Shock!

Tudvalévő, hogy az örömteli túlkínálat miatt rendkívül kevés a kapacitás minden olyan magyar banda koncertjéről megemlékezni, amiről azért valójában kellene, pláne, ha tetszett is. Mégis, vannak olyan események, amiket muszáj utólag elmesélni. Asphalték ugyebár ezer szállal kötődnek Gödöllőhöz és amikor híre ment, hogy rangos helyen, komolyabb támogatással tudnak tető alá hozni egy unplugged bulit otthon, nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy koncert lesz a sok közül, hanem teljes eddigi karrierjük legkülönlegesebb fellépése. Mivel a megvalósítás abszolút hozta a papírformát, sőt, bizonyos értelemben még felül is múlta az elvárásokat, mindenképpen szót kell ejtenünk róla. Emellett a nemrég megtekintett Logan Lucky című jópofa, délisuttyós-hazárdmegyés hangvételű, a NASCAR-pályát központba állító rablóvígjáték is inspirált némileg, mert ebben is fel-felcsendülnek ős-southern himnuszok, és áthatja ez az életérzés.

Nem mellesleg, a HÉV mogyoródi állomásán áthaladva is eszembe jutott a film az autóversenyes párhuzam miatt – persze, óva inteném a zenekart attól, hogy legközelebb filmes projektbe fogjanak. Hiszen ahogy az Unplugged In My Old Town elnevezésű koncert is megmutatta, az ő terepük a zene és így, kibővített hangszerelést lehetővé tevő hátszéllel az is kiderült, hogy nem feltétlenül csak a rockra leszűkítve. Elvégre – és gondolom, nem lövök le idejekorán semmilyen poént ezzel – hatalmas örömzenét rendezett az Asphalt Horsemen az impozáns színházteremben több mint két és fél órán (!) keresztül.

És ha már spoilerezünk: talán a fent említett körülményt lehet egyedüli negatívumként megnevezni, de azt is csak akkor, ha mindenáron kötözködni akarunk. Szünet nélkül ennyi egyszerre azért kicsit tömény volt, bár igaz, ami igaz, a székek kényelmesek a MUZA színháztermében, és hát ugye egy hosszabb mozifilm is „tudja" ugyanezt. Ugyanakkor az esemény színházi jellegéből kifolyólag jól esett volna egy kis nyújtózás, még akkor is, ha esetleg ezáltal a monstre műsor rövidül kicsit. Mert mondjuk Ozzytól a Mama I'm Coming Home zseniális dal, stílusban is illett a repertoárba, jól is nyomták Jesse James vendégénekével, de nem feltétlenül lett volna kihagyhatatlan, ráadásul innen még az amúgy szinte végig jelenlévő vokalistalány-szekció is kimondottan hiányzott. Ami a Sweet Home Alabamát illeti, ezúttal nem kifogásolom, mert nem tökjó saját nóták rovására, hanem azok mellett kapott szerepet a szet végén, és persze ezúttal a szöveg miatt is inkább csak hozzáadott ehhez a tartalmas estéhez.

Igen, talán a tartalmas jelző a legmegfelelőbb erre a bulira, mert hiszen az hogy jó volt-e, fel sem merül mint kérdés egy Horsemen-kaliberű zenekar esetében: harcedzett veteránok tolják itt, akik között szinte tapintható az összhang úgy szakmailag, mint emberileg, és már-már nosztalgikus visszagondolni arra, hogy ez hét-nyolc évvel ezelőtt is így volt, amikor még huszonketten jártunk a koncertjeikre. Az azóta eltelt idő mérlege – mint az közismert – két remek nagylemez, rengeteg fellépés itthon és külföldön, Fonogram-díj, egy sold out Dürer-középtermes lemezbemutató és mindennek megkoronázásaként ez a koncert, amely, ahogy említettem, a legkülönlegesebbjük eddig. Nyilván az unpluggedot is lehet sokféleképpen csinálni: ott van ugye a Dokken- és MSG-féle teljesen lecsupaszított verzió, elnyomható a repertoár simán akusztikusra áthangszerelve, mint ahogy a KISS csinálta, és persze fel lehet Scorpions-módra is pimpelni a dolgot. Nos, Kariék valahol középen gondolták belőni az arányokat, de az elektromos gitárokat sem száműzték (mondjuk ez az „unplugged" kifejezés eleve oximoron, hiszen minden más is be van dugva): a már említett vokálszekció mellett (Varga Lilla / Pocsai Kriszta) volt perka (eleve egy kis ütőspárbajjal indult az este Bencsik István és Szitha Miklós között, a Down In The Dirtöt bevezetendő), billentyű (Tömpe Gábor), szájharmonika (bár Ferenczi György nem tudott megjelenni, a már szintén jól ismert Végh Miklós tökéketesen pótolta őt), bónusz gitáros-vendégek Hegyi Kolos és Kozma Tamás személyében, sőt, egy ponton még a szintén Gödöllőről elszármazott Csík zenekar-vezér Szabó Attila is becsatlakozott hegedűjével, ami azért is volt érdekes, mert nem a papírforma szerinti countrys, hanem magyar népzenés ízeket adott hozzá a southern feelinghez (ha fellengzősen akarnék fogalmazni, mondhatnék világzenét is). A ritkán (illetve sosem) játszott elsőlemezes Memories, valamint Hendrix Little Wingje egészen katartikusra sikerült ezzel az össznépi jammeléssel.

De ennyi időbe természetesen belefért a két album legjava, olykor-olykor kicsit áthangszerelve, megbolondítva és a helyszínnek köszönhetően prémium hangzással. Rokon hölgy készítette a remek, amerikai nappalit idéző kandallós díszletet, ami ténylegesen színházi előadás-jelleget adott a külsőségeknek, jó lesz ezt a DVD-n viszontlátni, illetve a távolmaradóknak csekkolni – ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom (persze speciális helyszínből van választék bőven a templomtól a strandig, csak kapcsolat legyen hozzá). Kari beszélőkéjét, pontosabban annak mértékét – ő maga az első, aki elismeri – éri néha kritika is, ezúttal kissé valóban visszafogta magát, sőt, a jelenlevő gyerekek miatt a csúnya szavakat is mellőzte, ugyanakkor pont egy ilyen „belterjesebb", hazai miliőben érvényesültek jobban a konferanszai (igaz, ő nem borozott zenésztársaival, koncert alatt legalábbis – a kandallós designhoz és a családias jelleghez mindenesetre jól illett ez a szintén színházas „geg", még ha itt nem is kellékbort készítettek ki, hanem valódi jófélét). Mindent ismerős AH-koncertelem megvolt tehát, de emellett az újdonság is, tehát mind a régi koncertlátogatók, mind az újak megkapták a maguk adagját. Egy darabig tehát biztosan nehéz lesz überelni ezt az alkalmat, persze nyilván nem is cél, ez inkább kuriózum volt, ha úgy tetszik ajándék, amivel a zenekar meglepte közönségét és saját magát is. Külön jó, hogy – bár emlegették a közelgő tíz évet – semmi extra jubileum vagy egyéb ráerőltetett apropó nem társult hozzá.