Shock!

Léteznek a rockzenében amolyan megfejthetetlen egyszeri csodák, akik hirtelen felbukkannak a semmiből, csinálnak egy olyan lemezt, ami a maga korában abszolút etalonnak számít, aztán amilyen gyorsan felragyogtak, olyan gyorsan el is szürkülnek. A londoni Zodiac Mindwarp & The Love Reaction az egyik legjobb példa erre. A korábban grafikusként, szerkesztő-újságíróként dolgozó Mark Manning énekes, művésznevén Zodiac Mindwarp és gitáros társa, Geoff „Cobalt Stargazer" Bird a '80-as közepén hozta létre a bandát, és két EP-vel, illetve néhány kislemezzel elég rendesen bealapoztak a szigetországban. Prime Mover daluk még az angol Top 20-ba is bekerült, és ekkoriban mindenki a létező legnagyobb ígéretek közé sorolta a mocskos, szimpla rock'n'rollban utazó formációt.

Az 1988-as Tattooed Beat Messiah debüt fényesen igazolni is látszott a reményeket, és mai füllel sem veszített erejéből: ezen az olaj- és whiskeyszagú, motorozós-csajozós vonalon előtte és utána is születtek feelinges lemezek, ennél jobbak azonban egészen biztosan nem. Ha ez alapján esetleg nem tudnád elhelyezni őket a térképen, elég, ha annyit mondok, hogy a hazai Sex Action kis túlzással mindent a Zodiactól tanult el, akár az imázst, akár a zenét vesszük. Olyannyira, hogy Szaszáék korai szerzeményeiben konkrét Zodiac riffek, dalrészletek köszönnek vissza nem is annyira burkoltan. A hatást persze ők maguk sem tagadták soha, Ganxsta Zolee ma is elég gyakran mutatkozik Tattooed Beat Messiah pólóban... A banda az album megjelenésével párhuzamosan megkapta élete turnélehetőségét az épp a világuralom felé menetelő Guns N' Rosestól, de valahogy mégsem jött nekik össze a nagy áttörés, pedig a lehető legjobb időben voltak a lehető legjobb helyen a lehető legjobb zenével. A lemez nem hozta a Polygram elvárásait, a csapat hamarosan az utcára került, és a későbbiekben már nem is nagyon voltak képesek felállni a padlóról. A későbbi lemezek már finoman szólva is igen messze álltak a Tattooed Beat Messiah szintjétől, aztán a '90-es évek közepén oszlásnak is indultak. Zody végül aztán nem bírta sokáig a színpad nélkül, hamarosan újjáalakultak, és azóta is léteznek, még ha elég visszafogottan is. A We Are Volsung mindössze a harmadik stúdióalbumuk az ezredforduló óta.

Előzetesen sok jót olvastam a lemezről, így aztán kíváncsi voltam, mit hozott össze a Tattooed Beat Messiah felállás máig is közösen alkotó két oszlopa, Zodiac és Cobalt Stargazer. Nos, a dicséretek egyfelől jogosak, az ember ugyanis végre nem szívja folyamatosan a fogát az anyag hallatán, mondván, mennyire rossz is ez az elsőhöz képest, de azért nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy elájultam attól, amit hallok... A stílus nem változott, Zody ugyanazokra a szimpla négynegyedekre, mocskosan zakatoló riffekre kanyarítja rá néhol továbbra is nyíltan Alice Coopert idéző dallamait a maga teátrális stílusában (nem véletlen, hogy Feed My Frankenstein címmel még egy azóta klasszikussá érett dalt is írhatott a mesterrel annak Hey Stoopid albumára), a dalok azonban még így sem vágják a falhoz az embert. Elszólogat a háttérben ez a romlott, erkölcstelen, szexista ösztönrock, és ha decemberben nem hiúsul meg a teljes európai turné, bizonyára a friss dalokra is szélesen vigyorogtam volna egy sörrel a kézben a tervezett budapesti állomáson. Így azonban legfeljebb annyit tudok mondani, hogy a We Are Volsung aránylag korrekt anyag (főleg azokhoz az ötlettelen, szedett-vedett, hulladék lemezekhez képest, amiket Zody képes volt kiadni ezen a néven a '90-es években), de ennyi, és semmi több.

Az ilyen alap-rock'n'rollról azért nehéz írni, mert a felületes hallgatónak a hasonszőrű bandák minden egyes lemeze teljesen ugyanolyan, ami persze baromira nem így van. Az AC/DC is ugyanazt a pár hangot variálja negyven éve, de a Back In Blacket és a Fly On The Wallt mégis fényévek választják el egymástól... Na, hát itt is valami ilyesmi a helyzet. A stílus ugyanaz, a hangok ugyanazok, néhol szinte még a riffek is, de mégsem képes úgy magával ragadni az anyag, mint a '88-as, amitől a mai napig olyan érzésem lesz, mintha elektrosokkot kapnék. Ez még önmagában nem lenne baj, nem is vártam Zodiactól ahhoz fogható teljesítményt, és a We Are Volsung tényleg lényegesen jobban sikerült például a Hoodlum Thundernél vagy a One More Knife-nál, de egy cseppet sajnos még így is szürke a műsor. Dalonként oké a dolog, egyvégtében hallgatva viszont reménytelenül elveszíti a varázsát, noha egyáltalán nem hosszú, alig több 31 percnél. Pedig a Stark Von Oben nyitás, a címadó darab, a Don't Touch My Guitar vagy a Die Pretty mindent felvonultatnak, ami csak jellemző a csapatra, még a hangzatos, jópofa klisé-képekkel, sorokkal teli szövegek is ott vannak a szeren. Amikor azonban a Kill A Mockingbirdben Zodiac azt énekli, hogy „I'm the baddest motherfucker ever walked this Earth", önkéntelenül is az kezd el motoszkálni az ember fejében, hogy itt már legfeljebb a múltidő használata lenne indokolt. Pedig talán még ez a leghangulatosabb téma az egész lemezen... A hangzás szintén nem az igazi: mocskosnak mocskos, de a dinamikát valahogy kispórolták belőle.

Jó, hogy ennyi év után Zodiac Mindwarpnak végre sikerült összehoznia egy olyan lemezt, amit fintorgás nélkül meg lehet hallgatni, de maradjunk annyiban, hogy ha össze kellene állítanom egy best of válogatást a bandától, továbbra is kizárólag a Tattooed Beat Messiah dalai kerülnének fel rá. A pontszámomban rejlik némi jóindulat is, viszont élőben ma is szívesen megnézném őket.