Shock!

Ezidáig huszonnyolc éves pályafutásának újabb korszakhatárához érkezett Ákos, mégpedig egy nosztalgiával is vastagon átitatott, rajongói szemmel akár szürreálisnak is tetsző időszak végéhez. Exkluzív külföldi bulikkal és egy sportarénás lemezbemutatóval indult ez a 2084 és Még egyszer albumok által fémjelzett éra, ami idővel túlzás nélkül olyan mértékű diadalmenetbe fordult át, ami még egy hasonló imádat tárgyaként élő főhős esetében is ritkaságszámba megy. Kedvenc ikonunk az utóbbi három évben mindannyiszor ráduplázhatott az Arénában, és a most belengetett egyéves koncertszünetre úgy vonulhat el, hogy (sokszorosan) megérinthette a plafont ezzel a produkcióval is. A léc természetesen az utolsó (?) szintirock-előadásokon is a helyén maradt.

Magán a szintirock kifejezésen is csak az értetlenkedhet joggal, aki mondjuk sosem hallott még olyan alapvetéseket, mint például a Jump vagy a The Final Countdown, esetleg bármelyik rádiós slágert a Depeche Mode Violator / Songs Of Faith And Devotion-korszakából, és én nem is tagadom, hogy akadhatnak ilyenek, csupán nem hiszem. Létező, mi több, sokszorosan bizonyított és működőképes stílusról beszélünk tehát, amit Ákos jó szokása szerint a saját képére formált, többek között éppen azzal, hogy az itt megalkotott hangzáskép teljes egészében saját műhelyének terméke. A már működő folyamatba a 2014-es Igazán EP kapcsán csatlakozott be az egykori bonanzás szerzőtárs, Hauber Zsolt, akivel együtt már-már a kultikus szintipop-banda reinkarnációjáról beszélhettünk, lényegesen naprakészebb és rugalmasabban alakítható köntösben.

A sorozatban harmadik év végi Dupla Aréna kapcsán legfeljebb arra lehetett fogadásokat kötni, hogy sikerül-e a kellő mértékben felfrissíteni az elmúlt évek kifejezetten ősrajongó-barát felhozatalát mind a színpadtechnika, mind a dalválasztás terén. Személyes kedvencet aztán nyilván mindenki a saját preferenciái alapján választ, részemről pedig előre borítékolható volt, hogy az Arénát teljes hosszában belakó, számos váratlant húzó 2014-es produkció szép emlékeit az új előadás sem fogja zárójelbe tenni, viszont új élményekkel gazdagít majd. A korábbi évek tapasztalatai (amikor csupán vágytam erre, de logisztikailag nem tudtam összehozni) alapján nálam az sem lehetett kérdés, hogy ha a lehetőség adott, kétszer is érdemes rácsodálkozni az aktuális felhozatalra, ez esetben pénteken a leghátsó földszinti ülős szektorból, szombaton pedig közvetlenül a színpad előttről.

Az efféle megerősítéstől lesznek ugyanis teljes értékűek az olyan hidegrázós pillanatok, mint a jelen műsornak a tíz, illetve hatvan évvel ezelőtt történtekre emlékező blokkja, amelyben a Szabadságkoncert 1956 fedőnevű rendezvényen már megismert kórus is szerepet kapott. Utóbbi jelenléte (itt és a Gépszabadság nyúlfarknyi villantásában) nem volt ugyan meghatározó, de kimondottan jót tett a színpadi események változatosságának, amit a szigorúan helyhez kötött gépészek társaságában kizárólag Ákos kifutón megejtett ugrándozásai tudtak feldobni. Bizony hiányzott, hogy az utóbbi turnén basszusgitárosként is bemutatkozott Lepés Gábor ezúttal nem lépett ki a frontra, az egyetlen dalban (Átölel) spanyol gitárra (!) váltó Bánfalvi Sándor pedig jobbára szintén láthatatlan maradt a dobok mögött, hatalmas vigyoraik jobbára csak a zenésztársaknak szóltak.

Kérdés persze, hogy ilyen kivételes ízléssel megtervezett és prémium minőségben megvalósított lézer-/fényjáték, illetve az ezúttal háromszög alakú LED-falon prezentált, szintén szemet kényeztető grafikus bemutató mellett kinek milyen hiányérzete maradt – részemről szinte semmi, hiszen ez a játék mindig is Ákosról és az ő teremtő szándékairól szól. Az előzetesen kimondott koncepció most az elmúlt négy év összefoglalása és az idén tízéves Még közelebb album megünneplése volt, amit végső soron nem éreztem tökéletesen megvalósulni – inkább volt ez megint egy átfogó válogatás az elmúlt huszonnyolc év dalaiból, a legújabbak fókuszba helyezésével. Ákos újabban deklaráltan igyekszik a rajongói keménymag kedvére tenni, így nem szégyell elhagyni „kötelező" slágereket, helyükre a Bonanza-évek easter eggjeit (Tánc, Félelem II., Néma film) elhintve.

Ha képes lesz betartani mostani ígéretét, Ákost legközelebb már 50 évesen látjuk viszont a színpadon, átfogalmazott prioritásokkal és egy megújult karakter képében. Erre a számomra különös személyes jelentőséggel bíró elmúltnégyévre viszont addig is meg-megújuló rácsodálkozással emlékezhetünk, kivételes előadásokat felelevenítve. Ez is az volt, köszönjük szépen!

Fotó: Szemerey Bence