Shock!

Ez a turné, ez az este valódi bizonyíték arra, hogy a kis előzenekarok sem mindig csak időhúzó jellegű, kötelező turnékellékek. Ezen az estén a két nyitóbandáról pont semmit sem tudtam az égvilágon, nyilván azon túl, amit a beharangozó promószövegekben írtak róluk, ugyanakkor ez végül mégsem egy Cradle Of Filth-koncert volt csupán előzenekarokkal, hanem valódi négytényezős este. Ami persze jó kis csúszással indult, mivel, hogy kalandnak se legyenek híján, a szerb határon szórakoztatták őket picit, így eleve késve érkezett az egész gépezet a Dürerbe. De ez jelen esetben nekem dolgozott, mert így láthattam az egész estét nyitó Driftet is. (És nem kell azzal kezdenem most, hogy a sűrű munkanap és a korai kezdés miatt sajnos, és hogy bocsi, de majd legközelebb... )

A Drift, mint kiderült, nem is igen lehetett volna honnan ismerős: egylemezes amcsi banda, akik az albumot is magánkiadásban hozták ki (volt előtte két EP is, szintén self-released), azaz aligha áll mögöttük nagy gépezet, így csak a jó ég tudja, hogyan keveredtek, hogyan finanszírozták be magukat erre az európai turnéra. Ugyanakkor esetükben tényleg azt éreztem, hogy lehet értelme, mindez nem csak egy drága európai kaland, ami majd jól fest az életrajzban, de hozni nem sokat hoz. A kezdéskor mellettem álldogáló barátommal még össze is vigyorogtunk, mondván, hogy újrahúzták magukat Szabó Daniék a Divideddal (haha), a kiállás ugyanis első blikkre erősen emlékeztetett a ma már inaktív hazai zenekaréra: amolyan sci-fi karakterek, sisakokban, maszkokban. A feketére mázolt karú énekes koma egyenesen a klasszikus syntwave Space formációt is eszembe juttatta, rádióantennás sisakjával, meg a karjára szíjazott (kamu) miniszintetizátorral, amivel persze szépen lekísérte a közben javarészt félhományos, a sápadt fényekkel a közeghez illeszkedő látványvilágba illesztett dalaikat. Még vicces művésznevekkel is operálnak (Operator Voxx, Operator Smoke, Operator Gas, Operator Switch és Operator Volt), szóval nem mondhatnánk, hogy különösebben zsákbamacskát árultak volna.

Ezzel együtt ambivalens érzéseim voltak a zenei oldal kapcsán, nehéz volt meghatározni, mit akartak képviselni, egyfajta rock/metál/punk keveréket játszottak, jobbára a keményebb, néhol mechanikusabb oldalt is domborítva, viszont tényleg nem voltak töltelékek, a színpadot is belakták, élt a produkció, ott is fogott a színpad előtt, még úgy is, hogy a söröspoharam közben már rég szárazon porzott. A direktmarketingjük is erős, a buli végére vagy egy tucat potyapólót szórtak ki a közönség közé, alig tíz perccel a vége után pedig már az előtérből sétáltak be a nagyérdemű közé teljes harci díszben, matricákat, dedikálókártyát osztogatva, fotózkodva, pacsizva bárkivel, akinek igénye volt rá. Remek buli volt, a két éve kijött New Blood Type albumot meg ajánlom mindenkinek ismerkedésre, aki az ilyesféle zenei közegre nyitott. Nem állítom, hogy új legenda születik, de bármikor befizetnék egy önálló bulijukra is.

És bizarr módon ugyanezt elmondhatom az olasz Sick N' Beautiful kapcsán is. Annyi különbséggel, hogy itt az extrém karakterek mellett (még a predatorfejű gityós is beillett az amúgy inkább poszt-apokaliptikus horror miliőbe) egy női énekessel álltak ki Herma Sick személyében, és könnyedebb hangulatú zenei élményt körítettek némi színházas látványvilággal. A neccharisnyás énekeslány szegecselt, neonzölden világító melltartója elég epic volt, hogy mást ne mondjak, de az egész buli szépen fel volt építve egészen a végén érkező csúcspontig, amikor már Herma is gitárt akasztott a nyakába, aminek alsó részét (az arra szerelt fémlapot) aztán széles terpesz és teátrális ökölrázás mellett egy elektromos fűrésszel kezdte csiszolgatni, hatalmas szikraesőt generálva. Szó szerint olyan volt, mintha a Mad Max világába léptünk volna át, ahol Junktown városában épp valami bizarr, túlvezérelt buli zajlik. (A legjobb ennek kapcsán egy bal elől lezajlott párbeszéd volt a közönségben, akik mindeközben azt vitatták meg, vajon a csiszoló Makita volt-e vagy sem). Mindez persze csak a púder lenne, ha nincsenek jó dalok, azaz nincs mögötte tartalom, de a Drifthez hasonlóan e téren sem véreztek el, ez az alternatív-rock-punk keverék még hangulatában sem lógott ki az estéből.

A Wednesday 13 ezek után már tényleges húzónévként lépett színpadra. Oké, nekem eddig mondjuk kimaradtak élőben, bár nyilván tudtam hová tenni őket stílusban meg összességében is, és nem is érdektelenség vagy direkt ellenállás hozta, hogy ez volt az első érdemi találkozásunk. Jártak már nálunk, meg én is olyan rendezvényen, ahol ők is, de egybeesések meg alternatív programsűrülés miatt sorra elbuktam ezeket a randikat. A buli előtt utánanyúltam a diszkográfiának, és tényleg meglepett, hogy milyen sok lemezük van már. Az külön szerencse (vagy kinek hogy, persze), hogy ezúttal épp egy Murderdolls-orientált programmal turnéznak, így gyakorlatilag a főhős eredeti zenekarának jó pár ultimatív dala képezte a program gerincét.

A show egyébként tényleg magával ragadó volt – a főhős igazi ripacs, annak a pozitív értelmében persze (bármilyen paradoxon is ez a szóösszetétel), kábé, mint az avataros csávó, leszámítva persze, hogy kinézetre Wednesday inkább korai Marilyn Manson-klón. Központi bolygóként körülötte kering az egész produkció, ő pedig jó gazdaként cipelte is a hátán az teljes koncertet. Tényleg szuggesztív előadó, remek hanggal, és ha valaki bírja ezt a kimázolt, metálos elemekkel feltűzdelt horror/goth/punk zenei világot, itt maximálisan telibe kaphatta a dolgot. A dalok kurva jók, tulajdonképp üresjárat nélküli buli volt. Nyilvánvaló volt, hogy minden geg, minden mozdulat rutinszerű és begyakorolt, mégsem tűnt mesterkéltnek vagy művinek, bizonyos értelemben az este legszórakoztatóbb jelenését ők hozták.

A Cradle Of Filth jelen turnéja nekem kicsit levegőben lógott, lévén friss album jelenleg nincs, a legutóbbi kiadvány egy dupla élő anyag, de azt is meg lehet végül futtatni, összességében meg mindegy, rájuk mindig hajlandó vagyok színpad elé állni. Az utóbbi albumok egyébként különösen erősen sikerültek, nálam jó irányba tendálnak zenei és kreatív téren is, aminek kapcsán pedig – Paul Allender kiszállása után – voltak azért félelmeim. Igaz, annak is lassan tíz éve már... Nyilván ezt sem feltétlenül látjuk egyformán más Cradle-hívőkkel/pártolókkal, de ez a legutóbbi Existence Is Futile kapcsán is kiderült, nekem azonban baromira bejött az utóbbi album, kifejezetten örültem is, hogy pár favoritom kalapba kerül onnan (sajnos a maidenes galoppozással felvértezett, heavy metal gyökerű How Many Tears To Nurture A Rose? pont nem, de mindent nem kaphatunk meg ugye). Az új gitáros, Donny Burbage nálam most debütált élőben, és remekül megtalálta a helyét a produkcióban, precíz kísérőnek bizonyult, de nem akarta túltolni magát, ez a mókázás inkább Marek Šmerda reszortja a jelek szerint.

Utoljára pár éve, az egyik téli Masters Of Rockon láttam őket a cseheknél, és már akkor is a dobos Martin Skaroupka vittel el nálam a pálmát, talán többet is néztem őt, a teljes zenekart összességében, az arány most sem tért el sokban. A dob köré applikált plexifal mondjuk számomra még mindig közegidegen kissé egy extém metálbulin, de ezt is megbocsájtom, a csávó tényleg elképesztőeket üt, nagyon bírom. Nem mellesleg ma már szinte alappillérnek számít tizen+ éves tagsága által is. Ó, és el ne feledjem, az is elképesztő, hogy minden alkalommal le tudnak akasztani egy remek hangú szintis csajt, aki Sarah Jezebel Deva után szabadon kiválóan hozza ezeket és a vokálos női részeket is. Két éve ez épp a dekoratív szőke Zoe Marie Federoff, hátha ő végre marad hosszabban is.

Dani is formában volt, és szerencsére a hangzás (náluk is) a produkció mellett állt, így az összes kis frazírja jól kijött a fejhangú visítástól a kántálós énektémákig vagy mélyebb, hörgősebb dolgokig, a dühös ovisra emlékeztető rütyőkézős helyben rugózása meg epikus módon hozzátartozik az egész színpadi jelenlétéhez. Az egész buli tök lendületes volt, és egyéb apropó híján nyilván tele is pakolták a saját kis slágereikkel, érzésem szerint törekedve rá, hogy a helyszűke mellett is minden korszakot megsimogassanak picit. Amilyen kaotikus kapkodással indult az este a késés miatt, olyan profin és remekül futott le mind a négy zenekar. Remek este volt, az új Cradle-lemezre meg tessék most már rendesen ráfeküdni, aztán ide vele!

Fotó: Dürer Kert