Shock!

„Legyen kevesebb, de nagyobb durranás!" – olvashattad néhány napja Csányi Szabi szavait a jubileumi Black-Out koncert kapcsán vele készült villáminterjúnkban, és látva a bulit, azt kell mondjam, ez a koncepció maximálisan gyümölcsözőnek is bizonyult, hiszen a húszéves szülinapját ünneplő zenekar koncertjére bizony csurig telt a Barba Negra. Azt persze előre lehetett tudni, hogy nem kis durranással készül a csapat, ugyanis amellett, hogy Nagy Dávid személyében egy extra gitárost is bevetettek, még az összes korábbi tagot is meginvitálták néhány momentumra. A hangulat ennek köszönhetően annak ellenére is kifejezetten családiasra sikeredett, hogy a színpad előtt sok százan élvezték a kétórásra hizlalt koncertet.

A Black-Out tehát megadta a módját, ami a vendégseregen, a régi barátokon, valamint a minőségi helyszínválasztáson kívül abban is megmutatkozott, hogy előzenekarként sem akárkiket láthattunk. Jamie Winchester amellett, hogy ezer szállal kötődik a csapathoz, egyike azon hazai előadóknak, akik valóban világszínvonalon muzsikálnak. Nyilván közhely, de van benne igazság bőven, hogy a csapat popos, fogós rockzenéje egy igazságosabb világban rendre felbukkanna a médiában is, Jamie-ék muzsikájában ugyanis minden megvan, ami alapján szélesebb, a mainstream felől érkező tömegek is felsorakozhatnának mögéjük. A jó dalok mellett vokálisan is erős a csapat, ráadásul élőben is maximálisan meggyőzőek, azt pedig külön ki kell emelni, hogy mosolygós, laza kiállásuk kifejezetten szimpatikussá is teszi őket. Jamie kvalitásait természetesen felesleges méltatnom – megtették előttem már mások elégszer, de társai sem maradnak el tőle. Az Anna And The Barbies-ból ismert Pásztor Sámuel mindemellett kifejezetten vonzza a tekintetet lendületes színpadi előadásával, de az örökösen mosolygó, totál lelazult dobos, Kottler Ákost is tök szórakoztató nézni. A könnyedebb rockzene kedvelőinek maximálisan ajánlott Jamie Winchester és csapata, de a saját dalok közé beszúrt feldolgozásoknak (Helter Skelter és Hold Me, Thrill Me...) köszönhetően olyanoknak is remek szórakozást nyújtottak, akik egyáltalán nincsenek képben velük kapcsolatban.

A tervezetthez képest negyedórás késéssel, fél tizenegy körül lépett színpadra a Black-Out, akiket ekkor már annak ellenére is szokatlanul komoly tömeg várt, hogy különleges, jubileumi koncertről volt ezúttal szó. Mert bár az elmúlt időszakban elég ritkán lehetett a csapattal élőben (a Kowa-Szabi kettős akusztikus bulijait leszámítva) találkozni, két-háromszáz embernél többet mégis ritkán láttam a koncertjeiken. A jubileum, illetve Andrics Laci és társainak érkezése azonban úgy látszik, megmozgatta az elkényelmesedett régi fanokat is, így tényleg teltház közeli állapot várta a színpadra lépő négyest. Pontosabban ötöst, a korábban a Pokolgépből és számos egyéb formációból ismert Nagy Dávid ugyanis az első pillanattól kezdve velük volt a színpadon, és háttérbe húzódva az egész koncertet végigpengette, vastagítva ezzel a dalok megszólalását. Ennek ellenére az első percekben nem dörrent meg a buli, aminek legfőbb oka az volt, hogy épp a hathúrosok szóltak a kelleténél vékonyabban. Kowa hangja, illetve a Black-Out hangzásának oly szerves részét képező vokálok szerencsére teljesen tisztán szóltak, viszont két-három számnak le kellett mennie ahhoz, hogy a gitárok is kellő döggel, erővel dörrenjenek meg. A harmadikként érkező Ragadozó környékén aztán helyreállt a rend, és innentől kezdve semmi nem akadályozta a produkció élvezetét. A fiúk remekül muzsikáltak (Fehérvári Attila egy ufó), Kowa kiváló formában énekelt, és látszott, hogy nagyon élvezik az egész miliőt. Ráadásul a Barba Negra fényei és színpadi adottságai miatt a produkció vizuális oldalról sokkal komolyabbnak tűnt, mintha ugyanezt a bulit egy kisebb helyen rendezték volna meg.

A program nem kronológiai sorrendben haladt végig az életművön, és még csak nem is a legnagyobb slágerekkel indítottak, a fanatikus közönségnek azonban láthatóan teljesen mindegy volt, melyik korszakot idézi meg épp a csapat. A Radioaktív lemezes Ragadozónak épp úgy örültünk, mint az Esőnapról előkapott Óz és a csodák templomának, az első csúcspont azonban kétségkívül az volt, amikor az egyébként a buli egyéb szakaszaiban kameramanként dolgozó Andrics Laci szemüvegét basszusgitárra cserélte, és a Zuhanás erejéig felváltotta Fehérvári Attilát. A Black-Out családban nincs fekete bárány, Lacit azonban kifejezetten szeretik a rajongók még ma is, az pedig, hogy egy ilyen régi klasszikust hallhattunk vele, tényleg kivételes élmény volt. Előre tudni lehetett, hogy a programban előkerülnek majd speciális medley-k, azaz olyan tételek is, amelyek több Black-Out szám összefűzéséből állnak össze, annak azonban nagyon örülök, hogy ezt az ősi alapvetést egyben tolták el. Annak ellenére, hogy többek között a Metallica és a Dream Theater is előszeretettel nyomott medley-ket korábban, nálunk nem nagyon divat az ilyesmi, és ha jól tudom, Kowáék sem csináltak még effélét. Az első pont az Esőnap után érkezett, és annak ellenére is jó volt, hogy a benne, illetve a kicsivel később elhangzott testvérében felvonultatott dalok némelyikét (például Ne hidd el, Rabolj ki vagy A kép) bizony egészben is szívesen meghallgattam volna. A műsoridő azonban nyilvánvalóan véges, ráadásul még egy rakat vendéget kellett belegyömöszölni, így örüljünk annak, hogy legalább egy refrén vagy egy-két verze erejéig ezeket rég nem játszott témákat is elővette a csapat.

A vendégek sorában Temesi Berci volt a következő, akivel a Van ilyent játszották el, majd érkezett Csordás Robi, hogy két dalban hallassa jellegzetes hangját. Bíztam benne, hogy esetleg Kowával duettben fognak előadni valamit A szív diktál lemezről, de Robi egyedül énekelte az egyébként kifejezetten erős, de kissé mostoha (érthetetlen módon a csapat weboldalának diszkográfiájában sem szerepeltetett) anyag dalait. A koncert végén azért a duettet is megkaptuk, természetesen a Spirálban, de addig hátra volt még vagy tíz dal. Jamie Winchester először a Vivienben és a Gyönyörű zombiban tért vissza, amik így három gitárral csendültek fel, de később a Mában és a ráadásban előkapott A körútonban is viszont láthattuk.

Bár a zenekar mindig csak lebegtet egy esetleges új lemez kapcsán, némi bizakodásra adhat okot, hogy ha lassan is, de születnek új dalok. A régóta ismert Jónak lenni mellett ezúttal kaptunk még egyet: a Repülő a viharban pofás, slágeres téma, első hallásra a Radioaktív lemez hangulatához hasonló, fogós darabnak tűnt. A kétórásra hizlalt bulit pedig mi más is zárhatta volna, mint a magyar metal zene egyik legnagyobb örök klasszikusa, a Spirál, amit – ahogy említettem – Kowa és Robi felváltva énekelt, bár utóbbi soraiból vélhetően valamilyen technikai gikszer miatt sajnos nem sokat lehetett hallani.

Régi és új dalok, különlegességek, vendégek, speciális felállás – nem tudnék olyan elemet mondani, amit hiányoltam a buliról, ennél méltóbban tényleg nem lehetett volna megünnepelni ezt a szép kerek évfordulót. Mi mással is zárhatnék? Még vagy húsz évet kívánok nekik!

Fotó: PZsP Photography