíregét, hanem az lelkét is, mely az toportyánok természetét oltja beléje, ameddiglen csak az szíjat viseli. Ez idő alatt viselkedése akár farkasé, gyilkol vala." (Richard Verstegan)

Rygg: „Black metalosokként természetes érdeklődés élt bennünk a bal kéz ösvénye, az ehhez kapcsolódó ideológia és pszichológia, a Jung-féle archetípusok és effélék iránt. Olvastam is pár cikket a likantrópiáról a korabeli »sátánista« lapokban, a The Fifth Pathben és a The Black Flame-ben, és ezek egyértelműen hatással voltak rám. Volt szó ezekben a zenéről is, például a Radio Werewolfról vagy a NON-ról, ezek is bejöttek nekünk. És ott volt még a Company Of Wolves (Farkasok társasága) film, az szintén komoly hatásunk volt. Na meg az Altered States (Változó állapotok). Nagyon megfogott minket ezekben a »tudatra ébredt állat« és a »vadember« aspektusa, bár a film ezekkel csak közvetett értelemben foglalkozott. Szóval ez a filozófia rengeteg dologból táplálkozott. Maga a farkas kitüntetett szerepet foglal el az európai folklórban és a skandináv mitológiában, tehát ez valamiképpen a gyermekkorunk óta velünk volt. Tudod, minden a Piroska és a farkassal kezdődött... Totemállatunkká fogadtuk a farkast, és azóta is velünk van. Ha viszont ma bárki, vagy éppen mi magunk farkasokként emlegetjük magunkat, azt már egy kedveskedőbb, önironikus módon tesszük."

Az általános hype-on kívül a magam részéről nem tudnám különösebben indokolni, mi vezette a Century Mediát abban a döntésében, hogy a Nattens Madrigal kiadása előtt leigazolja Ryggéket, az Ulver szempontjából azonban természetesen mérföldkőnek számított az a pillanat, amikor a Head Not Foundtól egy valódi major kiadóhoz kerültek. Ahogy említettem, a Nattens anyaga már nagyjából másfél évvel a megjelenés előtt készen állt, tehát a kiadóváltásnak a zenére minimális hatása sem lehetett, a legendáriumba mégis ellentmondásos módon vonult be az Ulver rendkívül rövid Century Media-korszaka. A zenekar sosem látott módon zord, minimális mértékű kompromisszumra sem hajlandó megközelítése találkozott itt a kiadói PR-gépezettel, és az „ütközet" híre le is tarolta a korabeli magazinok kis színes rovatait. Az Ulverről ekkoriban az a hír járta, hogy erdők mélyén, faházakban, őskori technikával veszik fel a lemezeiket, a kiadó által rendelkezésükre bocsátott pénzt pedig inkább drogokra, drága kocsikra és ruhákra költik. Ha pedig ez a képzavar önmagában nem lenne elég, Ryggék időközben teljes, áthatolhatatlan csendbe burkolóztak, amelyre ugyan meg is volt a maguk oka, táboruk és a pletykaéhes érdeklődők erről mit sem tudhattak.

Jørgensen: „Nem igazán tudom, honnan származtak ezek a pletykák, talán a Century Media írhatta le egy sajtóközleményben. Ez is csak arról szólt, hogy a norvég black metalt a külföldiek számára annyira egzotikusnak mutassák, amennyire csak lehet. Minél extrémebb vagy eltúlzottabb, annál jobb. Igaz, hogy 4- és 8-sávos felvevőket használtunk, de csak a demókhoz és a próbáknál. Az is igaz, hogy a Bergtatt dalainak nagyját egy faházban írtuk meg. Az a stúdió, ahol a Nattens Madrigalt felvettük, egy meglehetősen egyszerű, a digitális kor hajnalát tükröző hobbistúdió volt, amennyire emlékszem, 12 vagy 16 sávon dolgoztunk. Nem volt különösebben menő hely, és eléggé távol is volt, de azért mégsem az erdőben." Rygg: „Nem számít, honnan származott ez a pletyka, hiszen nyilvánvalóan nem ártott senkinek. Nem mintha szándékosan rájátszottunk volna, vagy ilyesmi, de idővel nyilván felismertük, hogy ez az úgymond suttogó propaganda csak jót tesz a lemeznek és általában a black metalnak. Ez egy jó kis sztori. Vegyük például a Mayhemet, akikre kimondottan nehéz pusztán zenészekként gondolni, a bizarr háttértörténetük nélkül. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a mai státuszuk elérésében legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszott, ami történt, mint maga a zenéjük. Ami a Nattens Madrigalt illeti, szerintem azért is lett ilyen a lemez utóélete, mert magára lett hagyva egy olyan underground univerzumban, amely azóta világszintű jelenséggé nőtte ki magát. Sosem vettük a fáradságot, hogy ezt vagy azt a pletykát eloszlassuk. Mindez pedig hozzájárult az album megítélésének alakulásához is."

A koronát végül egy „ártatlan" fotózással tették fel az oslóiak erre az áldatlan kooperációra, amellyel aztán végképp sikerült romba dönteni a kiadó által felépített „erdőmélyi remete" imidzset (egyben remekül rímelt a drogos, öltönyös prekoncepcióra) – főszerepben egy Corvette és a Holmenkollen. A zenekarnak persze erre is megvolt a magyarázata. Jørgensen: „Amikor ezek a promóképek elkészültek, már meglehetősen elegünk lett a black metal szabályaiból, hogy őszinte legyek. Úgy gondoltuk, vicces lenne az éppen kiadott necro muzsikához valami szokatlant társítani, egyfajta feltartott középső ujjként a fekete bőrbe öltözött, magukra töltényövet aggató hordák felé, akik akkoriban mindenfelé felbukkantak. Az album dalait még 1995-ben írtuk meg, és mire végre lemezen is megjelentek, már sok szempontból a múltat képviselték számunkra. Az a pletyka is csak egy hoax persze, hogy a stúdiózásra kapott pénzt Corvette-re és Armani ruhákra költöttük. Kris apjának autókereskedős ismerősétől béreltük a kocsit, az öltönyök pedig nagyjából olyanok voltak, mint amiket általában hordanak az emberek." Rygg: „Emlékszem, tél volt, és a Holmenkollenhez vezető jeges utakon nem indulhattunk el ezzel a kocsival, így aztán egy tréleren vittük fel oda, ahol végül elkészültek a képek. Sok-sok családi szívességre volt szükség ehhez. Miközben végül leparkoltuk és beállítottuk az autót, a Dr. Octagon-féle lemezt bömböltettük teljes hangerőn. Ennél black metalosabbak már nem is lehettünk volna."

Villámgyorsan kiderült tehát, hogy az Ulver nem kíván beszállni a hasonszőrű bandák „legyünk-még-gonoszabbak" versenyébe, és albumaival lényegesen árnyaltabb képet szeretne adni erről az egyszerre felemelt és lenézett stílusról. Imádták az ellentmondásokat, a két véglet közti meghasonlásban vergődő ember képét: a gyűlölet és a düh mellett megjelenítették a szeretetet és a vágyakozást is. Happy endre viszont tőlük ne számítson senki – még saját zenésztársaik sem. Alig száradt meg a festék a Nattens Madrigal borítóján, a háttérben máris hatalmas mérvű változások vették kezdetüket, amelyek nem kevesebbet, mint egy komplett korszakot voltak hivatottak lezárni. Ennek oka egyrészt szimplán az volt, hogy időközben a tinédzserekből fiatal felnőttek lettek, akik előtt a felnőttkor küszöbén szokásos döntési helyzetek álltak. Ennél is lényegesebbnek tűnt, hogy kezdték úgy érezni, zenei ízlésük is átalakult, új megközelítések, új felvételi technikák kezdték el izgatni őket. Nem mindegyikük gondolkodott hasonlóképpen, viszont abban mindannyian egyetértettek, hogy a black metalos korszakuk véget ért.

Jørgensen: „Egyszerre olyan élethelyzettel szembesültünk, ahol sok minden más vált hirtelen fontossá, egyénként és zenekarként is. A bandán belüli dinamika is hasonlóképpen változott, és igen, nyilvánvaló volt számunkra, hogy 1997 környékén a dolgok megváltoztak, mindennek az eredménye pedig a Themes... album lett. Az a lemez már nem hagyományos rockbandai keretei között, a próbateremben született, mint az elődei. Az arcturusos Knut és Kris saját stúdiót építettek, gyakorlatilag ott éltek. Ekkoriban került a képbe Tore Ylwizaker is, aki egyre komolyabban belefolyt a munkákba. Én, Erik és Hugh is közreműködtünk még azon az anyagon, de már nyilván nem ugyanolyan mértékben." Meg sem kísérlem érzékeltetni, hogy mi minden történt az Ulverrel mindezek után, ez itt nem is az a hely, ahol mindezzel foglalkoznunk kell, annyit mindenesetre a jelenre vonatkozóan is nyugodtan kijelenthetünk, hogy az a szenvedély, amely huszonöt évvel ezelőtt jellemezte Ryggéket, mindmáig is teremtő erővel hat. A Bergtatt, a Kveldssanger és a Nattens Madrigal pedig ma sem kihűlt emlékműve csupán egy régi korszaknak, hiszen éppolyan eleven, gátakat nem ismerő erővel átitatottak, mint megszületésük idején.

Beware the Light Of Day...

Az Ulver május 8-án Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.