Shock!

A kilencvenes évek közepe volt a progresszív metál aranykora. A műfaj nagy triumvirátusa ereje teljében tündökölt, hisz ekkor jelent meg az Awake, az Inside Out és a Promised Land, nyomukban pedig sorra jöttek az utóbb sajnos kérészéletűnek bizonyult, de akkoriban kifejezetten ígéretesnek tűnő követők. Ma már talán kevesen emlékeznek a Divine Regale-re, a Dali's Dilemmára, a Seven Signsra vagy a The Quiet Roomra, de akkor ezek a bandák kifejezetten erős lemezekkel bukkantak fel, szinte a semmiből. Sajnos aztán, ahogy kvázi az egész progmetál-hullám, úgy ők is hamar kifulladtak, ellentétben a szintén ekkoriban, egészen pontosan 1994-ben két rutinos veterán, a Marilliont is megjárt dobos Mick Pointer és a Pendragon-billentyűs Clive Nolan vezetésével alakult Arenával, akik szerencsére számos tagcseréjük ellenére a mai napig aktívak. Pályájuk negyed századát ünneplik épp tehát egy olyan turnéval, amely már három éve esedékes volt, csak hát közbeszólt a covid.

2022. szeptemberében viszont végre elindult a masszív körút, és október elején hozzánk is eljutott a Damian Wilson énekes 2020-as leigazolásával vérfrissítésen átesett csapat. Aki ismeri Damian munkásságát, netán látta a faszit a Thresholddal, Arjen Lucassen valamelyik projectjében vagy bárhol másutt, az pontosan tudja, hogy a színtér egyik legkarakteresebb, legkarizmatikusabb frontembere, aki alaposan rányomja a bélyegét mindenre, amihez hozzáér. Így tehát az Arena is más lett vele kissé, élőben pedig – elsősorban neki köszönhetően – olyan dolgok történtek ezúttal, amit legkevésbé várnál egy hasonló csapat koncertjén.

Az eredetileg az A38-ra tervezett koncert előttem ismeretlen okokból átkerült az Analog Music Hallba, és bár kifejezetten szeretem a hajót, utólag úgy gondolom, egyáltalán nem volt ez baj, sőt. Az Analog színpada nagyobb, és az egész helyszín jóval tágasabb, szellősebb, így az Arena nagy ívű, elegáns zenéje is jobban érvényesült itt, mint a fülledtebb, zsúfoltabb benyomást keltő fedélközben.

Meg persze Damiannek is nagyobb tere volt a közönség soraiban futkorászni, merthogy pontosan ez történt már egészen a koncert legelején. Az intrót követő nyitány az aktuális lemez, The Theory of Molecular Inheritance első trackje, a Time Capsule volt, és ha jól emlékszem, rögtön ezután történt, hogy a frontember hirtelen beugrott a közönség közé, és fel-alá rohangászva énekelte végig a soron következő dalt. Mint később, már ismét a színpadon állva elmagyarázta, ennek oka nem a jobbára ötvenes-hatvanas férfiakból álló – és így meglehetősen visszafogott – közönség reakciója volt, hanem az, hogy a színpadon elszállt az énekmonitor, így a legkézenfekvőbb megoldást választotta, hogy hallja saját magát: beállt a hallgatóság közé. Szerencsére „odakint" a koncert legelejétől kifejezetten szépen és arányosan szólt minden, így a vész elhárult, a publikum pedig egy pillanat alatt zsebre lett téve. Innentől nem is volt kérdés, hogy a zenekarnak nyert ügye van: az „új fiút" keblére ölelte mindenki, a közönség pedig imádta a koncert minden momentumát – már amennyire ennek joviális urak és asszonyok részéről látványos jelei lehetnek.

Előzenekar nincs a turnén, de nem hiszem, hogy bárkinek is hiányérzete lett volna emiatt, hiszen az Arena egy igen alapos, kétórást merítést adott diszkográfiájából: minden egyes nagylemezüket megidézték legalább egy dal erejéig, a hangsúly a The Visitorön és a már Damiannel a mikrofon mögött készült, 2022-es The Theory of Molecular Inheritance-en volt. Ezek együtt a szett csaknem felét töltötték ki, és élőben az új dalok (a már említett Time Capsule, a The Equation és a Life Goes On) is remekül működtek. A zenekar természetesen a tőlük megszokott és elvárható könnyed eleganciával játszott: John Mitchell klasszikus Gilmour-iskolát képviselő gitározásán túl hatalmas élmény volt a komplett pedálerdőt bevető, külsőre leginkább Flea és Terence Hill szerelemgyerekére emlékeztető hippi, Kylian Amos iszonyat feelinges basszusgitározását is figyelni. Mindemellett pedig mindannyian remek vokálokkal is támogatták Wilsont, a végeredmény pedig így tényleg olyan volt, hogy végig fülig érő vigyorral néztük.

A családias, fesztelen hangulathoz sokat adott az is, hogy Damiannek aznap volt a születésnapja, és az ehhez kapcsolódó, tipikus angol humorbonbonokon túlmenően a közönség még születésnapi kívánságát is teljesítette. Merthogy Damian bizony stage dive-ol minden egyes olyan koncerten, ami a szülinapjára esik; ez a szép hagyomány most szem szakadhatott meg, ellenben elindult egy új, kétlem ugyanis, hogy bárki ilyesmit csinált volna ezelőtt egy Arena-bulin.

A dalokhoz illő tematikájú, igényes vetítésekkel kísért két óra úgy repült el, mintha feleannyi sem lett volna, a zenekar pedig a ráadásként elővezetett Solomon és Crying for Help VII után csak annyi időre tűnt el a színpadról, míg kiértek a közönség közé fotózkodni, dedikálni. Ez volt életem első, de remélhetőleg nem utolsó Arena koncertje, és kilóra meg is vettek vele. Tulajdonképpen elég is lett volna ennyit írnom róla: ezt a műfajt pontosan így kell játszani!