Shock!

Idén harmincöt éve következett be a White Lion áttörése. Mike Tramp, Vito Bratta, James LoMenzo és Greg D'Angelo útja a csúcsra hosszabbnak bizonyult a korszakban jellemzőnél, ám a zenekar a hajmetál-éra egyik emblematikus albumát tette le az asztalra a Pride-dal, amely a Wait és a When The Children Cry dalok sikere révén milliókkal ismertette meg a nevüket. Az imázsa miatt már a maga idejében és a grunge-korszakban is rengeteget gúnyolt zenekar sikerei végül kérészéletűnek bizonyultak, visszatérésükre pedig személyes okok miatt azóta sincs esély, az 1987-es album azonban több mint három és fél évtizeddel megjelenése után is az akkori idők kiemelkedő teljesítményei közé kívánkozik.

A New York-i White Lion a mainstream nagyközönség számára a semmiből robbant be a köztudatba 1988 kora nyarán, habár a rockszíntéren előtte sem számítottak ismeretlennek. A zenekar azonban valójában hosszú éveken át alapozott előtte a klubokban. A bandát a dán születésű énekes, Michael Trempenau, művésznevén Mike Tramp alapította 1983-ban, sokadik zenekari nekifutásként, miután hazáját és Spanyolországot megjárva végül az Egyesült Államokban próbált szerencsét. Társául egy helyi gitáros szegődött, az Eddie Van Halen és Randy Rhoads játéka mellett komolyzenén nevelkedett Vito Bratta személyében.

A Nicki Capozzi dobossal és Felix Robinson basszerrel teljessé lett White Lion az Elektra kiadóval szerződött le, és – Tramp európai kapcsolatainak köszönhetően – Frankfurtban rögzítették első nagylemezüket. Ám hazatérésük után nem sokkal igazi hidegzuhany érte őket. Mike Tramp: „Beindult a gépezet: fotózás, megbeszélések a kiadóval meg a többi... Aztán minden előzmény nélkül kaptunk egy hívást a menedzserünktől az egyik próbán, és közölte: van egy jó meg egy rossz híre. A rossz, hogy az Elektra kidobott bennünket, a jó pedig, hogy megtarthatjuk a pénzt..." A csapat sosem kapott megfelelő indoklást arra, miért szórták ki őket, de hangulatukat még azzal együtt is elég rendesen hazavágta a kiadó döntése, hogy egyébként anyagilag nyertek a fejleményeken. A lemezre végül sikerült leszerződniük a JVC-vel, így Japánban a felvételek után egy évvel, 1985 végén megjelenhetett a Fight To Survive, amely licenszként, 1986 elején Európában, aztán az év nyarán Amerikában is kijött. A visszhangok nem bizonyultak éppen kedvezőtlennek, az anyagból az Államokban elcsorgott úgy százezer példány, ám a jogokat megcsípő Grand Slamm kiadó a földbe állt. A zenekar ismét ott állt, ahol a part szakad.

A fejlemények érthető módon emberileg is megviselték őket: Robinsont először Bruno Ravel, majd Dave Spitz váltotta, hogy aztán megállapodjanak James LoMenzónál. Capozzi helyére az Anthraxben is megfordult Greg D'Angelo került. Tramp és Bratta persze nem adta fel, főleg, hogy a keleti parti klubszíntéren ekkorra már jó nevet szereztek maguknak. Bratta: „Összeállt egy újabb lemeznyi anyagunk, így '86 nyarán visszamentünk Európába felvenni az albumot. Minden ugyanaz volt, mint előtte, a stúdió, a producer, minden... Aztán otthon meghallgattuk tiszta fejjel a felvételeket, és azt mondtam: ez rettenetes. A Fight To Survive 1983-as mércével tök jó lemez volt, de '86-ra már olyan albumok uralták a mezőnyt, mint a Slippery When Wet vagy a Night Songs, és azokhoz képest a miénk egyszerűen nem volt elég jó. Mindannyian egyetértettünk ebben, de arra azért így is alkalmasnak bizonyult az anyag, hogy a segítségével leigazolhattunk az Atlantic kiadóhoz."

Az Atlantic kvázi demóként sok fantáziát látott a Pride munkacímű második albumban, és 1987 elején leszerződtette a White Liont. Az első lemez és az előzetes anyag alapján az ekkor már komoly névnek számító Michael Wagener producer/hangmérnök is jelezte, hogy szívesen dolgozna a bandával a végleges verzión. Tramp és Bratta eközben átgyúrták a dalokat, majd átbútoroztak Los Angelesbe, hogy felvegyék a lemezt, immáron élesben. Wagenert az első perctől fogva lenyűgözte Tramp határozott víziója. Mike: „A legtöbb White Lion-dalt ketten írtuk Vitóval, egymással szemben ülve, egy-egy akusztikus gitárral. Mindig a dal volt a lényeg. Tudtuk, hogy utána úgyis megkapják majd a nóták azt a bizonyos nagyszabású produkciós hátteret, amitől korszerűen szólnak majd, szóval a '80-as évekre jellemző grandiózus pergősoundot és társait. De azt akartuk, hogy enélkül, egy apró erősítőn megszólaltatva, vagy egy akusztikus gitáron prüntyögve is működjenek. Vagyis tisztában voltunk vele, hogy a nótáink önmagukban is megállják a helyüket, és azt is pontosan tudtuk, hogyan lehet őket még jobbá varázsolni a stúdióban."

A csapat másik nagy erőssége az őstehetség Bratta volt. A White Lion zenéje természetesen passzolt a korabeli dallamos hard rockerek közé, ám dalcentrikus megközelítésük és a gitáros virtuozitása egyszersmind ki is emelte őket a nagy átlagból. Wagener: „Vitónak saját stílusa volt. Ekkoriban szinte minden gitáros hasonlóan játszott, még ha nem is egészen ugyanúgy, Vito viszont tudatosan távol akarta tartani magát ettől. Szerintem George Lynchet és Zakk Wylde-ot leszámítva sosem dolgoztam hozzá fogható gitárossal." Vito: „Michael végig azt erőltette, hogy játsszak úgy, mint a koncerteken, és hanyagoljuk a szokásos klinikai, merev megközelítést, amikor először feltoljuk a ritmusgitárt, utána meg rávesszük az apróságokat. Látta, hogy úgy sosem lenne az igazi a végeredmény. A szólók jelentős részében énektémák dallamait vettem alapul, ezeket gyúrtam át gitárszólókká különböző technikák alkalmazásával. Ezt úgy kell érteni, hogy átlagban egy húsz hangból álló melodikus frázisban öt hang jelentette az eredeti énekdallamot, míg a többi az ezeket kiegészítő apró díszítések, motívumok és technikai elemek összessége volt."

A két főember persze végig vaskézzel irányította a csapat zenei hajóját. LoMenzo: „Valamennyire belefolytam a hangszerelésbe, mert volt némi fogalmam a dologról, a vokálokról, az énekharmóniákról meg ezekről, és rendszerint meg is fogadták a javaslataimat. De összességében Vito eléggé féltve őrizte ezt a területet. Nem igazán akarta, hogy érdemben is belemásszunk a dalszerzésbe, mert őszintén szólva nem nagyon akart osztozkodni. Utólag végül emiatt is mentünk el Greggel a zenekarból, de akkoriban elfogadtam ezt a szerepet: úgy gondoltam, ez így van rendjén, semmi gond nincs vele, ha elnyomom azokat az egyszerűbb basszusfutamokat, és kész. De egyébként Mike jelentette a zenekar fő erősségét, hiszen a dallamokat mindig ő hozta. A szövegek néha kissé esetlenül jöttek ki, de könnyen érthetők meg énekelhetők voltak, és ez a lényeg. És hát azok a dallamok... Azoktól éltek igazán a dalaink."

Az elkészült albummal végül mindannyian roppant elégedettek voltak. Greg D'Angelo: „Wagener nagyszerű munkát végzett, egyszerre terelgetett bennünket producerként és hangmérnökként. Mindig is ott volt a kedvenc producereink között, hiszen dolgozott a T.T. Quick Metal Of Honorján meg a Dokken Under Lock And Key-én is, és utóbbi óriási hatást gyakorolt ránk, mi is abba az irányba akartunk haladni. A mi lemezünk aztán kicsit másmilyen lett: kicsit nedvesebben szól, ha mondhatok ilyet. De jól sikerült a végeredmény." Mike: „Együtt laktunk négyen egy lakásban, és tényleg úgy éreztük, hogy négyen vagyunk a világ ellen. Csak és kizárólag a White Lion számított, semmi más. Talán egy-két minimális összeszólalkozás történt csak a stúdióban, de az is valami zenei apróság miatt. Persze a nagyszerű atmoszféra megteremtésében Michael Wagener is óriási szerepet játszott, de eleve abszolút felkészülten és harmonikusan vonultunk stúdióba, tényleg mindenki tudta a dolgát."

Mint a bevezetőben említettem, a White Liont divat volt a '90-es években atomjaira cincálni, és rossz példaként felhozni a hajmetál-éra túlkapásaira. A köpködők azonban – akárcsak a progszíntér legnagyobb virtuózaival egy szinten mozgó zenészekből álló Winger esetében – itt is a lehető legrosszabb alanyba kötöttek bele, Tramp és Bratta csapata ugyanis messze magasan kiemelkedett az arctalan, veszkócsizmás-hajlakkos-flitteres kiadói tákolmányok tengeréből. A Pride ennek megfelelően kimondottan különleges lemez, aminek meglátásom szerint három alapvető oka volt. Az egyik mindenképpen Tramp istenáldotta dalszerzői tehetsége és stílusa, ami az énekes európai gyökereinek köszönhetően helyből megkülönböztette őket az amerikai bandáktól. Nehéz az ilyesmit érdemben megragadni, de a jellegzetes dallamvilág hallatán egyértelműek az eltérések. Amerikát igazából a második nagy erősség, Bratta vitte bele a zenébe teljesen elszállt, hi-tech gitárjátékával, ami még a korszak virtuózai között is párját ritkította. Michael Wagener cseppet sem túlzott fentebb idézett nyilatkozatában, a Vitóval azonos szinten mozgó gitárosok ekkoriban inkább szólópályára léptek, és Mike Varney Shrapnel kiadójánál ontották az instrumentális virgagyűjteményeket.

A harmadik tényező pedig az imént szintén citált természetes, lélegző sound, ami messze elüt az érában megszokott túlvisszhangosított, szétzengetett, cérnavékonyan felhabosított egyenmegszólalástól. A hangzást egyértelműen Vito köré építették, de ő sem szól sehol ötven sávon, megalomániás módon, inkább olyan hatást kelt a lemez, mintha beülnél közéjük a próbaterembe, és közvetlenül az arcodba nyomatná a riffeket meg a virtuóz szólókat. Bratta játéka szó szerint elképesztő: csodálatos tisztasággal pengetett, gitározásában éppúgy benne van Randy Rhoads kiművelt, okos és letisztult komolyzenei megalapozottsága, mint Eddie Van Halen és George Lynch spontán, adott esetben minden szabályt felülíró ösztönös zsenialitása. Kár, hogy Vito barátunk elmeállapotra és habitusra az előbbi helyett inkább utóbbi kettőhöz állt közel, mert finoman szólva is a világ szégyene, hogy ezzel a tehetséggel több mint harminc éve szó szerint a négy falnak gitározik... De hát köztudott, hogy a zseniket meg az őrülteket csupán egy vékony vonal választja el egymástól.

Ráadásul Vito – akárcsak példaképei, vagy később Nuno Bettencourt – ritmusgitározásban éppen olyan különlegesen, változatosan hozta magát, mint a szólófronton, tényleg minden pillanatban szolgál valami figyelnivalóval. A White Lion összességében tényleg egyik pályatársára sem hasonlított, megszólalásuk már önmagában kizárta a nagyon komoly párhuzamokat, hiába érezni Vito játékában szinte folyamatosan Eddie-t. A lemezt a szinte beszélő gitárfutammal indító Hungry helyből mindent megtestesít a fentiekből. A kissé melankolikus, kesernyésen vágyakozó tónusú mégis húzós számot Bratta hihetetlenül dús, ízes gitározása mellett Tramp jellegzetesen rekedtes, kissé nyafka, de megigéző hangja uralja, és el sem kell jutni az együtténeklős, szimpla refrénig vagy a briliáns szólóig, hogy egy életre megigézzenek vele. A Lonely Nights ugyanezt a vonalat viszi tovább némileg elégikusabb formában, itt mintegy kiteljesedik az iménti melankólia, a refrén egyenesen szívszaggató, ahogy szinte versenyt sír egymással Mike hangja a gitárral, a szóló meg ismét kész iskola, Vitót tényleg nem lehet eléggé méltatni. De a finálé kiteljedésében Tramp is óriásit alakít.

A Don't Give Up a két nyitószámhoz képest könnyedebb, lazább, amolyan Van Halen-szerű húzással dolgozó tétel, a tempója és a refrénje is jó, de igazából mégis Vito játéka emeli a sztratoszférába, a gitáros valósággal tündököl, miközben mindenféle apróságokkal, finom figurákkal kiszínezi és feldobja a ritmustémákat, hihetetlenül élvezetes hallgatni, amit művel. A Sweet Little Loving dalként azért erősebb kategóriát hoz: a Van Halen és a Dokken egyaránt benne rejlik a hangulatban, de a fentebb említett tényezőknek köszönhetően összességébem mégsem hasonlít egyikre sem. Az egysoros, kissé seggriszálós refrén azonnal ragad, a szóló újfent nyálcsorgatós, és egyébként itt jól kijön az is, mennyire szépen alapozott a két főembernek LoMenzo és D'Angelo ritmusszekciója. Greg különösen jókat üt mindenütt, játéka messze túlmutat a műfaj akkori átlagán (bár egyébként rengeteg glam/sleaze/satöbbi alakulatban működtek kifejezetten óriási dobosok ekkoriban). A Lady Of The Valley több mint hat és fél percével a lemez leghosszabbja, az efféle darabok nem voltak különösebben jellemzők ekkoriban jellemzők a tengerentúli színtérre – nem véletlenül, itt egyértelműen Tramp európai gyökerei dominálnak. Hogy mást ne mondjak, a később is felbukkanó rövid kezdőtéma például nyíltan a '80-as évek elejének Iron Maidenjét idézi, de az akusztikus lírai betéteket és hihetetlenül dögös hard rockot egyaránt felvonultató dal érdekesen epikus hangulati ívével és sajátos felépítésével is kimozogja az összes skatulyát. Bratta kifejtős, szikrázó, jammelős szólója pedig az egyik legizgalmasabb az egész lemezen. Óriási alkotás, még csak hozzá hasonlót sem tudok említeni a korszak hasonló ívású csapataitól.

A zenekar áttörését meghozó Wait egyértelmű sláger, ahol az akusztikus-balladisztikus kezdés kissé félrevisz, mert végül nem lírázás, hanem egy légies lendületű, kiválóan felépített dallamos rocknóta fejlődik ki a nyitásból. Tramp itt valóssággal brillírozik, szenvedélyes előadásmódja ezzel a szívhez szólóan ráspolyos orgánummal és a tökéletesen kidolgozott énekdallamokkal párosulva az egész dal talán legfőbb erőssége. Nyilvánvalóan a kórus is óriási, de azt is meg lehet érteni, miért kapta fel egy komplett gitárosgeneráció a fejét, amikor elsült Bratta keze az MTV képernyőjén. Pedig maga a szóló amúgy nem hosszú, és nem is telepszik rá a dal egészére, mégis tökéletes névjegy... A kocsmazajokkal induló, koncertes hatásúra kevert All You Need is Rock 'n' Roll is kellemes utána, itt ismét a banda bulizósabb oldala kerekedik felül az amorózó vonalon, bár elég arcbamászó módon az élő fellépések közönségénekeltetős blokkjára optimalizálták. Vito gitárja itt is csodálatosan sír, a kifejtős szóló újfent haladó lecke és megalázóan fantasztikus, és ahogy visszahozzák utána a refrént, az is tökéletes.

Az óóóó-zós Tell Me laza, napfényes hatású téma, amit a háttérben szinte végig jelenlévő akusztikus akkordozás is csak tovább erősít, és az egész lemez egyik legjobb refrénjét hozza, ez a dallam is kiirthatatlan a fejből, ha egyszer meghallottad. Az All Join Our Hands nyitásában ismét európai ízek kísértenek, itt a többi témához képest kissé döngölősebb, szigorúbb az összhatás, de a bridge-ben persze feloldják a dolgot, az együtténeklős, újfent koncerténekeltetésre írt refrén pedig kiteljesíti a műsort. Bár nincsenek róla konkrét információi,m, a dal dinamikája és hangulata alapján egészen biztosra veszem, hogy az alapjai már a Fight To Survive időszakában készen álltak, mert itt még inkább a '80-as évek közepének érzésvilága dominál. Mindenesetre ez is remek darab.

A végére már csak a When The Children Cry akusztikus alapú lírája marad, amiről a korszak egyik megaslágereként sok jót és rosszat leírtak már. A dal a mainstream közönség körében körülbelül olyan szinten skatulyázta be a White Liont, mint később a More Than Words az Extreme-et vagy a To Be With You a Mr. Biget, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy össznépi fikacéltáblává váljanak, szóval nehéz eldönteni, áldás vagy átok volt-e hosszabb távon. Annyit azért elárulhatok: fenti kettővel ellentétben én a magam részéről sosem csíptem különösebben ezt a szerzeményt. Tény, hogy a földközeli, mégis pompázatos hangszerelés nagyon szép, a dallam pedig ragad, de a borzalmasan negédes, nyálas, ostobán álnaiv marinéni-szöveg kábé az Edda vagy a Republic legcukormázasabb retteneteivel mozog egy szinten. Emiatt aztán már tizenéves fejjel sem tudtam soha átérezni ezt a nótát, ez van... Mike: „A dal szövege egyszerű, mégis erőteljes: ültem otthon Staten Islanden, én, a koppenhágai dán kölyök, a kezemben egy akusztikus gitárral, elénekeltem, hogy no more presidents and all the wars will end, miközben ugye épp Ronald Reagan volt az elnök. De nem tehetek róla, akkoriban ez volt bennem. Vito utána kicsit átvariálta a témát, például ujjal pengette, de a lényeg nem változott sokat."

A Pride minden zenei értéke ellenére nagyon lassan indult be – először konkrétan semennyire. Trampék ugyan egyből turnéra indultak a Frehley's Comet vendégeként, de hiába fogadta jól a kritika az anyagot, a kislemezként kihozott Wait semmiféle feltűnést nem keltett, márpedig ebben az érában szó szerint minden a sikerdalokon állt vagy bukott. 1987 végére az Atlantic gyakorlatilag leírta a lemezt, aztán hogy, hogy nem, egy minneapolisi rádióállomás végül rákattant a számra, és valami mozgolódni kezdett. Tramp pedig vérszemet kapott: „A Wait klipje valamikor '87 nyarán jelent meg, és eleinte csak hajnali 4-kor meg hasonló lehetetlen időpontokban került adásba az MTV-n. Aztán egyszer véletlenül leadták valami frekventáltabb napszakban, és állati jó visszhangot váltott ki. Az Atlantic nem nagyon törte magát, hogy kiaknázza ezt, de amikor bent jártam a kiadónál, megemlítették, hogy az MTV-sek nem akarják beszerkeszteni a számot a Dial MTV-be. Ekkor jöttem be a képbe én, a dán kölyök, akinek lövése sem volt, hogyan működnek a dolgok, de épp ezért nem is aggodalmaskodtam semmin: simán felkaptam a telefont, felhívtam az MTV-t, és a végén, több kapcsolás után eljutottam egy archoz, akinek tényleg volt szava a dologban. A következő héten a klip bekerült a Dial MTV-be, és nagyon gyorsan az első helyre ugrott."

Greg D'Angelo szerint persze nem kizárólag az agilis frontembernek köszönhető, hogy a zenekar végül egyik hétről a másikra berobbant a köztudatba: „Elég sok időbe, úgy hat-nyolc hónapba telt, mire beindult a szekér. Ám amikor odaállt mögénk a kiadó, onnantól nem volt megállás, valóságos úthengerként mentünk tovább. Azért is vicces ez, mert előtte is napi szinten nyúztuk őket, hogy szívesen adunk interjúkat, szívesen beszélünk a helyi szervezőkkel, bármit megteszünk, hogy működjön ez az egész... Egy csomót lógtunk a kiadó embereivel. De semmi sem történt. Aztán emlékszem, egyik este elmentünk az egyik vezető beosztásban lévő csajjal bulizni, és elejtette, hogy innentől komolyan odaállnak mögénk, mert tartottak egy nagy mítinget, ahol kiválasztottak négy albumot, és ezeket irdatlanul megtolják. Az INXS, Robert Plant és Debbie Gibson aktuális lemezei mellett a Pride volt a negyedik. Csak valami olyasmit dünnyögtem erre, hogy tök jó, mert fogalmam sem volt, mivel jár majd mindez, ráadásul épp az európai turné előestéjén voltunk. Aztán amikor odaát koncerteztünk, a menedzsment már hívott, hogy nyomja az MTV a videót, és készüljünk fel, hogy eléggé más közegbe térünk majd vissza, mint ahonnan elmentünk. Otthon pedig meg is tapasztaltuk ezt, mert mire hazaértünk, már minden tele volt a White Lionnal."

A Wait az MTV legfelkapott sikerdalai közé került, Bratta pedig hirtelen a gitárszakma friss reménységei közé igazolt a dal emblematikus szólója révén – aminek hallatán persze minden gitáros egyből hallani akarta a többi megmozdulását is. A zenekar zajos sikerrel turnézott az Államokban immáron tényleg komoly méretekben, először a Crazy Nights albumot népszerűsítő KISS, majd a Blow Up Your Video lemezt promotáló AC/DC vendégeként. LoMenzo: „Turnén voltunk, és nem is igazán érzékeltük, valójában mennyire jól fogy a lemez. Kibéreltünk egy Winnebagót, amit a keverősünk, John Burns vezetett, régi, olcsó motelekben szálltunk meg, bennük régi, antennás, katódsugárcsöves tévékkel. Ez persze azzal járt, hogy sehol sem lehetett fogni az MTV-t, hiszen kábeltévé csak a Ritz Carltonokban meg a Hiltonokban volt, nem a Motel 6-ekben. Aztán egyszer hazatelefonáltam, csak hogy megkérdezzem, hogy vannak, meg elmondjam, mi van velünk. Bedobtam tizenöt centet a készülékbe, és köszönés helyett egyből letámadtak: te jó ég, állandóan ti mentek a tévében! Nekünk pedig fogalmunk sem volt erről, hiszen csak leforgattuk a klipet, aztán kész... És utána hirtelen azt vettük észre, hogy egyre zsúfoltabbak a klubok. Mire eljutottunk a Roxyig a nyugati parton, a zenekar már tényezőnek számított. Egyszerre tűnt az egész üstökösszerűen gyorsnak és valószínűtlenül lassúnak, mert egyszerűen nem láttuk előre."

A Pride 1988 áprilisára bearanyozódott az Egyesült Államokban, miután pedig a Wait bekerült az amerikai Top 10-be, a lista nyolcadik helyére, júniusban az album elérte a platinafokozatot. A zenekar ekkor már az Aerosmith ultrasikeres Permanent Vacation arénaturnéján szerepelt nyitóbandaként, friss szenzációként óriási sikerrel. Persze tettek is ezért a bulikon. Mike: „Kezdetektől fogva az arénaszintet céloztuk be. A brookylni L'Amour klub színpada alatti pincében volt a próbatermünk, és már oda hatalmas tükröket szereltünk fel. A menedzsmentünk is az első perctől hangoztatta, hogy a nagy korszakra kell készülni, az a távlati cél, nem pedig a klub, ahol másnap este játszunk. Így aztán amikor először kerültünk arénába, egyből otthon is éreztük magunkat. A Triumph vendégeként játszhattunk négy bulit, amikor beugrottunk Yngwie Malmsteen helyére. Talán kirúgták őket a turnéról, vagy valaki beteg lett, már nem emlékszem pontosan, de már az első este is kurvára odatettük magunkat. Egyszerűen arra a nagy színpadra születtünk."

A csúcs azonban még mindig előttük volt. A másodikként klipesített Tell Me nem robbant akkorát, mint a Wait, az 1988 őszén kihozott When The Children Cry azonban minden képzeletet felülmúló sikert hozott a csapatnak, és az amerikai listák harmadik helyére került. A csapat tovább folytatta az intenzív koncertezést, ezúttal Ozzy Osbourne No Rest For The Wicked turnéján, ahová nem kis részben LoMenzo gyerekkori cimborája, Zakk Wylde révén kerültek be. A turnéverkli végül csak 1989 tavaszán fejeződött be. A Pride végül kétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 3 millió példányban talált gazdára. A White Lion a dallamos hard rock mezőny felsőházában találta magát.

A tempó ugyanakkor náluk is megbosszulta magát. Az Atlantic addig akarta ütni a vasat, amíg meleg, és szünet nélkül erőltették ki a zenekarból a következő lemezt, ami így már 1989 nyarán megjelent. Noha a Big Game-nek is megvoltak a maga pillanatai – így a Little Fighter vagy a Cry For Freedom –, az elődjénél lágyabb, eklektikusabb album összességében meg sem közelítette a Pride szintjét, és egyéniségük is feloldódni látszott a korszak tipikus pop metal fogásai közepette. Tramp: „Cseppet elszámítottuk magunkat a Big Game-mel. Egy hihetetlenül sikeres album hihetetlenül sikeres turnéjáról érkeztünk a stúdióba nyitott sportkocsikkal, Harley-Davidsonokkal, és azt hittük, miénk a világ. Elszálltunk magunktól, úgy gondoltuk, bármit megtehetünk." A Big Game-et emellett üzletileg is hiba volt ilyen gyorsan a '87-es anyag után küldeni, hiszen ekkorra még nem pörögte ki magát a második lemez. Az albumot eleinte vitte a hátán a jól csengő név, és hetek alatt bearanyozódott Amerikában, de miután nem fialt igazi slágert, az eladások gyorsan megálltak. A csapaton élőben is a fáradtság jelei mutatkoztak. Papíron óriási ötletnek tűnt nyitózenekarként betársulni a Mötley Crüe Dr. Feelgood turnéjára, de a feltörekvő Skid Row energiától sistergő produkciója és a karrierje csúcsán lévő főbanda közé ékelődve Trampék csúfosan lebőgtek, a közönség jól dokumentáltan egyáltalán nem volt vevő rájuk. Az önálló európai turné korabeli beszámolói szerint előzenekaruk, a német Pink Cream 69 itt is szintén sokkal meggyőzőbb formát mutatott náluk. További koncertek következtek ismét Ozzyval, majd a Cinderellával, de aztán jól megérdemelt pihenőre vonultak.

Az oroszlán ezután még egyszer megrázta magát az 1991 tavaszán kiadott Mane Attractionnel, ami sok szempontból a legérettebb, legkerekebb nagylemezük lett, ám már későn érkezett. A bluesosabb, felnőtt, intelligens, zeneileg roppant előrehaladott albumról hiányzott a nagy MTV-s sláger, teljesen más irányba indultak vele, és ekkorra a széljárás is változni kezdett. A csapat ezúttal az öreg kontinensen kezdte a koncertezést, ám a klubturné igen balul sült el számukra: a fogadtatás alapján voltaképpen egész nyugodtan helyet cserélhettek volna előzenekarukkal, a Lean Into Itet promotáló Mr. Biggel. Tramp és Bratta ezután a fokozódó rossz hangulat közepette szélnek eresztette az anyagi kérdések miatt folyamatosan panaszkodó ritmusszekciót, majd Jimmy DeGrassóval és Tommy Caradonnával befejezték ugyan a turnét, de 1991 őszén leálltak. Miután pedig a következő hetekben betört a köztudatba a Nirvana, már igazából fel sem merült, hogy ismét aktivizálják magukat. Bratta: „Már akkor is tudtam, hogyan váltják egymást az évtizedek, hiszen átéltem, ahogy befejeződtek a '60-as évek, aztán a '70-esek is, és bejöttek a '80-asok a maguk minden velejárójával. Tisztában voltam vele, hogy egyszer ennek is vége lesz. Aztán a kiadónál egyszer az egyik arc feltette a kérdést: srácok, tudjátok, mi veletek a baj? Hogy túl jól játszotok! Vegyétek kicsit hanyagabbra a dolgokat, mert a mai kölyköknek ez jön be... Na, itt érkezett el számomra a pont, amikor tudtam, hogy ennyi volt. Viccelsz, haver? Azt akarod, hogy direkt szar legyek?"

Tramp ezután a Freak Of Nature zenekarral igyekezett kissé közelebb kerülni a '90-es évek hangzásvilágához, többnyire jó dalokkal, de nulla sikerrel, hiszen az előző éra emblematikus arcainak ekkoriban már nem termett babér. A White Lion ráadásul Tramp poszterkinézete és a When The Children Cry miatt legalább annyi savazást kapott a flanelinges éra rocksajtójában, mint a Poison vagy a Winger. Bő egy évtizednek kellett eltelnie a feloszlás után, hogy a frontember valamennyire tényleg tiszta lappal vihesse tovább máig szépen elüzemelő szólókarrierjét. A 21. század nosztalgiahullámának közepette természetesen többször felmerült a White Lion felélesztésének gondolata is, de a remeteként élő Brattát egyszerűen nem sikerült előcsalogatni a barlangjából. Illetve egyszer igen: amikor Tramp egyetlen – amúgy jól sikerült – lemez, a 2008-as Return Of The Pride erejéig nélküle porolta le a nevet, a gitáros pedig beperelte emiatt. Végül szerencsére sikerült megegyezniük, és Mike maga is belátta, hogy Bratta nélkül nincs White Lion: „Amikor megalapítottam a Freak Of Nature-t, jelezni akartam, hogy végeztem a White Lionnal. Aztán huszonöt embernek játszol egy klubban, és a következő koncerthez már nem is fűlik annyira a fogad. Utána pedig jön valaki, és azt mondja: ha összeraksz egy új White Liont mondjuk John Sykesszal meg Steve Harrisszel, vagy ilyesmi, hatalmas fesztiválokon léphetsz fel. Te megszédülsz, belemész, és mégsem működik. Szóval ma már akármikor is játszom White Lion- vagy Freak Of Nature-dalokat, nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy csak a számokat veszem elő, és nem akarok úgy tenni, mintha ugyanaz a zenekar állna a színpadon."

Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy Trampnek nem okozott komoly fejfájást a gitáros hajthatatlansága: „Amióta a White Lion 1991-ben feloszlott, Vito semmit sem csinált. Ennek ellenére ragaszkodik a névhez, aminek ketten vagyunk a jogtulajdonosai, és nem akarja, hogy én is csináljak bármit ezzel, mert nem elég tökös ahhoz, hogy kiálljon és belefogjon valamibe. Akármikor beszélünk erről, csak annyit hajtogat: nem tudom, nem tudom... Vito hihetetlen gitáros és dalszerző, de ha annak idején nem rángatom ki a házából, még ma is ugyanazokat a kibaszott Van Halen-szólókat játszaná otthon. Nagyon szomorú, hogy ez a furcsa befejezés az emlékekre is rányomja a bélyegét... A White Lion sosem tudott elbúcsúzni a rajongóktól, még egy nyilatkozatot sem tettünk közzé a sajtóban, pedig manapság még az is vezető hír a Blabbermouthon, amikor a Faster Pussycat éppen tizedszerre feloszlik... Mi ehhez képest lenyomtuk az utolsó bulit, kimentünk a reptérre, én elrepültem Kaliforniába, Vito meg New Yorkba, és közben még csak egymásra sem néztünk. Pedig nem voltunk rosszban... Utána pedig senki sem hívott minket sem a kiadótól, sem a menedzsmenttől, sem a merchandise-cégtől. Akik azelőtt dollármilliókat kerestek belőlünk, hirtelen felszívódtak. És mi is egyszerűen eltűntünk, lezárás nélkül. Szóval nekem is évekbe telt, mire megértettem, mi a fasz történt akkor és ott..."

A White Liont savazó '90-es évekbeli újságcikkek persze rég megsárgultak, a zenekar ennyi év távlatából a hajmetál-éra klasszikus rockbandái közé tartozik, Tramp pedig mára belenyugodott, hogy a csapat sztorija kurtán-furcsán ért véget: „Valójában én magam sem tudom, mi volt annyira különleges a Vito és közöttem lévő zenei összhangban, de ha összehasonlítod a zenénket a '80-as években a versenytársainknak nevezhető csapatokéval, hallod, amit a rajongók is mondani szoktak: hogy a White Lionnak megvolt a saját helye. Nem hinném, hogy a Warrant vagy a Ratt mellé lehetne tenni bennünket. Nekik is megvolt a maguk helye. Csak a haj meg a kinézet miatt mindnyájunkat egy skatulyába helyeztek. Vito Bratta és Mike Tramp ugyanakkor nem voltak barátok, leszámítva, hogy egy zenekarban játszottunk. A dalszerzést leszámítva semmi közös nem volt bennünk: leültünk, és egymásra néztünk, majdnem, mint két sakkjátékos, vagy valami ilyesmi. De amikor elkészült az adott dal, Vito hazament, én meg belekóstoltam a való világba, és megosztottam az életemet másokkal. Motoroztam a Harley-mmal, baseballoztam, akármi... Szóval semmi, de tényleg semmi közös nem volt bennünk azt leszámítva, hogy pontosan tudtuk, mikor írtunk közösen egy nagyszerű dalt."

Ezekből a nagyszerű dalokból pedig egyértelműen a Pride-on szerepeltek a legnagyszerűbbek. Mike: „A Pride a White Lion igazi összeérését testesíti meg számomra a mai napig. Az a lemez mutatta meg a zenekar lényegét a maga színtiszta valóságában, és egyben ez az egyetlen albumunk, amin tényleg az igazi White Liont hallani. A Wait, a Tell Me és a When The Children Cry együtt tette olyan erőssé a lemezt. Ezek a dalok örökké tovább élnek majd, és az album időtlenségét bizonyítják."

Az egyik legegyedibb, legkülönlegesebb hangulatú lemez ez, amit csak kitermelt a '80-as évek hard rock színtere, és az benne az őrjítő, hogy így, 2023 elején valójában még sokkal jobbnak, egyedibbnek és időtállóbbnak tűnik, mint annak idején.