Shock!

„Lehetett látni, hogy ezek nem hétköznapi emberek. Hogy van valami, amitől ők különlegesek. És akkor ki is derült, hogy kétfajta ember-típus létezik a VHK-ban: az egyik a kiemelkedő értelmi képességekkel rendelkező zseni, feltaláló, tudós, a másik pedig az őrült ember, aki vagy menekül a világ elől, maga elől, vagy éppen belemenekül a világba. Vagy pedig – mert van ugye a harmadik típus is – egyszerre mind a kettő" – ezt Molnár „Lujó" Lajos gitáros nyilatkozta pár éve, és hát neki aztán tudnia is kellett, hiszen négy éven keresztül ő is tagja volt minden idők legizgalmasabb, legérdekesebb, de mindenekelőtt legveszélyesebb magyar rockzenei társulatának, a Vágtázó Halottkémeknek. Soha nem volt ennyire különös zenekarunk, soha többé nem is lesz... illetve hát valamilyen formában azért mégiscsak, mivel az egykori kompánia jelenleg is folytatja, hol Vágtázó Életerő, hol pedig a jól bejáratott VHK néven. Mi pedig arra próbálunk kétségbeesetten reménytelen kísérletet tenni, hogy bemutassuk, hogyan lehet zenébe és előadásba foglalni olyan megfoghatatlan dolgokat, mint az életöröm, a szabadság és a magasabb szintű létezés, és valahogyan keretek közé szorítva megjeleníteni talán magát a mágiát és az őskáoszt is.

A VHK-nak már a megalakulása sem éppen mindennapi: Grandpierre Attila, a „mágikus gondolkodás" fogalmát megalkotó történelemkutató, író, költő, filozófus Grandpierre K. Endre fia – aki addigra már lediplomázott fizikus-csillagász – egy újsághirdetésre jelentkezve korrepetálni kezdi Ipacs László harmadik osztályos kémiai tagozatos gimnazistát, aki éppen ekkoriban dönt úgy, hogy mégsem vegyész szeretne lenni, hanem fizikus - később az is lesz. (Egy fontos zárójel erejéig: Ipacs Laci egyébként annyiból mindenképpen a VHK szívének tekinthető, hogy a megalakulástól egészen a 2001-es megszűnésig a csapat tagja, ilyeténképpen pedig ő az egyetlen állandó személy a változások közepette. Emellett zaklatott, szabálytalan játéka alapjaiban határozza meg a zenét is.) A két fiatal pedig annak rendje és módja szerint összebarátkozik, együtt kezd bulizni, csajozni és koncertekre járni, a tapasztaltabb Grandpierre pedig újfajta zenéket is megmutat a szabadidejében doboló Ipacsnak, aki hirtelen ötlettől vezérelve be is mutatja őt legjobb barátjának, a szintén fizikusnak készülő, emellett pedig gitározó Czakó Sándornak. (Czakó később kutatómérnök és atomfizikus lesz, és ilyen minőségében többek között részt vesz majd a paksi atomerőmű biztonsági rendszerének megalkotásában.) Ekkor azonban még szó sincs közös zenélésről, pláne, hogy mind Ipacsot, mind pedig Czakót elviszik katonának.

A honvédelem közepette arra azért persze marad idejük, hogy Denszesz néven megalapítsanak egy szinte kizárólag Hendrix-dalokat játszó rockzenekart, amivel megnyernek egy országos zenei hadseregbajnokságot. A leszerelést követően aztán jön az isteni szikra: énekesnek be kell venni az egyre karizmatikusabbá és a budapesti éjszakában is mind ismertebbé váló Grandpierre Attilát. A Denszesz név ekkortájt, 1975-ben ugrik, hogy helyébe – több elvetélt kísérlet után – a Vágtázó Halottkémek lépjen. Grandpierre Attila így vallott a névadásról: „Az emberek valójában tetszhalottak. Nem élik azt az életet, amit igazából élhetnének. A halottkémek pedig azok, akik megállapítják valakiről, hogy valójában halott-e. Tehát az emberek úgy csinálnak, mintha élnének, egészen addig, amíg mi megjövünk, és megmutatjuk, hogy miről is szólhatna az élet, ha ők is valójában élnének. Amikor mi jövünk, még a halottak is felkelnek. A vágtázó jelző pedig dinamizmusunkat, állandó mozgásunkat jelzi. Vágtázó, és nem vágtató, mert a vágtató azt jelentené, hogy megbízottként, küldöncként vágtatunk. Mi azonban nem vágtatunk, hanem vágtázunk, öntevékenyen, élvezetből, kihúzva magunkat. Élvezzük, hogy vágtázunk. A névválasztás egyébként ösztönös volt."

Első koncertjüket 1976-ban, egykori középiskolájukban, az I. István Gimnáziumban adják, ahol a kaotikus, őserejű muzsika egészen megdöbbentő hatással van a középiskolás hallgatóságra: a megjelentek szétverik a bútorokat, betörik az ablakokat, a VHK-t pedig húsz perc elteltével lezavarják a színpadról. Két évig nem is léphetnek fel sehol, majd '78-ban, a Műszaki Egyetem klubjában zajlik le egy hasonló fellépés: a koncertnek húsz perc elteltével megintcsak vége, az Ipacs-Czakó-Grandpierre trojka által vezetett együttes pedig bő két évig megint nem nagyon léphet fel sehol. A korai, amatőr idők a nyolcvanas évek legelején változnak meg kissé, egyrészt mivel basszusgitárosként – a csapat életében ezidáig ez volt az egyetlen állandóan változó poszt – bejelentkezik a történet egyik főszereplője, Soós Lajos, azaz Szónusz (Attila korábban a nővérével járt, így már elég régi a ismeretség), másrészt pedig az újdonságokat mindig is előszeretetettel fölkaroló, éppen tetszhalott beatricés Nagy Ferónak köszönhetően folyamatos fellépési lehetőséghez jutnak. Méginkább komolyodik a játék, mikor '82-ben beveszik szólógitárosnak az underground körökben addigra már elég jónevű szólógitárosnak számító Németh Lászlót, azaz Fritzet, aki korábban a SOCK (ugyanúgy kell ejteni, mint vidám rockmagazinunk nevét), majd az Elhárítás tagja volt, aki később hozza magával régi jó barátját, Árvai Viktor üstdobost is.

Az új tagok nem meglepő módon igencsak excentrikus figurának bizonyultak, Árvai például arról vált hírhedtté, hogy a fellépések hevében sokszor puszta öklét verte véresre az üstdobokon, Fritz pedig úgy kerülte ki a katonaságot, hogy négy hónapot töltött zártosztályon, mint narkós-alkoholista-öngyilkos-jelölt személy, majd további két év utókezelés következett a Lipótmezőn, a végső diagnózisig: a sereg szempontjából teljesen alkalmatlan, önpusztító, ön- és közveszélyes pszichopata. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy mindketten a CPg ismeretségi köréhez tartozó, önmagukat bevallottan punknak tartó személyek voltak, ez pedig akkoriban nem volt egy életbiztosítás, a CPg tagsága éppen megkezdte börtönbüntetését, a hatóságok pedig átfogó tisztogatásba kezdtek. A VHK életében pedig ezáltal megkezdődött a betiltások, lehallgatások és beköpések sok éven keresztül tartó időszaka (ami végül többek között Árvai emigrálásához fog vezetni), amin csak Bódy Gáborral, a nemzetközileg is jegyzett filmrendezővel való barátságuk üt némi rést.

Bódy Szónuszon keresztül ismeri meg a VHK-t, a '80-as évek legelején, és innentől kezdve mindent meg is tesz azért, hogy egyengesse göcsörtös útjukat. 1981-ben általa kapnak felkérést a MAFILM Smink-fesztiválján való fellépésre (az URH, a Kontroll Csoport, a Neurotic és a Bizottság mellett), és az itt készült videofelvételek később alapvető fontosságúnak bizonyulnak a csapt nyugat-német népszerűsége szempontjából. Ennél is fontosabb azonban, hogy a zenekar szerepelhet Bódy főművében, a zseniális Kutya éji dalában, sőt, Grandpierre a vidéki csillagász szerepében lényegében önmagát játszva alakítja az egyik főszerepet. (A filmben szereplő „koncert" persze megintcsak nem lesz mindennapi: Czakó például csirizbe, mézbe és tollpihékbe hemperegve gitározik, Attila pedig fején egy hatalmas görögdinnye-bukósisakkal szó szerint nekirohan a falnak, amitől mind a dinnye, mind pedig a feje komoly sérüléseket szenved, így a fellépést végig vérző fejjel fogja abszolválni.)

Hiába azonban a mind hatalmasabb érdeklődés, a növekvő (német) kritikai visszhang, az IM magazin felmérése szerint titokban majd' minden második magyar fiatal kedvenc bandáját jelentő és működése tizedik évébe lépő VHK még mindig alig léphet fel valahol, és esélye sincs a lemezfelvételre. Árvai Viktornak elege is lesz az állandó vegzálásból, várja Ausztria, majd Amerika, helyébe pedig egy újabb végtelenül izgalmas figura, Balatoni „Boli" Endre lép, aki korábban a Commando, majd a T-34 soraiban még Sid Vicious-rajongó basszusgitárosként, aztán a Marina Revue-ben már dobosként nyomatta a punkot. Boli valóban a magyar rockzene valaha volt egyik legérdekesebb alakja, aki világcsavargóként épp annyira ismert, mint a VHK tagjaként, utazásairól rendkívül informatív blogot is vezetett, míg végül 2012-ben, Szumátra szigetén, mérgezésben érte utol végzete, hogy ily módon ő váljon „a VHK halott emberévé". (Boli egyébként Fritzhez hasonlóan szintén „kvázi őrült" minősítéssel úszta meg a katonaságot, az ő verdiktje négy hónap Lipótmező után borderline szindróma volt.)

Innentől kezdve még mindig igen kacskaringós az út a '88-as első lemezfelvételig, amit ezúttal csak címszavakban vázolnánk: koncertek Nyugat-Németországban, majd Dániában, folyamatos hazai, nem mellékesen botrányos fellépések a Rituális Színházzal, míg végül 1987-ben, a holland királynő, Beatrix személyes kérésére (!!!) a magyar hatóságok engedélyezik a VHK résztvételét az amszterdami Melkweg-ben zajló Magyar Kulturális Hónap elnevezésű fesztivál-sorozat keretében, ahol hőseink zajos sikert aratnak. 1988-ban aztán végre (a fennállás tizenharmadik esztendejében, sokévnyi betiltást követően!) megjelenik a VHK legendás első lemeze, az Eindhovenben rögzített, Brémában kikevert A Halál móresre tanítása, rajta mindössze öt szám bő 48 percben, megpróbálkozván visszaadni a mindig is a Halottkémek lényegét jelentő élő fellépések improvizatív és spontán jellegét.

Az időközben idehaza beinduló Fekete Lyuk rendszeres fellépőjévé váló, mind kultikusabb rangra emelkedő VHK igazi „Vasfüggöny-mögötti kuriózumként" angol, amerikai, holland, német, francia és finn fellépéseken vesz részt, miközben olyan kultikus hardcore punk idolokkal barátkoznak össze, mint a róluk azóta is mindenkor a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozó Henry Rollins, vagy épp a később az első három lemezüket Amerikában is megjelentető egykori Dead Kennedys-főnök Jello Biafra, aki többször is kinyilatkoztatta, hogy ha egyetlen embert jelölhetne meg, akire igazán felnéz, az Grandpierre Attila lenne. Közben '90-ben, már a rendszerváltozás szelét árasztva magából megérkezik a második lemez, A világösztön kiugrasztása, elődjével megegyező felállásban és felfogásban, ekkor azonban közbejön egy nagyon fontos változás: a magyar rocktörténet egyetlen atomfizikus punk gitárosa, a privát szakmájában mindinkább elismertté váló Czakó a családot és a hivatást választva Németországba utazik.

A csapat – néhány más jelölt után – Sidoó Attila (Kisfidó – később Besh O Drom) részvételével jelenteti meg végül '92-ben harmadik nagylemezét, A semmi kapuin dörömbölvét, amely lényegében (a szinte hozzá tartozó, két évvel később kiadott, az Almássy téren rögzített Óriás tér! koncertlemezzel együtt) egy mérföldkövet jelent a csapat életében: lezárja a hőskorszakot, majd megnyitja a kapukat Az Éden visszahódítása előtt. Nem mellékesen, a 2012-es Veled haraptat csillagotig ez az utolsó stúdiólemez, amin a nem éppen százas, torokrecsegtetéseiről is elhíresült Szónusz szerepel basszusgitárosként.

Talán csalásnak minősül, talán nem, de ezúttal nem igazán szándékozom minden egyes dalt végigelemezni, mert hát a VHK életművében egyrészt a lemezek mindig egyfajta alibiként szolgáltak az improvizatív koncertek interpretálásához, másrészt pedig az egészet én is leginkább csak annak érdekében használtam fel, hogy elmesélhessem ennek az unikális csapatnak a történetét. Így aztán bármelyik lemezt is választhattam volna a sámánisztikusan-misztikusan-kaotikusan-anarchikusan örvénylő korai anyagok közül, és kizárólag azért döntöttem A semmi... mellett, mert talán ezen találhatóak a VHK legkedveltebb dalai. Mint amilyen a vérzivataros történelmet újraélő-újraíró, férfiasan célratörő Hunok csatája, a később a nem kicsit rokon felfogásban alkotó Isten Háta Mögött által is feldolgozott, örvénylő és galoppozó Aláírhatatlan történelem (részemről a mindenkori legeslegnagyobb kedvenc!), a mennydörgés-szerű Feltámadt kép, a születés misztériumát Szónusz kínzó hegedű-játékával megélő Ősvilág, a valóban botrányos Botrányos probléma (a hírhedt „Baszd meg, baszd meg, baszd meg, akkor is csak baszd meg!"-szöveggel), a szokásos sípolással kísért, ráolvasás-szerű, őrjöngő koncert-favorit Halló Mindenség és a csapat egyik legismertebb dala, a harangozást követően beúszó Nincs más megoldás (Pótolhatatlan Halhatatlanság) szaggatottan megbicsakló-megdöccenő-ráolvasásszerű végtelensége. (Egyébiránt ez utóbbi szolgált címül Dudich Ákos VHK-ról szóló, a Silenos Kiadó által 2011-ben piacra dobott remek interjú-kötetéhez is.)

Hegyezhetném még tovább a dolgokat Attila elvarázslóan kínzó-ijesztő énekén túl a két dobos (Ipacs / Boli) csodálatos összjátékán át a Fritz / Kisfidó páros hangulatokat festő varázslatáig, meg a rákövetkező évek kissé szomorúbbb történéséig (talán majd máskor), én azonban inkább Szónusz '95-ös lelépésének körülményeit írnám ide, érzékeltetve, mennyire szent őrültekből is ált anno a VHK: „1994. október másodikáról harmadikáról virradóra egy testen kívüli élményben volt részem. Tizenegykor azt a parancsot kaptam, hogy ne vegyek levegőt. Hiába mondtam, hogy ez képtelenség, 'Ő' biztosított, hogy annyira szeret, hogy meg tudom csinálni. Teljesen paff voltam. (...) Éjfél előtt néhány perccel aztán sikerült! Nem vettem többé levegőt, leállt a szívem, beállt a hullamerevség, egyéb fulladásos halálra jellemző tünetek... Ekkor kirepültem a kozmoszba...Gyönyörű volt, mintha ezüstös pókháló borított volna mindent. Hajnali hat körül tértem vissza. Sikerült megmozdítanom a testemet, és fel tudtam kelni. Betelefonáltam a suliba, hogy nem megyek be. Soha többé nem mentem be. Drasztikusan megváltoztattam az életemet: szakítottam mindkét csajommal, és ami nagyobb szó volt: nem mentem el a következő VHK-koncertre sem. Hiába vártak."

A fentiek fényében sem feladatom megítélni, mennyiben volt szellemi képeségei teljes birtokában a VHK tagsága működése alatt, vagy éppen azt követően, de azt sem, hogy mennyiben vagyunk abban mi, átlagemberek, vagy éppen én, magam, hiszen a „normális" fogalma mindig is relatív volt. Azt azonban nagyon is jól tudom, hogy kevés zenekar esetében vagyok igazán büszke arra, hogy nem albánnak, szudáninak, vagy épp vizigótnak születtem, hanem magyarnak. A VHK egy ezek közül.