Shock!

És Te? Te mit vártál Ákostól 2012-ben? Volt ő már ő katona, depeche-es dakota… de már ez a paródia is ősrégi! Elmondatott, azután andante. Hogy méltósággal kiöregedni? Van benne logika. Ellenben az életmű mélypontjára (a Főleg Régen dalra gondolok a legutóbbi albumról) építkezve kihozni egy múlton rágódó sorlemezt, az bizony tipikusan kétesélyes, avagy a kapuzárási pánik jellemző esete. Do we get it? No! Do we want it? Yeah!!! This is the new shit, stand up and admit – mondta erre az utóbbi esetre valaha a jó Marilyn.

Nomármost a huszonhatodik Ákos szólóalbummal nincsen semmi baj azon túl, hogy életidegen. Márminthogy idelenn. Elgondolkodtat, szembesít, kiforgatja az áramlatokat, és ez kellemetlen. Vagy legalábbis viszket. Jellemző, hogy a második nekifutásra kihozott, szándékoltan rágógumi Tipikus Sztereó is értelmet kap a nagy egészben. És ez az egész most sokkal természetesebben jön Kovács bácsiból, mint az utóbbi évtizedben szinte bármi. Öröm van ebben a lemezben, alkotói és hallgatói egyaránt. Mondom ezt úgy, hogy az orwelli utalással pozícionált 2084 bennem nem kavarja, nem kavarhatja fel a nosztalgia sötét vizeit, lévén a megidézett áramlathoz sosem kapcsolódtam. Egyszerűen jól esik hallgatni, ahogy jól esett sok év után a népakarat(?) útján már számtalanszor ledöntött, de önmagát mindig újra felépítő ikont újra eredetiben a polcra helyezni is. Szintipop, hölgyeim és uraim, szégyentelenül, pőrén, szórakoztatóan. Egyben bizonyíték, hogy a könnyű műfaj is lehet súlyos és mély. Kapásból tud bárki tíz olyan, úgymond mainstream metal előadót mondani, melynél Ákos még ebben a formában is bitangabb pöröly.

A 2084 nem lett egy Bonanza Banzai 2.0 sem, bármennyire is úgy tűnik messziről, és bármennyire is ekként szeretnék elbagatellizálni egyesek. Technikailag és tartalmilag is több annál, ez egy, az opciókban lelkesen tobzódó, felnőtt férfi lemeze. Kiváló szinte minden adódó élethelyzetre, a magam eszközeivel egy Kolozsvár-Budapest úton mértem a hatás mélységét, és legnagyobb örömömre nem engedett el. Egy gigantikus monológ is ez, hiszen itt tényleg az utolsó bevert szögig minden egy ember keze munkája, és – ne felejtsük – felelőssége is. A dalszövegek éppen annyira elvontak most, hogy ne érezzem a szájbarágást, és megmaradjon a saját, komfortos szabadságom, ám a főhős alapvetően most is ugyanarról beszél, mint mindenkor: a saját nézőpontjáról. A hangtervezés megfejtése nehezebb falat, kellő irónia és háttérismeret nélkül megtenni azt talán nem is lehet. Bőven van mire rácsodálkozni, szűkölni és bólogatni, a korszerűtlenség és a formalinbűzös retro-aroma produkcióba erőltetése a legkevésbé sem jellemző, és ez nagy dolog. Ha netán nem is következik belőle semmi, akkor is divatot teremt. Bár utóbbiban talán csak reménykedem.

Tisztában vagyok vele, hogy jelen kritika tárgyának vajmi kevés a létjogosultsága e portálon, ugyanakkor elnézést sem kell kérni érte, hiszen vitaképes, értékes anyagról van szó, ami megteremti magának a helyet arrafelé is, ahol a legkevésbé várjuk felbukkanni. Talán éppen az általa kiváltott extrém reakciók adják a teljesítmény valódi fokmérőjét. Az én év végi listámon helye van, ennek ellenére pontozni – jelen közegben – értelmetlennek érzem.