Shock!

Ha szalmaláng-szerű fellobbanást kellene említenem a '80-as évek második felének rockzenéjéből, a brit Zodiac Mindwarp And The Love Reaction tökéletes alany lenne hozzá. A médiavonalon elstartolt Mark Manning által alapított csapat a semmiből érkezett, elkészítették a tökéletes rock'n'roll-lemezt, amely a maga idejében szó szerint seggre ültette a komplett szakmát. A dolog azonban hogy, hogy nem, mégsem törte át a plafont, így aztán a zenekar épp ilyen gyorsan el is tűnt a reflektorfényből a süllyesztőben, látszólag nyomtalanul, pedig valójában tovább működtek. Finoman szólva is a rocktörténelem legmegfejthetetlenebb talányainak egyike, miért nem csinált szupersztárt a bandából a napokban harminc éve megjelent Tattooed Beat Messiah, ez ugyanis tényleg a tökéletes rock'n'roll-lemez – vagy legalábbis az egyik azok közül, amelyek simán elvihetik ezt a címet.

A Zodiac Mindwarp And The Love Reaction neve Magyarországon elválaszthatatlanul összefonódott a Sex Actionével, hiszen Szaszáék kis túlzással mindent a brit csapat 1988-as bemutatkozó lemezéről, a Tattooed Beat Messiah-ról tanultak. Becsületükre szóljon: az első pillanattól kezdve teljesen nyíltan fel is vállalták ezt. Igazság szerint nem is nagyon lehet haragudni rájuk ezért: az 1958-as, londoni születésű Mark Manning valóban hibátlan receptet alkotott, amikor megálmodta zenekarát. Az „alkotás" ebben az esetben ízig-vérig tudatos folyamatot takar, Manning ugyanis nem a zenélés oldaláról került be a rockbizniszbe, hanem úgy kapott kedvet a muzsikáláshoz, hogy a másik oldalról, a rockmédiában dolgozva leshetett be először a kulisszák mögé.

A rendkívül olvasott, kreatív, hihetetlen popkulturális műveltséget felhalmozott Manningben a '80-as évek első felében kezdett el motoszkálni a gondolat, hogy talán zenekart alapítana. Úgy gondolta, tökéletesen érzi és érti a műfaj lényegét, viszont Nagy-Britanniában ekkoriban nem nagyon dolgozott olyan csapat, amellyel maradéktalanul azonosulni tudott volna. E hatásra született meg színpadi alteregója, Zodiac Mindwarp, illetve háttércsapata, a The Love Reaction. Manning: „Négy éven át jártam egy művészeti suliba, mielőtt a Flexi-Pop és a Metal Fury magazinok grafikai tervezője lettem. Alaposan megtanultam, miként kell elkerülni a munkát, és rengeteget ittam, a zenekaralapítás gondolata viszont egy olyan korszakomban fogant meg a fejemben, amikor brutális mennyiségben tömtem magamba a hallucinogén kábítószereket. Akkoriban tényleg az őrület határára sodródtam, ami hihetetlen önbizalommal vértezett fel: a bolondok önbizalmával. A dolog orvosi neve paranoiás téveszme, ugyanis meggyőződésem volt, hogy rájöttem az univerzum titkára, bár ezt ma már inkább senki se kérdezze tőlem, mert nagyon régen történt... A lényeg, hogy szilárdan hittem: vezetőnek születtem. Olyan voltam, mint egy Caligulába és Hitlerbe oltott Julius Caesar. A Zodiac Mindwarp név pedig egy underground képregényből származott, amit San Franciscóban alkotott meg a '60-as évek végén egy Spain Rodriguez nevű csávó. Asszem, 1967-ben jelent meg, és csak úgy ezer példányt nyomtak belőle, szóval ma már legalább hatszáz dollárt ér egy... A Love Reactiont pedig Bruce Springsteen Dancing In The Darkjából kölcsönöztem: azon esetek egyike volt ez, amikor csak úgy szembejön valami, és egyből tudod, hogy kell. I need a love reaction, ez is ilyen volt. Köszi, Bruce, cserébe te is lophatsz majd tőlem egy sort! Imádnám például azt, hogy Bruce Springsteen And The Sex Fuhrers..."

A csapat korai felállásait nehéz lenne követni, és különösebb jelentősége igazából nem is lenne felsorolni a számtalan muzsikust, akik ekkoriban megfordultak Manning mellett. A lényeg, hogy az 1985 derekára összeverődött csapat gyakorlatilag azonnal feltűnést keltett a klubvilágban, illetve első EP-jük, a háromdalos Wild Child révén. Utóbbit a még jobban fogadott High Priest Of Love minialbum követte, amely már az indie-lista első helyére is felkerült Angliában, a csapat pedig ennek köszönhetően a Reading Fesztiválon is felléphetett. Noha egy pillanatra megtorpantak, amikor – Zodiac őszinte sérelmére – a The Cult ezek után nem sokkal elemelte tőlük Stephen „Kid Chaos" Harrist, az Electric-éra majdani turnébasszerét, ám 1986 végére minden korábbinál erősebb felállás jött össze Geoff „Cobalt Stargazer" Bird gitáros és Stephen „Slam Thunderhide" Landrum dobos csatlakozásával. Jan „Flash Bastard" Cyrka gitárossal és Paul „Trash D Garbage" Bailey basszerrel végre készen állt a csapat, amely Zodiac elképzeléseinek megfelelően imázsát is perfektre csiszolta. Noha ránézésre sokan motorosoknak titulálták a bőrös-láncos-szegecses ötöst, Manning valójában inkább egyfajta szuperhősösen űrkalózos-madmaxes arculatnak szánta a fizimiskájukat.

A csapat a Phonogramhoz írt alá 1987 elején, akiknél a Prime Mover című dallal debütáltak az év májusában. A Zodiac Mindwarp & The Love Reaction ars poeticájának is beillő húzós, agyból kiverhetetlen rock'n'roll-himnusz azonnal óriásit robbant Angliában, és az MTV-s, illetve rádiós nyomatásnak köszönhetően a brit kislemezlista 18. helyéig jutott. Innentől kezdve a zenekart az angol rockzene következő nagy reménységeként emlegették, Zodiac pedig nyilatkozatai alapján nagyon is hajlott arra, hogy felvállalja az űrbetöltő messiás szerepét: „Mára hihetetlenül változatossá fejlődött a rockzene, és egy csomóan Stinget meg a Dire Straits-et is ide sorolják. Szerintem azonban ezek az előadók mára átvették a szülők zenéjének szerepét a jazztől. Az öregeknek jó az ilyesmi, én viszont utálom a biztonsági játékot. Ki nem állhatom az önteltséget, a dagályosságot, azt, amikor valaki képes a lemezének azt a címet adni, hogy The Dream Of The Blue Turtles. Komolyan, Sting, tegyél nekem egy szívességet: hagyd az ilyesmit. Engem nem érdekelnek az orosz szénbányászokról szóló dalok."

Nos, a Prime Mover kétségtelenül nem az orosz szénbányászokról szólt: a csapat harsány, direkt muzsikája és arcbamászó, szándékosan túlpörgetett vizualitásuk roppant üdítően hatott ebben a korszakban, amikor éppen a Bon Jovi Slippery When Wetje számított a világ legkelendőbb albumának a maga olajsimaságú pop metaljával. Zodiac máshonnan közelítette meg a rockzenét, ám ugyanakkor egy pillanatig sem jutott eszébe túlideologizálni, netán maradéktalanul elhinni mindazt, amit mítoszként körített a bandához: „A rock'n'roll lényege, hogy felnőtt férfiak kiüvöltik magukból a bennük rekedt, terméketlen tinédzser dühöt. Arról szól, hogy utálod a szüleidet, utálod a sulit, illetve a szexről, meg olyasmikről, amikből az emberek többsége kinő 29 éves korára, vagyis az én koromra. Viszont néhány ilyen szerencsés retardált sosem nő fel. A rock'n'rollnak mindig is része volt egyfajta hülyeség, ami nem feltétlenül rossz. Az embernek egyszerűen fel kell vállalnia ezt, hogy aztán kanyarítson belőle valamit, ami nem válik önmaga paródiájává. Én nem találok ebben a fajta ostobaságban semmi károsat vagy sértőt. Valahol olyan ez, mint egy képregény: igazából egyáltalán nem kell belegondolni abba, hogy Mark Manning most tényleg a közönség felé döfköd a farkával, akiket egyébként normális esetben egyáltalán nem érdekelne az ilyesmi. A közönség eljátssza az üvöltő rajongók szerepét, mi pedig eljátsszuk az üvöltő, idióta rockerek szerepét. Ez az egész egy játék, és ha valaki ennek megfelelően fogja fel, jól fog szórakozni – márpedig ennyi a dolog lényege. Számos rockzenekar nem képes elkülöníteni magát a valóságtól, mi azonban mindig az öltözőben hagyjuk a realitásokat."

A zenekar már nagyban dolgozott az első nagylemezen Bill Drummond és David Baffe producerekkel, amikor az év őszén újabb angliai sikerdalt produkáltak a Backseat Educationnel. Ekkor már tényleg minden jel arra mutatott, hogy a Phonogram aranytojást tojó tyúkra tette rá a kezét a Zodiac Mindwarppal: a csapat olyan rajongókra tett szert már ebben a korai fázisban is, mint például a Mötley Crüe legénysége, akik valósággal megvesztek a két klipdalért, illetve Alice Cooper, aki már korábban is azt akarta, hogy a zenekar becsatlakozzon nagysikerű visszatérő turnéja, a The Nightmare Returns egy szakaszára, ezt azonban Zody egy szerencsétlen szemsérülése sajnos megakadályozta. Arra azonban így is jó volt a dolog, hogy megismerkedjen és összehaverkodjon egyik nagy ikonjával. A Tattooed Beat Messiah végül 1988. február 16-án került a boltokba, a Planet Girl single megklipesítésével párhuzamosan.

A lemez Zodiac jellegzetesen túlpörgetett, ripacskodó kis monológjával indul, majd a világ legtufább riffjével folytatódik. „Well I love TV and I love T-Rex / I can see through your skirt / I've got X-Ray specs" – a Prime Mover már az első sorokban összefoglalja Manning és a zenekar hitvallását, és amilyen szimpla, annyira kiirthatatlan a fejből: rövid, mocskos, lényegretörő, és nincs menekvés előle, de még így is rejlik benne valami jó értelemben vett színpadiasság. Tulajdonképpen azért nehéz párhuzamokat hozni a csapathoz, mert Magyarországon szocializálódva ember nincs, akinek utólagos ismerkedésnél ne a Sex Action ugrana be a zenéjükről: Szaszáék nemcsak a kis intrót vették le később, hanem tényleg, tokkal-vonóval együtt minden túlzás nélkül a Zodiac Mindwarptól lízingelték a korai irányvonalat. Már az is mindent elárul, hogy a Sex Fuhrer Wolfchild – jó, utóbbi The Cult is lehet ugyanígy – és Funky Alligator becenevek is ebből a nótából származtak...

Vagyis a játék neve húzós, olajos, szexcentrikus rock'n'roll kőkemény négynegyedekkel, csuklóból kivakart riffekkel, nem kevés boogie-val és Zodiac reszelős, mégis azonnal megnyerő előadásával. A csapat néhol megfelelő ízléssel alkalmazott némi szintetizátoros színezést is, de ez sem hat testidegen módon a dalokban – ez a lemez tényleg elejétől végéig csont nélküli. És igazából azért is nehéz minden egyes dalon végigimenni, mert valahol mindegyik tök hasonló, mégis saját jogukon másznak a fülbe. És persze Zodyék is halászgattak riffeket innen-onnan, kellően megbolondítva őket, de azért a Living After Midnight ebben a formában is éppúgy visszaköszön, mint a Let There Be Rock. Tehát nem volt új a nap alatt már akkor sem... A dalokat összekötő pár másodperces, mégis külön trackként szerepeltetett kis intrók szintén nagyon jellegzetesek.

A fentieknek megfelelően a Skull Spark Joker, a Backseat Education és a Bad Girl City között nincs igazán nagy differencia: kicsit mások a tempók, de végső soron ugyanarról beszélünk, és mind ellenállhatatlan. Az Untamed Stare az első dal, amely kicsit mást hoz felpörgetettebb iramával, a csapat szintjén már-már heavy metalos gitárjaival – végső soron mégis brit bandáról beszélünk –, a végeredményt azonban így is a saját dirty rockjukba csomagolják. A Tattooed Beat Messiah megint tipikus Zodiac, a lemez egyik legjobb refrénjével, és még a Born To Be Wild feldolgozását is sikerült a saját képükre formálniuk. Időben nagyjából párhuzamosan tették ezt a The Culttal, én azonban a Zodiac csilivilibbre vett, extravagánsabb verzióját mindig is hatásosabbnak tartottam (ez a dal egyébként egyes kiadásokon nem szerepelt). Pláne, hogy utána a kimértebb, képregényesen romlott Let's Break The Law következik, amely annyira markáns, hogy a megint tempósabb Spasm Gang gyakorlatilag a lemez egyetlen nem maxpontos darabjának tűnik utána. Persze ez sem rossz, de egy fokkal talán szürkébb a tesóinál.

A Holy Gasoline ugyanakkor ismét csúcspont, nekem mindig az jutott eszembe róla, hogy hangulatát, sőt, verzedallamait tekintve kicsit a Monster Magnet legarénásabb nekifutásaival rokon. Még egy dal, amivel tökéletesen szemléltethető a csapat nagyszerűsége, és Cobalt Stargazer is roppant feelinges, dallamos szólót tol a tengelyében – mint ahogy egyébként gyakorlatilag mindenütt. A Planet Girl a Prime Mover mellett talán a banda legismertebb dala, szintén védjegyszerű Zodiac, tele hangzatos szövegi képekkel, bűnösen élvezetes megint. A Kids Stuff pedig egy már-már meglepően finoman startoló téma az előzmények fényében, de aztán persze Zody túlpörgetett, szándékosan a ripacskodás szélén egyensúlyozó előadásmódja mégis más irányba viszi, mint várná az ember. Viszont ez is olyan szinten ragad a fülbe, hogy már-már szinte nevetséges. Ha nem ők játszanák, még akár power-balladának is nevezhetnénk, de így nem az. A végére pedig már csak a Messianic Reprise kis levezető hangjátéka marad.

A rocksajtó leplezetlen imádattal fogadta a lemezt, amely a brit listák huszadik helyén kezdett, a csapat pedig egy újabb, értük rajongó zenekar turnéjára csatlakozhatott be Észak-Amerikában: az éppen robbanó Appetite For Destructiont bemutató Guns N' Roses előtt játszottak, és teljes elánnal vetették magukat a bulizásba. Zodiac: „A drogokba soha nem másztunk bele igazán, ami érdekes. Mindig is piás csapatnak számítottunk inkább, miközben a legtöbb zenekar inkább a kábítószerek iránt érdeklődik, de mi valamiért nem így tettünk. Persze kipróbáltunk mindent, de a heroint például unalmasnak találtuk. Mi értelme annak, hogy egész nap csak ülsz, és a nagylábujjadat bámulod? A kokain meg olyan, hogy egy idő után azt mondod: Cobalt, bazmeg, túl sokat pofázol, nem kussolnál el inkább? Ő meg: bocs, Zed, a kokain az. Mire én: akkor ne kokainozz, anélkül is elég unalmas vagy! Szóval hálistennek nem álltunk rá semmilyen cuccra, ehelyett rengeteg alkohol csúszott le a torkunkon. Legalább mindannyian egyvalamivel éltünk, és az az egy is legális..."

Papíron a Guns és a Zodiac óriási összeállításnak tűnt, és bizonyára élőben is az lehetett, ám a Tattooed Beat Messiah sajnos ezzel együtt sem indult be az Államokban. Az okokat nehéz lenne megfejteni: lehet, hogy a csapat jellegzetes humora bizonyult soknak odaát, de az is, hogy az ekkortájt minden épeszű kategóriát szétfeszítő Guns mellé pont ezekben a hónapokban már nem fért el egy másik hasonlóan alapvető brigád. A lényeg annyi, hogy noha a kiadó brutális összegeket tolt a bandába, év végére szembesülniük kellett vele: a Tattooed Beat Messiah ugyan egész korrekt módon fogyott Nagy-Britanniában, de nem faragott szupersztárt a Zodiac Mindwarp & The Love Reactionből. És ezért annak rendje és módja szerint be is rágtak a csapatra. Zody: „A Phonogram egészen nevetséges pénzmennyiséget tolt bele a zenekarba. Kábé több lemezt kellett volna eladnunk, mint a Guns N' Roses, hogy megtérüljön..."

A zeneipar kegyetlen biznisz: mi sem példázza mindezt jobban, mint hogy a korábban a következő nagy szenzációként tálalt zenekar a turnék végeztével az utcán találta magát. Manningnek tehát, akinek sosem kellett a szomszédba mennie némi önbizalomért, innentől a partvonalról kellett figyelnie, hogyan dolgozzák be a Tattooed Beat Messiah trükkjeit mások a saját repertoárjukba úgy a zenét, mint a külsőségeket tekintve: „Akkoriban igazából senkinek sem voltak tetkói, aztán kijött a Tattooed Beat Messiah, és hirtelen, egyik napról a másikra minden metalbandát tetoválások borítottak, és még nálam is harsányabban adták elő magukat. Én meg csak lestem: bazmeg, hát mit csináltam? Rászabadítottam a világra a gonosz erőit! Az összes csinos kis metalbanda, akik spandexgatyában meg nagy hajjal nyomultak, és úgy néztek ki, mint a csajok, hirtelen televarratták magukat, Tommy Lee konkrétan az egész testét... Na, erre kérdeztem azt magamtól, hogy bassza meg, mit műveltem? Mert előttünk tényleg nem volt divat az ilyesmi. Ma már mintha minden metalbandánál kötelező lenne, hogy a teljes testfelületedet tetoválás borítsa. Kivéve persze Cobaltot, akinek ma is csak egy kis kukac díszeleg a karján. Az alapkoncepció ugyanis az volt, hogy mindannyian felvarratunk egy zenekari mintát, egy kígyót a karunkra, a könyökünk tájékára, és lett volna valami menő tisztelgésünk is ezzel az egységes ábrával. Viszont Cobalt a karjára tetováltatott, és csak egy kicsi kígyót. Cobalt, ez meg mi a faszom? – kérdeztük tőle, amikor megláttuk, ő meg: ez az én Mindwarp-tetkóm, a kígyó, ahogy megbeszéltük! Közöltem vele, hogy egyrészt rossz helyen van, másrészt kurva szarul néz ki, ő viszont elküldött a picsába, és azt mondta, oda tetováltat, ahová akar. Így aztán gonosz kígyó helyett lett rajta egy tekergőző kis kukac."

A zenekar érdemi karrierje gyakorlatilag már ekkor befejeződött, mivel miután a Phonogram befürdött a debüttel, egyetlen cég sem volt hajlandó szóba állni velük. (Tudatosítsuk magunkban: a '80-as és '90-es évek fordulójáról beszélünk, amikor annyira futott a rockzene, hogy a nagy lemezcégek kis túlzással szinte zenekari fotók alapján szerződtették le még a kezdő bandákat is.) Mindez a csapat hangulatára is rányomta a bélyegét, ami a miniatűr Musidisc SA kiadónál 1991 januárjában kijött második lemezen, a Hoodlum Thunderen is hallatszott. Ugyan ezen az anyagon is akadtak jól elkapott pillanatok, de összességében meg sem közelítette a Tattooed Beat Messiah erejét, és tulajdonképpen a mai napig is csak arról emlékezetes, hogy itt szerepelt a Feed My Frankenstein dal, amelyet aztán Zody mentora és cimborája, Alice Cooper is elkért azévi Hey Stoopid lemezére. Manning: „Amikor Alice feldolgozta a Feed My Frankensteint, csak annyit tudtam mondani: bazmeg, haver! Képzeld el, mintha felébrednél, és egyszerre lenne karácsony, húsvét és Halloween... Azt hittem, álmodom." A végeredmény persze így sem vetekedhetett szerinte a sajátjával: „Felvették L.A.-ben a nótát Steve Vai meg Joe Satriani szólóival, és csak arra az egy számra valami húszezer dollárt költöttek. Ehhez képest szerintem a mi előadásunkban jobban szólt a nóta. Bocs, Alice! Ez a jó az ilyen házilag összerakott lemezekben, mint a mieink: hogy kábé ötven dollárba kerül őket elkészíteni, de simán benne van a pakliban, hogy listavezetők lesznek. El tudod képzelni, mit éreznek a lemezcégeknél a fejesek, amikor 400 ezret költenek Seggfej Johnny lemezére, ami aztán csak a nyolcvanadik helyig jut? És közben jönnek ezek a szedett-vedett kölykök Kelet-Londonból, és slágert csinálnak... Ugyanakkor szerintem egy hozzánk hasonló zenekar sorsa az, hogy kultikus maradjon. A szövegek nem annyira közérthetőek, a zene kicsit túl nyers, a jelek szerint nem tapad meg az embereknél. De szerencsére van elég agyhalott hazárdjátékos is, akiknek azért bejön..."

A Zodiac Mindwarp osztályrészéül tehát a feledés jutott, méghozzá nagyon hamar, még bőven a '90-es évek elejének rockzenei őrségváltása előtt. A csapat emberileg és zeneileg is szétesett, és az 1994-es, igen gyenge One More Knife album után fel is oszlottak. Manning ezután elsősorban az írásra koncentrált, számos könyvet jelentetett meg, és ez azóta sem változott, ma már lényegében ez a főprofilja. Még úgy is, hogy a Zodiac Mindwarp az évek során többször is feléledt, soraiban egyedül vele és Cobalt Stargazerrel a régi leosztásból. A csapat manapság is koncertezget, ha éppen úgy tartja kedvük, de lemezt elég rég nem készítettek már, a legutóbbi We Are Volsung például 2010-ben jelent meg.

Mint a fentiekből is látszik, sajátos karrier tehát a csapaté: veleje mindösszesen egyetlen albumból áll, ám a Tattooed Beat Messiah mai fejjel is olyan erejű kinyilatkoztatás, amelynek hatására az ember egyből kapitulál. Teljesen szimpla, mindenféle megfejtéstől mentes rock'n'roll ez, amely azonban ezzel együtt is mindent a legszebb formájában mutat meg, amiért csak szeretni lehet a műfajt. Igazság szerint semmi csodálkoznivaló nincs benne, hogy a Sex Action is ennyire sikeresen tudott építkezni az innen ellesett elemekre – inkább az a meglepő, miért nem harapott rá a világ ugyanúgy az eredetire, mint Magyarország Szaszáékra. Ha nem ismered – amire azért elég komoly esély mutatkozik –, sosem késő pótolni a mulasztást...