Viszonylag sok idő telt el az előző Cradle Of Filth-album óta. Persze minden relatív: jó három évig turnéztak utána, aztán a jól ismert helyzet kollektíve meggyalázta a világot, így nem meglepő, ha az általános csúszás-halasztásból az Existence Is Futile sem maradt ki. Ez a lemez már tavaly októberben kész volt, és még akkor télen ki is jött volna az eredeti tervek szerint. Mondjuk, így legalább a jubileumi évben jelent meg (épp idén harmincéves a zenekar), ami tuti nem volt tudatos, pedig remekül lehet(ne) vele példálózni.
Jómagam mindig is Cradle-párti voltam, a személyes kapcsolatunkat mégis óvatos hullámzás jellemezte az évek során, amiben arányában jóval több a fent, mint a lent, és ahol még az amplitúdó lefelé ívelő ága sem nyúlt soha túl mélyre. Ezzel az előélettel hajlamos lehetne az ember túlsimogatni egy zenekart, de a realitás sokkal egészségesebb. Dani az előzetes interjúk során nyilván elsütötte az összes ilyenkor szokásos promószöveget: ez egy hagyományos lemez, a csapat minden jellegzetes íze benne van, ugyanakkor kísérleteztek is, és persze fogósak is a dalok. Viszont nem a levegőbe beszélt. Arányában használva ezek az összetevők mind egy lemez hasznára válhatnak, különösen, ha azzal az ominózus kísérletezéssel csínján bánnak. A saját kereteiken belül még annak is lehet helye, ez a zenekar azonban rendelkezik egy olyan markáns lenyomattal (ha szereted őket, ha nem), ami minden oldalági akarat ellenére keretbe fogja a mindenkori új dalaikat is.
Leszögezném, az új Cradle-lemez nem rossz, sőt. Igazából az előző kettő is kifejezetten erős lett, pedig az, hogy egy matuzsálemi korba nemesedő csapat felfelé ívelő ágba lépjen így „öregkorára", kevesek erénye. Márpedig a Hammer Of The Witches és a Cryptoriana: The Seductiveness Of Decay is egyértelműen felfelé ívelő irányt mutatott, a kreatív energia pedig azóta sem látszik elapadni. Ezt még a jövés-menés sem nagyon gyötörte meg. A Hammer előtt a gitárosszekció cserélődött, és bár a majd' végig alapember/dalszerző Paul Allender kiválása komoly érvágásnak tűnt, az album oszlatta a kételyeket. Ehhez képest az, hogy a mostani lemeznél Lindsay Schoolcraft billentyűs helyére Anabelle érkezett Dani oldalági zenekarából, a Devilmentből (aki ráadásul szinte Sarah Jezebel Deva majdnem tökéletes reinkarnációjaként is képes színre lépni), nem ad okot túl sok aggodalomra. Az „állandó", akit mégis kiemelnék, a cseh dobos srác, Martin „Marthus" Skaroupka, aki jó tíz éve már itt van, és személyes meggyőződésem szerint idekerülését követően épp ő volt a fő katalizátor a tagcserékkel szembenéző, szinte már kreatív zsákutcában toporgó zenekar zenei és gyakorlati továbblendítésében. Ezúttal is olyan őrült dobtémákkal feszíti ki / támasztja alá a dalokat, amit nehéz nem főhajtással jutalmazni.
Ha valami extrémebb kapaszkodót keresnénk, a Crawling King Chaos azt is megadja. Itt nagyobb teret kapnak a régisulis, black metalos ízek, és Dani is önfeledten károgja végig a dalt, ellenpólus meg lehet mondjuk a Black Smoke Curling From The Lips Of War, ahol a gótikus felhang és a szárnyaló női ének egy dalon belüli keveredése oldja annyira a hangulatot, hogy a kötődés ellenére is el lehessen vonatkoztatni az akaratlanul is előbukkanó Dusk-korhoz való kötődéstől. Mindezt színesíti az esetenkénti szolid hajlás a death metal felé (bár ezt óvatosan, igaz), és sokkal inkább a true metal íz, ami nem átható, ugyanakkor van pont (How Many Tears to Nurture a Rose?), ahol gyakorlatilag rövid úton nyílt Maiden-utánérzésbe torkollanak, és abban merítkezve szégyentelenül villantják fel nem feltétlen nyilvánvaló gyökereiket is. Ha pedig a slágeres vonal a kérdés, a szintikkel is gazdagon díszített Discourse Between A Man And His Soul ikergitáros megoldásaira mutogatnék, fülbe ragadós dallamaival, amit még annak ellenére sem ütnek fel a saját vágtatós tempóikkal, hogy egy idő után szinte igényelné az ember. A kiszámíthatóbb pillanatokat inkább az olyan dalok adják, mint a The Dying Of The Embers, ami ehhez mérten csupán alázattal szolgálja ki a hagyományaikat. Az üzenet viszont kollektív: a létezés, ahogy a cím is fogalmaz, sokszor tényleg hiábavalónak tűnik.
A Cradle mindig is tipikus szereted/gyűlölöd zenekar volt, ez az album azonban reálisan nem sok ponton támadható. Az utóbbi évek tényleg a csapat reneszánszának nevezhetők.
Hozzászólások
Ezzel viszont nem tudok mit kezdeni. Pedig ha valaki, én mindent megteszek, hogy jóra halgassak minden COF albumot, de sajnos itt nem megy. Középszerű, unalmas.
Persze értem én, hogy Dani is lassan 50 éves, szóval nem lehet elvárni tőle minden lemezen a Cruelty and the Beastet és nem is erről van szó, de talán egy extrém metál zenekartól nem kéne idegen legyen több Crawling és kevesebb Discourse. Mondjuk érdekes, hogy ezzel egyesenes arányban nő a pozitív kritikák száma, nem csak itt, de külföldön is, amit nem tudok mire vélni. Valószínűleg együtt öregszünk Daniékkal :)