Shock!

Jakab Zoli a szervezésben közreműködő többi arccal együtt ismét kitett magáért! Megint egy buli, ahol beigazolódott, hogy itt mindenkinek lehet helye és szava, akinek értelmes gondolatai vannak a világról, függetlenül a választott stílustól.

A kezdő pozícióban induló hazai Blood Is Fire illetve Fallenintoashes zeneileg is viszonylag közel áll egymáshoz. Előbbi különösen nagy hangsúlyt helyez a meglepő, éles váltásokra, a változatos vokálmegoldásokra. Az ő repertoárjukba ugyanúgy beleférnek a Newborn dalaiban is megfigyelhető skandináv hatású beindulós részek, mint a lazább betétek, volt üvöltős és melodikus ének (a csapatban ketten is vokalizálnak, mindkét srác képes dallamokra, olykor együtt is nyomják, két szólamban - sőt, akcióban is ők viszik a prímet).

Utóbbi szintén elég csapongó, sűrűn megtördelt, bár kiegyensúlyozottabb témákkal állt elő. Ha lehet, az ő műsoruk még komolyabb odafigyelést igényelt, a még friss füllel figyelő közönség boldogult is ezzel az "elszálltabb" zenével. Színpadon ők mutattak egységesebb képet, bár amennyire én tudom, ők a régebben létező formáció (két CD-jük is van már), így ez nem olyan meglepő.

A német Paint The Town Red direkt, nyomulós, 100%-osan élő muzsikája a legjobbkor érkezett a nehezebben feldolgozható indítás után. Ha nem is éreztem megismételhetetlennek, amit műveltek, attól még jólesett nézni a profi színpadi munkát (ebben a roppant aktív frontember járt élen) és hallgatni a beindító, zúzós riffeket.

A leglátványosabb sikert, kell-e mondani, a Newborn aratta. Nem véletlenül. Náluk tanítanivalón egyesül a tömény zeneiség, a lendület és a feelinges előadásmód, úgyhogy nemigen lehetett egy helyben álldogáló embert látni a dühöngőben! A hangulat fokozásához Zoli alaposan hozzájárult: a showt eleve nagyrészt ő viszi és konkrét, világosan megfogalmazott, intelligens átkötő-szövegei is telitalálatnak bizonyultak, főleg mert valóban sikerült ezekkel mindenkit egységesen a maga oldalára állítania. Érthető módon nem akarta az akkor még előttünk álló választások témáját túlzottan kihangsúlyozni, amivel esetleg megosztotta volna a hallgatóságot - elég baj nekünk, hogy egyes politikusok tették/teszik ezt a társadalommal... Kiváló zene (új számokat is nyomtak!) meggyőző előadásmóddal és komoly üzenettel, mondanivalóval; a legfrappánsabban talán a 2000. évi EP-jük címével foglalhatnám össze az egész koncertet: In These Desperate Days We Still Strive For Freedom!

A nem kicsit lepukkant arcokból álló dán Lack amolyan HC/punk köntösbe bújtatott Neurosis-szerű jelenség. Brutálisan megkínzott lassú részek váltakoztak náluk öklöző riffekkel és ez a kettősség a maratoni hosszúságú záró számban csúcsosodott ki. Mindehhez pedig hol filozofikus, hol politikai tartalmú szövegek társultak. A frontember, ezt kihangsúlyozandó, az egyik hosszabb konferálásában kitért a választások lehetséges kimenetelére is.

Az utolsóként fellépő svájci Cataract viszont nem adott lehetőséget az elmélkedésre. Náluk két vokalista dolgozik, ám egyikük betegség miatt sajnos nem állhatott a közönség elé. A másik ürge mindenesetre egyedül is helytállt a mikrofon mögött, így a társ hiánya inkább a zenekart jól ismerőknek lehetett feltűnő. Azért gondolom, ők is élvezték a roppant szigorú Cataract-féle metalcore muzsikát (Pro-Pain, Obituary, All Out War stb. nyomán), nem kevésbé szigorú fazonokkal, érett hangszeres játékkal és szédületesen pörgős, vérprofi színpadi munkával. CD-jük meghallgatása később végleg meggyőzött a csapatban rejlő potenciálról, bizonyára nemzetközi ismertség dolgában sem állnak rosszul. Egyébként meg ha tartalékosan is ilyen nívójú bulit nyomtak, mire lehetnek képesek teljes tagsággal?! Bízom benne, hogy rövidesen választ kapunk erre! Addig is figyeljük a Nem Art Klub (Csepel, Freeport) vagy a Süss Fel Nap programját, mert a hazai csapatok mellett rendszeresen lehet külföldiekkel is találkozni.