Shock!

Igazából nem tudom, mire is számítottam Bálvány Vilitől így 2006-ban. Kölyökkoromban imádtam a platinaszőke poppunkrock dalokat és a vicsorogva-vigyorogva elkiabált "more-more-more" refréneket, később meg megtanultam értékelni a szerzőtárs Steve Stevens rakoncátlan zsenialitását.

Aztán jött a máig alulértékelt Cyberpunk lemez, amely a techno-rock divatja előtt egy évtizeddel egy korai prófétaként házasította össze az elektronikát és a futurisztikus gitárokat. Aztán hosszú csend (és pár best of lemez), és jött a tavalyi Devil's Playground lemez, amely akármennyire király dalokat is tartalmaz, számomra csupán egy jól megcsinált Idol remake, a régi slágerek és frazírok modern újravágása.

No meg… Ki is hallgat 2006-ban Billy Idolt? A mai fiatal rockerek számára a műanyag rock már rég a Linkin Park és társai, az egykori Idol-fanok jó része pedig nyakkendőre cserélte a vécélánc nyakláncot. A Schlager-rádiós reklámok sem kecsegtettek sok jóval… Nos, a közönség valóban érdekes összetételűre sikerült. Eljött egy adag 35-40 körüli emberke, aki a White Weddingen és a Sweet Sixteen-en kívül nem ismert mást, volt itt jócskán fiatal arculat is, nem kevés poszt-punkrockkal (a nézőtér középközepét például egy Drugzone-Junkies-Hooligans alapcsapat foglalta el).

A délutáni beállás alatt már volt szerencsém a backstage-ben tartózkodni Derek Sherinian billentyűssel és Brian Tichy dobossal beszélgetve, már akkor is úgy szólt minden hangszer, mint az álom – a koncertet nyitó Super Overdrive is szép arányosan és egész kellemes hangerővel dörrent meg. Érdekes módon a lemezen még nem teljesen megemésztett dal itt simán hengerelt, még a nyitódal hálátlan szerepében is. De persze gondolván a "lágerrádiós" népekre, egy Dancing With Myselffel folytatták azon nyomban, és rögtön meg is indult a tömeg hátsó fele is előre, most, hogy már ők is rájöttek, hogy elkezdődött a koncert…

Az eredetiben pop-jazzes hangvételű Flesh For Fantasy nyugisabb tempóval, de kiváló rockos hangszerelésben szintén kifejezetten finom volt, majd egy teljesen új dal, a Touch My Love következett – ez mondjuk nem volt rám túl nagy hatással, bár talán csak az ismeretlensége miatt. A White Weddingre megint megmozdult a középkorú tábor is, majd a dal végével a menedzserhölgyek sóhajai közepette a Bálvány megszabadult felsőruházatától, megmutatván még ötven körül is kockásodó izmait. Hahh, mondták a hölgyek, mostantól lesz miről álmodozni a menedzsment-meetingeken. Az új lemezes Scream nóta is rendesen sütött, annak ellenére, hogy a refrén "all night-all night" ismételgetése totál a klasszikus "more-more-more" utánérzése, de végül is, egye fene, tényleg hangulatos volt. Itt kisebb szusszanás következett: először Derek Sherinian megabillentyűs idézte meg a szférák hangjait a közönség felé döntött két szintijén, majd Steve Stevens szállt be egy kis flamenco alapú gitárvadulásra. Ebből aztán szépen kifejlődött egy nagyon hangulatos Eyes Without A Face, ismételten megmutatva, hogy igenis le lehet vetkőzni a nyolcvanas évek műanyag pophangzását és irtózatos dobreverbjeit, és ezek alól előbukkan maga a Dal…

A storytellers koncertekre emlékeztetően néha Bálványunk kis beszélgetős részekkel szakította meg a dalfolyamot, a Sweet Sixteen előtt például elmesélte litván ismerősének kalandját egy igencsak fiatal (mondhatni túl fiatal) leányzóval, akinek megadott mindent, majd a kis hölgy a korához méltatlan simlisséggel, tanítani valóan átverte az amorózó fejét. Nos, erről szól ez a dal – mint megtudhattuk. Egyébként a koncert elején még kifejezetten bizonytalannak tűnt néha Mr. Idol, gyakran bámulta a földet, talán szövegeket puskázott? Lehetséges, mert néha "összeszavakat a keverte" a klasszikus versszakokban (na persze nem annyira, mint a Mester Debrecenben!). Még annál is kicsit zavarban volt, mikor közölte: "De jól érzem magam itt… öööö… ööööööö… BudapestHangöriben". Aztán a koncert felénél már nyoma sem volt az ilyesminek, talán ekkorra masíroztak ki a fejéből a jajongó macskák…

Nagy meglepetésemre műsorra tűzték az új Sherinian szólólemezt záró Mungo Jerry klasszikust, az In The Summertime-ot, mely után Billy újabb lavinát indított el: klasszikus amerikai musical betétdalok a capella változataival szórakoztatta a nagyérdeműt a számok között. Itt épp a White Christmas-ból adott elő pár sort, és már azt hittem, hogy az erőltetetten viccesnek szánt új sláger, a Yellin' At The Xmas Tree következik, de hála az égnek, ehelyett előkapták a To Be A Lover-t, ahogy a főhős mondta, "RockaBilly Idol" stílusban, nagy tomporú fekete háttérénekesnők nélkül, viszont egy csomó friss zenei poénnal dúsítva. Itt újabb kis instrumentális szünet következett, újra Derek nyitott, majd Stevens mester igazi flamenco és jazz elemekből építkező szólóorgiát rittyentett. Jó volt hallani, hogy a mester a csillagharcos gitáreffektjei nélkül is stílusteremtő, villámkezű őrült, és marha jó volt közben figyelni, ahogy a rádiós háttérzenén tüttyedő "középkorosztály" döbbenten ráncolja hátrafelé terjeszkedő homlokát, hogy ugyan már, mi ez a kaszatolás egy ilyen slágerpartin… A szóló végén Steve persze azért csak ráeresztett némi effektet a hangszerére, így egy fura "űrklasszikus" hangzást ért el – csodálatos volt hallgatni, milyen csodák tudnak születni a tépett hajú, egérarcú kis ember ujjai alatt.

Aztán visszatért a zenekar, hogy eljátsszanak egy 1981-ből előásott Cry című balladát, majd belecsaptak az Idol által is sikerre vitt Doors feldolgozásba, csak ezúttal az LA Womant Hungary Womanként énekelték a refrénben. Igaz, a szótagszám miatt inkább volt az hungry mint Hungary, de sebaj, gesztusnak kedves volt. A végén még Budapest Womant is sikerült belepréselni a sűrű szövegbe. Újabb régi nóta, Blue Highway, majd Idol régi bandájának, a Generation X-nek egyik dala, a Ready Steady Go következett. Ezen még jól hallatszottak a 70-es évek végének punk hatásai, olyan Clash volt az egész, mint hat másik.

Egyre hosszabbra nyúlt a koncert, bár cseppet sem volt unalmas eddig sem a feldolgozások és egyéb betét-produkciók miatt, de az itt következő Van Halen-féle Jump hallatán én is elcsodálkoztam. Jól nyomták persze, végül is az énektéma eredetiben sem volt valami tigris, a zenét meg ezek a muzsikusok simán végigtolták, na de hogy miért pont ezt…? Persze hangulatos volt, de csodálkoztam, na. Persze a lágerrádiósok simán azt hiszik mindmáig, hogy ez is valami Idol klasszikus, kíváncsi vagyok, hányan fogják így kérni majd a kívánságműsorban (és küldik mindenkinek, aki szereti). Mondjuk a nóta végén apró, két taktusnyi poénként még a Hot For Teachert is megidézték, aztán rátértek a zenekartagok bemutatására. Hopp, ha már bemutatás, rá is térnék gyorsan az eddig nem említett, egzotikus óriásnak kinéző Steve McGrath basszusgitárosra, aki gép-pontossággal alapozott végig, és zord fizimiskáját meghazudtolva énekelte a magas vokálokat. A billentyűs kolléga meg biztos örült, amikor a főhős "Derek Sheriniamerinian or what the hell is he called"-ként mutatta be…

Aztán az "igazi magyar himnuszként" felkonferált Rebel Yellt követően távozott a banda, a fiatalabbak a halálbiztos ráadás tudatában nyugodtan várakoztak, a menedzserek és menedzserinák pedig tapsolás közben riadtan tekintgettek mindenfelé, hogy "jajmostaztán nagyonkelltapsolni mertbiztosnemjönvissza". Persze Bálvány úr visszajött, és egy újabb acapella swing klasszikussal hergelte a nagyérdeműt, végül a Hot In The Cityvel a zenekar is visszaérkezett (az utolsó refrén előtti New York bekiabálásból ismét Budapest lett). Végül pedig egy megahosszú Mony Mony zárta az estét, benne az összes instrumentum szólójával – ráadásul ennél a dalnál valaki más, talán a dobtechnikus ült be csépelni, és a multiinstrumentalista Tichy is gitárt akasztott a nyakába, hogy egy kiváló gitárpárbajt vívjon Stevensszel. A nóta legvégén pedig Idol és Sherinian nyakába is gitár került, szóval kellemes hathúrtúltengéssel csapták le a dal végét.

A közönség a tenyerükből vacsorázott, Billy még egy kis countrys beütésű sanzont énekelt arról, hogy majd visszajön, és pukk. Kialudtak az egyébként egész este példásan gyönyörű fények, és a kellemes szórakozással eltelített mindenféle generációk elindultak haza – ki a rockzenéhez, ki pedig a kívánságműsorhoz. Én pedig csendes mosollyal kipipáltam az év legjobb 10 koncertje között ezt is, a tíz között valahol a középmezőnyben: profi, laza, szórakoztató nyári koncert volt kölyökkorom "bálványával", aki még ma is odacsap, ha kell.

Utószó: Azt a lemeztársasági vagy koncertszervezői megmondóembert pedig, aki bemagyarázta Billynek, hogy a Cyberpunk lemez ballépés volt és úgyse fog senkinek hiányozni róla egyetlen dal sem… na, azt szeretném egy White Wedding keretében összeházasítani egy ezüsthátú hím gorillával, és végigfilmezni a nászéjszakát. Még az egyértelmű Shock To The System is kimaradt, nemhogy Adam In Chains, Wasteland vagy Love Labours On nem volt… Hát ilyet…

További fotók:
Billy Idol