Shock!

A Sinister már bőven színpadon volt, amikor odaértem a Mega Pubba, ahol az első meglepetést számomra a sípolós, fémdetektoros ajtó okozta. Jeee, végre átmehettem egy ilyenen, sípoltam is mint atom, hiába, a fémszívem.  Második meglepetés az egész fullos terem volt, na meg a kétszáz fok, 110%-os páratartalommal, már ekkor vért – ja nem, csak simán vizet – izzadtak a falak is, death metal rendezvényhez illően.

A színpadon a Sinister, utolsó előtti fellépő csapatként, meg is tekintettem őket relatíve közelről, két percig, mikor két nóta között meglepődve vettem észre, hogy a hörgőember jelen esetben egy lány (még egyszer mea culpa, Sinisterből megbuktam). Sinisterék zenéje nem hatott meg túlzottan, számomra felejtős volt a produkciójuk. Megfulladás helyett a kannibálok előtt fellépő csapat műsora alatt a folyosón maradtam.

A színpad előtti embertömeg láttán azon kezdtem filózni hogy miképp lesz ebből fotózás, azért végül sikerült feljutni a hangfalak mögé (!), a színpad szélére, juhhé. Levegő mozdulatlan, a tömeg már őrjöng, de végül csak elősétáltak kannibálék és elkezdték aprítani a nézőket. Valahogy mintha vastagodtak volna a srácok, Corpsegrinder kivételével, kinek gigantikus pocakjából már csak úgy öt dinnyényi figyelt a pólója alatt. No, de nem ez a lényeg, torkában húsz reszelő, így érteni ugyan nem lehet miről hörög (bár aki elolvasott két CC szöveget, azt sejtheti a többi kétszázötven tartalmát is), az átkötő szövegeit azért ki lehetett bogozni úgy nagyjából, melyek rendre mosolyra is fakasztottak. Hiába, nem a feminizmus jelszavai voltak!

A lényegről még mindig nem ejtettem szót; amit a zenészek műveltek, azt a precíz aprítást, na azt azért itt-ott tanítani lehetne. Intenzitás, erő, dinamizmus, súly, agresszió, minden ilyen hülye jelzőt rájuk lehetne aggatni, mégsem képes érzékeltetni ez a néhány buta karakter, azt, amit ott fent a dzsungelt idéző páratartalom mellett műveltek. Nos igen. Lehet elfogult vagyok, meg valamilyen szinten nosztalgikus számomra a Cannibal Corpse, viszont olyannyira tetszetős, ahogy a tipikus - inkább a fiatalabb generációra ható - tikatikás tekerést úgy megcsavarják a rájuk jellemző súly középtempós riffeléssel, ami bárkit bólogatásra késztet. Könnyekre azért nem fakadtam, de lelkesen figyeltem az újabb és az egészen korai (az az első lemez!) klasszikusait. Bocs, számcímeket képtelen voltam megjegyezni, pedig meglestem a Jack Owen lába elé ragasztott cetlit. Na igen. Jack Owen, a gitáros, aki úgy nézett ki, mintha aludna egész koncert alatt. El is töprengtem közben, vajon mire gondolhatott, talán a tegnap elfogyasztott ebéd receptjén tűnődhetett, vagy eszébe ötlött, hogy otthon kiégett a konyhában a villanykörte és elfelejtette kicserélni? Nagyjából ennyire látszott rajta, hogy lélekben ott van a koncerten. Vagy ki tudja. Nem lehetett kibillenteni extranyugalmából holmi szélsebes tempóval. De nem kell kétségbeesni, az ujjai a helyükön voltak, és ugye a szólóit is szívesen figyelte az ember, füllel és szemmel egyaránt.

Patből nem sokat láttam, pont a színpad másik szélén hajlongott, a szintén derékban kettétörni látszó bőgőst azonban igencsak jólesett megfigyelni, amint göndör haját lengetve bemozogta azt a húsz centit, ami reája méretett a deszkákon. A Paulból sem sokat lehetett látni, a dobcuccát eléggé hátra pakolták, meg el is tűnt emberünk a furán beállított tamjai mögött. Ahogy haladt a koncert, olykor úgy éreztem leszédülök a színpad alá. Csak az mentett meg, hogy a kopasz turnémenedzser (tippre legalábbis), aki oldalt bólogatott hevesen a dalokra, megszánta erőlködésemet, hogy képtelen vagyok egy normális fotót készíteni Paulról és intett, hogy menjek le oda, ahol a gitárosok és a dobos között ott tátongott egy lyuk a színpadban (!), így tehát a koncert hátralévő felében megcsodálhattam a zenészek feszes (?) hátsóját, illetve közelebbről figyelhettem géppuskalábú dobosunk ténykedését. A hab a tortán lentről jövő szellő volt, ami kvázi megmentette az életemet, különben szégyenszemre ott omlottam volna össze. A zenekar is szenvedett, minden szám után hátravonultak törülközni, inni, illetve Alex egy laza mozdulattal litereket csavart ki a csuklóvédőjéből, eláztatván a deszkákat. Szó szerint patakokban folyt a víz róluk is, nem csak a falakról. Na, meg a közönségről/-ből. Azért túléltük. A bónusz szaunától eltekintve nem kicsit esett jól ez a koncert, pár évente kell egy ilyen kannibál-buli a szervezetemnek.