Shock!

A '80-as évek végén, amikor a thrash-hullám széles sávban terítette be a hallgatóságot, a színtér egyik vezető csapata a Testament volt. Szólistájukat, Alex Skolnickot a szakma egyik legelismertebb szereplőjeként tartották számon, nincs ez másként ma sem. Ugyanakkor Alex már akkoriban is előszerettel hangsúlyozta, hogy hatásai között túlnyomó részt blues- és jazzgitárosok vannak, szabadidejében pedig előszerettel gyakorolja is ezt a műfajt. Aztán ahogy megcsömörlött a súlyos zenéktől, szépen lassan elkezdte beindítani trióját, amelyben azóta is Nathan Peck bőgős és Matt Zebroski dobos a társai. Tizenöt év alatt megjelentettek négy lemezt, időről időre turnézgatnak mindenfelé, és végre eljöttek hozzánk is, ezúttal nem hiúsult meg a koncert, mint pár évvel ezelőtt.

Nem tudtam, mire kell számítanom egy élő jazzkoncert esetén, egész pontosan mondva az Alex Skolnick Trio esetében: jóllehet szoktam hallgatni jazz-zenét, az AST lemezei is előkerülnek évente egyszer-kétszer, annyira mégsem merültem el bennük, hogy gyökerükig lássak, a neten fellelhető videók pedig nem tudják visszaadni teljesen azt a bensőséges hangulatot, amit egy ilyen formáció építeni képes rendszerint szerény számú közönsége előtt. Tetézi a dolgot, hogy zeneelméleti felkészültségem is hatalmas nagy szita a jazz megértéséhez, szóval a benyomásaimra, a szűkített szeptimek és kilencesek rém halvány ismeretére kellett támaszkodnom. Kérdés volt továbbá az, hogy mi a metszete annak a tábornak, amelyik Skolnick művészetét a Testamentből kedveli, de nem szereti a jazzt, illetve kik azok, akik jazzt fogyasztanak, és hallottak is a berkeley-i születésű úriemberről.

Nos, a Dürer Kert kistermének ülőhelyei jobbára megteltek, és a fazonok tanúsága szerint nem tradicionális jazzerek látogattak el az előadásra. Ahogy az evidens, a hármas teketória nélkül kezdett bele a műsorba, ha jól emlékszem, az Axes & Anchors című tétellel, és egyből komfortot éreztem. Minden a helyén volt, csodás tisztasággal szólalt meg a zenekar, mi tagadás, ritka élmény ez a hazai klubhangosítások viszonylatában. Ami miatt még volt bennem némi félsz, az a faramuci jelenség volt, hogy Skolnick a kezdeti időszakban még laikus füllel is hallhatóan nem rendezkedett be megfelelő komforttal a jazz világába, és – talán furcsán hangzik, de – érezhető volt, hogy erős „akcentussal" beszéli a szabad zenélés nyelvét. Mostanra ez teljesen eltűnt. Itt minden harmónia és diszharmónia a helyén volt, azt meg igazából le se kéne írnom, hogy mennyire értették egymást a zenészek, ez ezen a szinten csak a belépő, de azért jólesett látni a három fickó összekacsintásait, félmosolyait.

Minden dalt Alex vezetett fel rövid bemutatással. A 99/09-et annak a zenésznek ajánlotta, akit bár a világ egy popsztárnak ismert, de Skolnick szerint – velem egyetértésben – az egyik legjobb gitáros/zeneszerző volt: Prince. Itt Zebroski olyan feszes kettő-néggyel támasztotta meg a funkos ritmusozást, hogy becsukott szemmel Michael Blandet is oda tudtam képzelni simán. A műsor során, ahogy az lenni szokott, többször nyílt tér hosszabb-rövidebb szólókra számok közben, igaz, főként Peck bőgős kapott szerepet ebben, Zebroski csak két-három betét erejéig vitte a prímet. Az első kiállások után a közönség szerényen tapsikolt, amint az a jazzelőadásokon megszokott, ám itt ebbe is bele kellett rázódni. A negyedik vagy ötödik dalként elhangzó Detroit Rock Cityben már a jelenlévőket is bevonta Skolnick a műsorba, a jól ismert gitárdallamokra megénekeltetett bennünket, és túl nagy panasz nem is lehetett az aktivitásra.

Számomra külön élményt jelentett megfigyelni, milyen jó érzékkel és arányokkal használja effektjeit Skolnick. A visszhangosítás, zengetés vagy a wah-pedál is nagyon a helyén volt végig, néha pedig saját loopját is a szólói alá tolta bármiféle erőltetettség nélkül. Amint a gitáros többször is elmondta, nagy örömére szolgál, hogy dalaiba ugyanúgy bele tudja gyúrni a bluest és a funkot, mint a rockot és még a metalt is, és utóbbiról is tanúbizonyságot tett pár alkalommal, mondjuk épp az eredetileg erősen lírai Dream On feldolgozását locsolta meg egy nagy adag virgával. E dal triós verziója például hatalmas hangulat-hullámvasútnak bizonyult, de a koncert felépítése egyébként is elég változatos volt, a Deep Purple Lazyje után simán következhetett a meglehetősen elszállós Veritas, hogy aztán a legrockosabb, legkoszosabb Wester Sabbath Stomp zárja a főműsort, amelyet persze ráadással toldottak meg hőseink, ez volt a Still Loving You. Ezzel együtt pont két órát töltöttek a színpadon, és bátran állíthatom, hogy nem tapasztaltam üresjáratot vagy minimális zenei tölteléket a programban.

Nagyon rokonszenves egyszerűséggel és közvetlenséggel átszőtt este volt ez.