Shock!

Mike Tramp szíve szerint bizonyára évek óta White Lion név alatt turnézna a sajátja és mindenféle kombinált verziók helyett, de bizonyos jogi bonyodalmak ezt egészen eddig nem engedték neki. A helyzet mára konszolidálódott, így minden akadály elhárult az elől, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, dán származású frontember végre teljes lendülettel ébressze fel az alvó oroszlánt.

Ja, hogy fogalmad sincs, mi az a White Lion... Ez végülis nem csoda. A '80-as évek végének egyik dallamos hard rock sikerbandájáról van szó, akik a műfaj fénykorában számos társukhoz hasonlóan sokmilliós sikereket arattak és arénákban koncerteztek az Egyesült Államokban. Az egyenesebb vonalú, bivaly Fight To Survive debüt után kiadott Pride ott volt a hajmetal-éra emblematikus lemezei között, a kommerszebb Big Game-mel azonban kisebb gellert kaptak, és sajnos a bluesosabb, érettebb Mane Attraction már kevés volt ahhoz, hogy a grunge-korszak beköszöntének hajnalán visszaédesgesse a régi híveket, ráadásul a tagok között ezzel párhuzamosan komoly személyi feszültségek is támadtak. A banda így aztán 1991 végén feloszlott.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, feszegethetném éppen azt a kérdést is, hogy mivel whitelionabb ez az ötfős alakulat, mint Tramp bármelyik utóbbi tizenegynéhány évben összetrombitált szólócsapata, hiszen a régi társak közül most sincs mellette senki. A klasszikus felállás másik oszlopa, a Van Halen-iskola egyik legjobb tanítványa, a magába forduló különc hírében álló Vito Bratta gitáros nem kíván visszatérni a zeneiparba, James Lomenzo basszer jelenleg a Megadeth-ben játszik, Greg D'Angelo dobos pedig azt csinálja, ami éppen adódik, tavaly például a Britny Foxot segítette ki beugró jelleggel egy amerikai turnén. De nem leszek kötözködős, aminek az az egyik oka, hogy szinte napra pontosan 6 évvel ezelőtt uszkve száz rajongó társaságában én is ott voltam a Wigwamban, és láttam az azelőtt gyakran pojácának, pozőrnek bélyegzett Trampet a szólóbandájával. Aki adott egy esélyt az énekesnek aznap este, és nem akadt fent olyanokon, hogy például Telecaster gitáron játszik, maga is meggyőződhetett arról, hogy Mike igazi muzsikus, aki akkor is maximumot nyújt, ha jól tudja: soha az életben nem fog többé rátévedni a '80-as évek végének platinalemezekkel szegélyezett útjára. A másik dolog, ami miatt nincs bennem rosszindulat, hogy a Return Of The Pride egy alaposan megcsinált, roppant becsületes lemez, ami színvonala alapján teljesen jogosan viseli magán a White Lion nevet, még ha természetesen a címbeli direkt visszautalás dacára sem kelhet versenyre a '87-es nagy előddel.

A White Lion mindig is rendelkezett egy jellegzetesen száraz, a kortársak többségéhez képest viszonylag puritán hangzással, ami most is régi jó ismerősként csapja hátba az embert. Totális hasonlóságra azért nem kell gondolni, hiszen Bratta emblematikus soundját nélkülöznünk kell, de Tramp mostani gitáros társa, Jamie Law segítségével sem végzett rossz munkát a klasszikus érzésvilág felélesztésében. És ugye ott van még a torok és a dallamvilág is... Mike kissé nyafogós stílusa és rekedtes orgánuma persze nem lehet mindenki kedvence, én azonban roppantul kedvelem a hangját, még grunge-os korszakában, a Freak Of Nature élén is szívesen hallgattam kifejező, érzelemgazdag dallamait, nem is beszélve a lazább, nyugisabb vonalú szólólemezekről. Így aztán nem csoda, hogy nagyon gyorsan megvett magának ezzel az anyaggal.

Trampnek nincs különösebb vesztenivalója, így aztán nem fél egy majdnem 9 perces epikus, kifejtős nótával indítani a lemezt, ami a Sangre De Cristo címet viseli, és egyből megmutatja, hogy a frontember nem felejtett el dalt szerezni. Ha mégis kétségeid támadnának, a másodikként érkező Dream egészen biztosan eloszlatja majd ezeket, ez ugyanis egy bazinagy sláger, és pont. Ha most 1988-at írnánk, csak emiatt garantált lenne az amerikai platinalemez. Tramp persze ma sem a death metal rajongóknak zenél, vagyis bizonyára bőven akadnak majd olyanok, akik lenyálasozzák ezt a szépen építkező, egyből ragadós refrént, és értem is, miért, de egy cseppet sem tud érdekelni, mert ez bizony akkor is nagyon jó.

Szerencsére a színvonal a folytatásban sem lankad, ráadásul kellően változatos is az összkép: kapunk együtténeklős, pop metalos témát (Live Your Life), középtempós, AOR-ízű nótákat azzal a jellegzetes, kissé kesernyés dallamvilággal (Set Me Free, I Will), lendületes, riffes hard rockot (Gonna Do It My Way, Let Me Be), bluesosan groove-os dolgokat (Finally See The Light), és persze a Mike-ra jellemző kötelező gyilkos ballada is itt van. Trampnek mindig is nagy érzéke volt az ilyesmihez, tehetsége pedig most sem hagyta cserben: a finoman építkező, zongorás Never Let You Go a csapat egész karrierjét tekintve is simán a legjobb lírák között van, de az európai verziót záró akusztikus, vonósokkal alábúgatott Take Me Home-ra sem lehet panaszkodni. Ha azonban személyes kedvencet kell megneveznem, az csakis a 7 és fél perces Battle At Little Big Horn lenne, egy tökéletesen összerakott, a történelmi témához méltóan vészterhes, szenvedélyes eposz. Ha úgy gondolod, Mike Tramp csak egy a régi dicsfényben tündökölni vágyó, kifakult rocksztárok közül, hallgasd meg ezt a dalt, ilyet bizony kevesen tudnak ma már ebből a generációból!

Valami eléggé mozogni látszik melodikus fronton, legalábbis erre utal az egyeseknél konkrétan csúcsformát mutató, másoknál a klasszikus érát becsületesen és élvezetesen felidéző friss lemezek egész sora: Great White, House Of Lords, Whitesnake, Dokken, és már itt van a kanyarban a Def Leppard és a Mötley Crüe visszatérése is ... A White Lion nagy örömömre tökéletesen passzol ebbe az illusztris társaságba, szóval ha szeretted őket és még emlékszel rájuk, ne habozz!