Shock!

Alapigazságként szokás mantrázni, hogy itthon elég kis közönsége van az Amerikában és/vagy – jelen esetben – Nyugat-Európában kifejezetten jól futó, leginkább a Lynyrd Skynyrddel, illetve az ő köpönyegükből kibújt zenekarokkal jellemzett vonalnak. Ehhez képest legalább egy, a műfajt magas szinten művelő zenekart már biztosan kitermeltünk itthon (Asphalt Horsemen, nyilván), és ha óriási tömegek valóban nem is járnak még southern bulikra, 2015-ben a Black Stone Cherry azért már simán zsúfolásig pakolta az A38 hajót. Az újabb eljövetelnek már egy jóval nagyobb hely, a Barba Negra Track adott otthont, és bár egy napsütésben kezdődő open air buli sosem lehet annyira forró hangulatú, mint egy agyig tömött klubkoncert, Chris Robertsonéknak itt is sikerült felrobbantaniuk a színpadot.

Régóta mondogatjuk, hogy valamiért csak az amerikai zenekarok képesek mozogni odafent, ez a tétel pedig most is abszolút beigazolódott: Bár a Black Stone Cherry zsíros, vastag rockzenéje nem feltétlenül kellene, hogy úgy leszaggassa az arcodat, mint egy valamirevaló thrash- vagy HC-zenekar, ez a buli intenzitásában mégis csakis ezekhez volt hasonlítható. Tényleg hihetetlen, hogy mit műveltek odafent, John Fred Young játékát elnézve pedig meg is fogalmaztam magamban, hogy a következő életemben pontosan így fogok majd dobolni. A mostaniban már úgysem jön össze. Eszméletlen a dobverőket percek alatt kivégző pali, játéka pedig amellett, hogy kíméletlenül húzza magával az egész showt, még borzasztó látványos és feelinges is. És ugyan a többiek is fel-alá rohangásztak a színpadon, a legtöbb szem mégis egyfolytában rá szegeződött. Egyszerűen megigéző volt, amit művelt.

Az egyre kerekebb Robertson jobbára mikrofonállványhoz szögezve vezényelte a bulit, de a lehetőségekhez képest ő is sokat mozgott, és persze varázslatosan is énekelt mindvégig, illetve többször is fülig érő vigyorral nyugtázta, hogy a színpad előtt az első percektől látványosan lelkesedő közönség nem egyszer teli torokból üvöltötte vele a sorokat. Nem is aprózták el a bulit, amelynek játékideje simán közelítette a két órát, és vagy húsz-huszonkét nótáig biztosan meg sem álltak.

A végig kiválóan megdörrenő program az egész életműből szemezgetett, de természetesen a friss Family Tree dalai adták a vázát. Ezek mellé aztán feldolgozások, dobszóló meg mindenféle egyéb nyalánkság is befért, többek között Hendrix Foxy Ladyje meg a számomra abszolút csúcspont White Trash Millionaire is.

Bár a prágai Ozzy-koncert köré szervezett párnapos kirándulásból csak este hatra értem haza, és kifejezetten nehezen vettem rá magam, hogy útnak induljak (éppen ezért a nyitó Dorothyt esélyem sem volt elérni), a koncert két perc alatt meggyőzött, hogy hatalmas hiba lett volna inkább otthon pihengetni. Ha pedig valaki a műfaj elöregedése és az igazán jó fiatal bandák hiánya miatt aggódik, nyugodtan merítsen erőt a Black Stone Cherryből, bennük ugyanis simán megvan minden ahhoz, hogy igazán hatalmasra hízzanak.

Fotó: Máté Éva