Shock!

Ezidáig harmincnégy évet átszelő pályafutással, lassan számon sem tartható mennyiségű kiadvánnyal a háta mögött Kovács Ákos kis túlzással akkor és ott talál ünneplésre érdemes jubileumokra, ahol csak akar. Első szólólemeze, az idén dupla bakelit újrakiadást kapott Karcolatok sztorija viszont volt és van akkora mérföldkő ebben a monstre diadalmenetben is, hogy különösebb igazolást nem kívánt, amikor megszületett az ötlet: ünnepeljük meg a harmincadik születésnapját is. Ezúttal azonban nem maga az album volt a fókuszban, azt a kört amúgy is lefutották már a nálunk is megénekelt Karcolatok 20-bulikon, itt most a nagyságrendek tekintetében igyekeztek a döntnökök elvinni mindent a maximumig és még tovább...

Szigorúan egyetlen, deklaráltan megismételhetetlen előadásra szólt ezúttal a meghívó, ráadásul ülős koncertre, amelyhez hasonlót eddig még sosem próbált tető alá hozni az Ákos produkció az évek során alaposan bejátszott Papp László Sportarénában. „Természetesen" utóbb kinőtte magát az eredeti ötlet, jómagam már október végén, a nyilvános győri főpróbán kaphattam némi ízelítőt abból, hogy mi készül. Ha koncertekről van szó, megszokhattuk már, hogy Ákos rendre duplázik, erre most egy egészen különleges helyszínen, az Operaház falai között nyílt lehetősége, ahol már a (vetített) díszletek nagy része és a vendégsereg zöme is felsorakozhatott. Lehetett azonban tudni, hogy az igazi nagy durranást erre az alkalomra tartogatja a csapat, ahol valami olyat mutathatnak, amit sehol máshol nem állna módjukban.

Meg is telt szépen az Aréna, a legfelső szintet is megnyitották az érdeklődők előtt, a küzdőteret pedig feltöltötték székekkel, amennyire csak azt a hely szűke megengedte. Vigyázni is kellett az integetéssel, nem beszélve a hevesebb érzelemnyilvánításokról, és ha a koncert kapcsán maradt bennem keserű szájíz, az legfeljebb annak tulajdonítható, hogy már jóval a koncert kezdete előtt vállt vállnak vetve kellett eggyé válnunk a többi techno-testvérrel. És ez a helyzet nem is nagyon változott a kétszer egy órás felvonások során, a nagy többség fegyelmezetten figyelt ülőhelyéről, hiszen volt mit, csak a ráadásra emelkedett vigyázzállásba a publikum. Igen, ez valóban egy óriási amfiteátrumban előadott színházi bemutatóra emlékeztetett, mind a hangszerelés, mind a megfontolt tempó, mind a hangulat okán.

Közel 150 percbe sok minden belefér, de ha az illetőt Ákosnak hívják, garantáltan egy szimpla best-of elővezetése mellett is maradnának ki egyesek szerint „elmaradhatatlan" tételek, így az efféle igények kielégítésére hosszú idő óta elsősorban az évközi turnék szolgálnak. Az Aréna-buli, az mindig valami más, valami egyszeri (duplázásnál maximum kétszeri) élmény, az itteni méretekre skálázott színpadtechnikával és dalválogatással. Pontosan ezért vagyok vele én is úgy, hogy ha csak egy Ákos-koncertet nézek meg az évben, az itt legyen. Aki egyszer is betette a lábát a „papplacis" előadásokra, tudhatja, hogy nem túlzó jelzőpazarlás referenciaértékű produkcióról beszélni, tényleg itt kell lenned, ha első kézből szeretnéd megtapasztalni, milyen az, amikor semmit nem spórol el a csapat.

A nyitó felvonás, tematikája alapján afféle arénaméretű kamarazenélésre invitált, így egyrészt a koncert hangulati íve is szépen felépülhetett, másrészt nyilván az Attrakció is nagyobbat szólhatott a második felvonásban. Egy Radnóti-verstől (Mint észrevétlenül) rugaszkodtunk el, majd az Ákos 50-előadások mintájára fokozatosan érkeztek a vendégek Ákos mellé. Mindenekelőtt Balásy Szabolcs zongorista, aki a komplett műsor hangszereléséért felelt a partitúra mögött, plusz első körben egy vonósnégyes és három vokalista. Az aktuális koncepció komoly erénye számomra, hogy se a színpadon, se a hangképben nem rejti el az Ákost hagyományosan kísérő (rock)zenészeket. Madarász „Madi" Gábor gitáros és Lepés Gábor billentyűs mellé ráadásul egy fél koncert erejéig visszahozták az ős-kísérőzenekar másik két oszlopát, Dorozsmai Péter dobos/producert és Fekete „Samu" Tibor basszusgitárost is.

Ők együtt nem csupán olyan őskövületeket poroltak le, mint a negyed évszázada nem játszott Ez a miénk az Indiántáncról, vagy a megújult hangszerelésben nagyszerűen kinyílt Titok a Beavatásról, de többek között itt mutatkozott be élőben a legutóbbi szerzemény is, az Ember maradj, illetve a tavalyi filmzenelemezről a Magunk maradtunk. Itt nyílt több lehetőség variálni a hangszereléssel és a dinamikával, a törzskönyvezett slágerek is várattak magunkra, más szóval ez a blokk sokkal inkább a csemegékre vadászókat szolgálta ki, roppant eredményesen. Magától értetődő módon a győri főpróba intim, „eszköztelen" közegét nem lehetett ide maradéktalanul áttranszponálni, de a főhősök mindent megtettek a zenélünk-kicsit-magunkban hangulat arénaváltozatának megvalósításáért, a mondanivaló komolyságához és a tempó kimértségéhez képest akár váratlannak is mondható, zajos sikerrel.

A húszperces szünetre nem okvetlenül a zenészek megpihenése miatt volt szükség, hanem hogy a trükkösen „lefelezett" színpadteret végre teljesen megnyissák, aztán a rendezői balra a komplett Győri Filharmonikus Zenekar, jobbra pedig – szintén a maga teljességében – a pécsi VoiSingers kórus vonuljon fel. Több mint száz (!) ember a színpadon, nem megfeledkezve az Ákos bandről, a dobok mögött a Dorozsmait váltó Bánfalvi „Sanyi" Sándor pedig talán maga sem értette, hogyan került végül ide a Neck Sprainből. Naná, hogy a Hellóval köszönt be ez a sosem látott létszámú brigád, és már itt eldőlt, hogy Magyarországon is létezik olyan hangmérnöki teljesítmény, ami ezt a millió irányba tartó, ám szépen összehangolt káoszt méltóképpen meg tudja szólaltatni. Igen, okkal feltételezzük, hogy ebben bizony rengeteg munka fekszik.

És persze megérkeztek a slágerek is: Végre, Csend leszek, Igazán, (az igazi) Indiántánc... hosszú ideig tartott a tűzijáték, de közben sem feledkeztek meg a keménymagról, jött egy meghökkentő (és élőben talán korábban nem is játszott) Senki nem tehet mást, az Őry-Kovács Annával együtt előadott Minden élet, hogy az én személyes kedvenceim is előkerüljenek. A szintén nagyon ritkán előhúzott Artisták nagyon adta magát, ahogy Hauber Zsolt dala a Karcolatokról, az Átkozz el is. Ja igen, hát az elmaradhatatlan Bonanza-nóták! Na, azok most elmaradtak, hiszen ez az este Ákos szólópályájáról szólt, ekként remélhetőleg mindenki meg is bocsátotta ezt a skandalumot. És nem, nem tudom elmesélni, milyen O-L-T-Á-R-I, kerek, sőt, gömbölyű módon szólalt meg az egész, ha lemaradtál, és bánod, a koncertlemez kiadásáig, ha teheted, hallgass bele a YouTube-on. Lars Ulrich például sokat tudni mesélni arról, hogyan nem szabad ezt csinálni...

Miután Az utolsó hangos dal is lecsengett, nettó örömünneppé vált a kirándulás, az Esőkirály még utoljára táncolt a tűzön át, és aki készült, az nem hagyta ott az állásait az Adjon Isten... után sem. Sőt, a küzdőtéren a zenészek egyenkénti színpadra hívása és az ölelkezés idejére sem látszott moccanni senki sem, én ilyenkor általában már a kijáratnál járok, de ezúttal elmaradt a hívás. Csakis arról lehetett szó, hogy olyan sokaknak akartuk megköszönni... mert összességében ez így nem csupán megismételhetetlen, de felejthetetlen is volt.

Fotó: Ákos.hu