Shock!

A British Punk Invasion amellett, hogy piszok jól sikerült, egy sztereotípiával is végleg leszámolt. Aki ugyanis azt gondolta, hogy egy ilyen tematikus punk bulira többségében olyan vébékától tántorgó kölkök lesznek majd kíváncsiak, akik a moszkván tarhálták össze a belépő árát, óriásit tévedett. Azt már a buli előtt tudni lehetett, hogy igen komoly nézőszám előtt lépnek majd fel a szigetországi punk alapcsapatai, a közönség összetétele azonban számomra kifejezetten meglepő volt. Egyértelműen kisebbségben voltak ugyanis a tarajos, málhazsákos, külsőségeket tekintve az elvárásoknak megfelelő, fiatal arcok. A megjelentek nagy része a harmincas-negyvenes éveiben járó, látszólag teljesen joviális átlagpolgárok közül került ki, akiknek soraiba nem egy öltönyös is beszivárgott. A punk egyértelműen generációkon átívelő, örök és elpusztíthatatlan műfaj tehát, amelyet úgy tűnik, a negyedik iksz után sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Legalábbis akkor, amikor ilyen erős összeállítású, simán az egyszeri és megismételhetetlen kategóriába tartozó eseményről van szól. Merthogy a UK Subs ugyan épp egy masszív európai kör elején van, de a The Exploited például csak bő másfél hét múlva indul turnéra, a Peter And The Test Tube Babies szintén később kezd csak bele a szórványos koncertezésbe, a Cockney Rejects honlapján pedig mindössze egy április, két augusztusi és két téli buli van feltűntetve. Persze mind odaát. A szervezőknek mégis sikerült összetrombitálniuk őket, és a Barba Negrát gyakorlatilag csurig töltő arcoknak meg is ért ez az összeállítás tíz ropit. Bár népszerűség tekintetében nyilván a The Exploited a legnagyobb banda közülük, az est négy kvázi headlinerrel ment le, hiszen valamennyi brit csapat nagyjából egyórás játékidővel operálhatott.

Tribute zenekarok koncertjeire járni már tényleg se időm, se kedvem, így az estét nyitó Sex Pistols-cover band Lopunk műsora miatt sem törtem össze magam a péntek délutáni csúcsban, a Peter And The Test Tube Babies-t azonban már végignéztem, annak ellenére, hogy túlzottan nem voltam képben munkásságukat illetően. Az idén negyvenedik szülinapját ünneplő banda azonban pár pillanat alatt megvett. A két eredeti tag, a „Ki hasonlít jobban valamilyen állatra?" versenyen a hóddal dobogós frontember, Peter Bywaters és a barátságos öregember benyomását keltő gitáros, Del Strangefish mellé egy kifejezetten jó, feszes ritmusszekció sorakozott fel a bandában, így előadásuk annak ellenére is veszettül húzós volt, hogy néha Strangefish azért leginkább csak maszatolt az egyébként gyakorlatilag a teljes koncert alatt végig sípoló és gerjedő gitáron. Ő azonban igazi punk módjára beleszart a technikai problémába, azaz nem volt hajlandó felhúzni magát semmin, Bywaters pedig fülig érő vigyorral tolta le az egész bulit. Ilyen meleg fogadtatásra valószínűleg nem számítottak, hiszen annak ellenére, hogy kifejezetten korán kezdtek, már az ő műsoruk alatt is elég sokan voltak a Barbában, és a közönség marha lelkesen végig is tolta a dalokat. Az olyan daloknak köszönhetően, mint a Never Made It, a My Unlucky Day, a Spirit of Keith Moon, a Wrong, az utolsó előttiként, Ganxsta Zolee dobolásával előadott Banned From The Pubs vagy a Blown Out Again, a Test Tube Babies alaposan befűtött.

Nem csak a közönség, hanem a zenekarok is láthatóan jól szórakoztak, hiszen a színpad szélén minduntalan fel-felbukkant valaki a fellépők közül, hogy meglesse a többieket, a testvériességet pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindannyian ugyanazon a cuccon játszottak. Ennek köszönhetően sok tökölés nem is volt, sőt: csúszás helyett szinte mindig pár perccel a kiírt program előtt kezdődtek a koncertek. A UK Subs egy rövid kis dokumentumfilmmel indított, majd mindennemű cicoma nélkül darálták le programjukat. Ellentétben Bywatersszel, az idén a 74-et betöltő (ízlelgessük kicsit ezt a számot!) Charlie Harper nem kommunikált túl sokat a közönséggel, helyette inkább minimális szünetekkel csavartak le egy ugyanolyan hangulatos bulit, mint két éve a Rockmaratonon. Náluk már nem volt sem gitárgerjedés, sem egyéb technikai gikszer, így semmi sem gátolhatta a műélvezetet. A gyűrődést kifejezetten jól bíró Charlie mellett a legtöbbször Alvin Gibbst figyeltem, akinek bőgőzéséhez hasonlót tényleg ritkán hallani ebben a műfajban: technikás, a mezei sikáláson messze túlmutató játéka pedig most is feldobta az egyébként is tök hangulatos UK Subs-dalokat. A koncert első részében a legnagyobb ovációt a kórusban üvöltött Die Toten Hosen-feldolgozás, a Here Comes Alex kapta, amit később is csak a Warheaddel tudtak felülmúlni, de természetesen az Emotional Blackmail, a Down on the Farm meg még egy csomó más dal is igen komoly lelkesedést váltott ki a közönségből.

Mire a The Exploited tíz után pár perccel belekezdett a Let's Start a Warba, a közönség egy része már kellőképpen lealjasodott, azaz beköszöntött végre a hamisítatlan buli-hangulat öntudatlanul a földön fekvő arcokkal és repülő söröskorsókkal. Utóbbiak közül az egyik nagyjából a koncert tizenötödik másodpercében csattant a szívrohamból láthatóan megerősödve kilábalt frontember karján, Wattie azonban szinte észre sem vette. Ugyan a tavalyi, nélküle lenyomott düreres buli is hatalmas móka volt, ez a koncert nyilvánvalóan zsebre tette azt. Wattie nagyon elemében volt, folyamatosan pofázott és szemezett az első sorokkal, illetve végiggrimaszolta a koncertet, miközben a dara-punk himnuszok alatt folyamatosan koponyáját ütögette a mikrofonnal. Hatalmas fazon, aki szerencsére ismét duzzad az energiától, és simán tartotta a lépést a többiekkel.

Egy decemberi buli kivételével ez volt a zenekar első koncertje tavaly augusztus óta, azt leszámítva azonban, hogy Irish Rob benézte az egyik nóta indítását, semmiféle bénázás nem volt. Az Exploited tehát Wattie felgyógyulása után ismét top formában zúzta végig az olyan alapvetéseket, mint a Beat The Bastards, a Fuck The System, a Chaos Is My Life, a Fuck The USA, a Punks Not Dead vagy az össznépi színpadmászásba torkolló Sex & Violence. Végül a nekik jutott 70 percbe legalább húsz nótát sikerült besűríteniük, úgyhogy igen komoly merítést kaptunk lassan szintén negyven éves életművükből.

A dobost leszámítva eredeti felállásban nyomul a Cockney Rejects, ami nem kis fegyvertény, mivel 1978 óta vannak már a pályán. Jeff Geggus magas hangja és bokszolókat megszégyenítő mozgása elsőre ugyan kissé meghökkentő volt számomra – ez volt az első találkozásunk –, de hamar rákaptam energikus, a többi fellépőtől leginkább az énekhang miatt eléggé elütő muzsikájukra. A levegőt folyamatosan öklöző, iszonyatos lábmunkát produkáló Jeff egymaga vitte a bulit, és amellett, hogy tényleg fáradhatatlan volt a dalok közben, iszonyat ízes konferanszait is élvezet volt hallgatni, annak ellenére, hogy legtöbbször egy büdös szót sem értettem belőlük. Mindez amúgy talán az egy szem Bywaterst leszámítva az összes énekesre igaz volt, azaz most is bebizonyosodott, hogy a britek nem beszélnek angolul. A Cockney Rejets is egy óra körüli programot nyomott, a közönség pedig fáradhatatlanul ki is tartott mellettük, azaz minimális volt a Wattiék utáni elszivárgás. Ahogy két éve a UK Subs elkapott a Rockmaratonon, úgy most a Cockney is totál betalált nálam, azaz koncerten bármikor vevő lennék rájuk megint.

Mivel a végül vagy hatórásra duzzadt rendezvény egyértelműen hatalmas siker volt, a szervezők már meg is hirdették a folytatást 2019. február 16-ra, és ugyan a fellépőkről még nem tudni semmit, de ha csak megközelítőleg ilyen erős lesz a felhozatal, akkor a British Punk Invasion II is kihagyhatatlannak fog bizonyulni.

Fotó: Barba Negra Music Club