Egészen hihetetlen, hogy mivé nőtte ki magát mostanra a Powerwolf. Kis klubokból, underground szerelemzenekarból igazi tömegszórakoztató gépezetté váltak, akik nemcsak nálunk, de egész Európa szerte turnéról turnéra, sorra hízták ki az egyre nagyobb klubokat és helyszíneket, mígnem az egész odáig fajult, hogy az idei jelenésüknek (épp ezen ismertető megjelenése napján) idehaza is már az MVM Dome ad otthont. Korántsem érdemtelenül, nyilván. Mindezért persze meg is dolgoztak, töretlen ütemben érkeztek az újabb és újabb albumok, miközben szinte ki sem szálltak a turnébuszból, végül szép fokozatosan fellépve azon „generációs csapatok" szűk ligájába is, akik tényleg képesek nagyobb számban is behúzni a fogékony fiatalokat a heavy metal világába.
A Wake Up The Wicked, ha jól számolok, a tizedik sorlemez, ezzel együtt viszont, írd és mondd, csak az utóbb öt év alatt már a hetedik (!) teljes értékű játékidővel bíró kiadványuk, ami a napnál is világosabban mutatja, hogy a kiadó is teljes erővel igyekszik ütni azt a bizonyos vasat. Az ő nagy szerencséjük pedig, hogy nemcsak egy remek vizuális marketinggel bíró brand van a birtokukban, de a látens Greywolf fivérek, karöltve persze a zenekarvezetőként szintén markáns szereppel bíró Falk-Maria Schlegellel, a jelek szerint kifogyhatatlannak bizonyulnak fogós dallamokból. Ráadásul még az a titok is birtokukban van, hogyan lehet ezt az esszenciát időről-időre úgy újragyúrni, hogy továbbra se feküdje meg az ember gyomrát.
Az önismétlések csapdáját azonban nekik is egyre nehezebb kikerülni, és – ez már az Interludiumnál is érezhető volt – mostanra körbe is értek, aminek köszönhetően egyre-másra szaladnak bele az önfeldolgozós megoldásokba, ahol sokszor akár első blikkre úgy is együtt tudod dúdolni az adott dalt velük, ha épp először hallod. Ez a fajta panelesedés a Wake Up The Wickednél is kiugrik. A félreértések elkerülése végett: a lemez első fele ezzel együtt is egységesen erős, a kezdő triumvirátus jelesül főként. A nyitó, szinte a Dead Boys Don't Cry száguldására hajazó Bless 'Em With The Blade, majd az előzetes felvezetőként már idejekorán pole pozíciót kapott Sinners Of The Seven Seas, ami egyértelműen az aktuális sláger, végül a hatalmas kórusokkal még hozzájuk képest is grandiózus bombaszttal bíró Kyrie Klitorem tényleg a recept hibátlan újrafőzése, hiába tűnik önismétlőnek, a sablonosság csapdáját valahogy mégis elkerülik. Az értékek és erények nyilván a későbbiekben sem vesznek oda, a dalok többsége azonban utóbb így is inkább csak remek stílusgyakorlat, nem több, és mivel ennyi album után az újdonság varázsa már sehogy nem hat(hat), ez önmagában már nem igazolhat bármilyen túlzó lelkesedést.
Az Interludiumnál legutóbb mantráztam, nehogy szemtelen módon elszaporodjanak az ott felbukkant Sabaton-ízű megoldások, emiatt szerencsére nem is kell görcsölni. A Joan Of Arc azért meglebbenti a legszebb Sabaton-hagyományokat, de ez a vonal körülbelül ennyiben is marad, és ez pont jó is így. A mókás című Thunderpriest talán még megemlíthető az album második feléből, ha másért nem, az újfent erősen szaladós tempó miatt, ami összességében talán kevésbé trappolós hangulatú, viszont igazolja, ez a vágta is bent van a komfortzónájukban. A We Don't Wanna Be No Saints esetében a gyerekkórust még érdemes megemlíteni, de ez is inkább színesíti, semmint meghatározza az adott nótát.
A konklúzió egyértelmű: aki rajongóként tényleg éli ezt a zenekart, az a Wake Up The Wickedet is keblére fogja ölelni, aki viszont nem fanatikus, „csak" pártoló tag, valószínűleg egyetért a leírtakkal. Hogy saját magamra mutogassak: ha ez a kezdő Powerwolf korai albuma lenne, kapásból és épp olyan lelkesen tolnám rá a max pontot, mint anno megjelenésekor a Lupus Deire, kilencedjére azonban nem igazán szabad a fentieket figyelmen kívül hagyni. A 8 pont részemről az elfogultságomnak is köszönhető.
A Powerwolf október 22-én az MVM Dome-ban koncertezik a Hammerfall és a Wind Rose társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások
"A "látens" szó a latin "latens" melléknévből ered, amelynek jelentése "rejtett" vagy "elrejtett". A "latens" szó alapja a latin "lateo", ami azt jelenti, hogy "el van rejtve" vagy "valami mögé bújtatva van"."
E kifejezést a fenti analógia alapján használta a költő, és arra a tényre gondolt, avagy akart utalni, hogy pontosabb legyek, hogy a Powerwolf univerzumon túl civilben a Greywolf tesók valójában nem tesók, ahogy ennek folyományaként nyilván nem is Greywolf a (valódi) nevük. :)
Klipes videók terén is nagyon erős az album, és okozott számomra egy másik meglepetést a lemez. Sorrendben először az 1589, majd az azt követő Sinners Of The Seven Seas (az egyik kedvenc dalom, a Sainted by the Storm óta imádom a nyílt vízre hajózó farkas koncepcióját, és bátran sorolható ez a dal is mellé) kapott zenés videót, amik egytől egyig nagy slágerek, erre jön a We Don't Wanna Be No Saints című gigasláger. Én nagy rajongójuk vagyok (mint az már mostanra mindenkinek egyértelművé vált) de a tizedik lemezükön már tényleg nem számítottam ekkorára. Én mondom ez a dal egyenértékű a We Drink Your Blood-dal vagy a Demons Are A Girl's Best Friend-del. Az meg a slussz poén, hogy ekkora gigaslágert a lemez végére tettek a záró Vargamor gyönyörű ballada elé. Akárhogy nézem, az utolsó előtti dalról beszélgetünk. Ez egy kicsit sem megszokott, hogy zenekarok ilyen erős dalokat tegyenek az albumaik végére.
Szót kell, hogy ejtsek a tapasztalataim szerint méltatlanul elhanyagolt Viva Vulgata című szerzeményről. Egyszerre van benne a régi és az új Powerwolf-ból miközben az egész dalt átszövi egy megmagyarázhata tlan szomorkás és titokzatos hangulat. A refrént meg szinte megkoronázza az "Ave Maria Vulgata" sor.
Összességében szerintem kiváló lemez lett, nekem jobban tetszik mint a Call of the Wild, fogosabb, koncepciósabb, ütősebb lett, jobban összeállnak a dalok egy egész albummá.
Így utólag nézve az Interludium tökéletesen előrevetítette azt a tényt, amit én tavaly láttam abban az albumban. Hogy az idei album nagyon fog tetszeni, és tudnak még nagy slágereket írni, és gyors tempójú dalokat is (A My Will Be Done az utóbbi évek messze a legnehezebb és legodacsapós Powerwolf dala evör. Ehhez még csak hasonló sincs a Call of the Wild-on)
Lehet sok mindent mondani az Interludium-ra, hogy "fél album", nem teljes album mert csak hat új dal van rajta, az utolsó négy meg már korábban kiadott Powerwolf dalok bizonyos verzióban, de az a hat dal olyan, hogy kireped a fal. Rendszeresen előkerül nálam a lemez. Az egy előfutára volt a Wake Up the Wicked-nek minden értelemben.
Tudom, hogy rengetegen nehezményezik, hogy a Powerwolf dalok között nagyon sok hasonlóság van, és ismétlést, illetve önfeldolgozást említenek. Ezt az álláspontot is tiszteletben tartani, ez kétségtelen. Az is tény, hogy a zenekar mára már valóban körbe ért, kikristályosodo tt a hangzása és a stílusa.
És régebben én is a híve voltam, hogy mindenképpen változzon egy zenekar egy bizonyos idő után, akár nagyot is. De a régebbi kedvenc bandám, az Avenged Sevenfold utóbbi két lemeze óta elpártotoltam a változásoktól, mert az a zenekar akkorát változott és olyan irányban, ami nekem már nagyon nem jön be, és őszintén szólva elárulva éreztem magamat. Sebaj, ez az én problémám, és nyilván érkeztek a helyemre olyanok, akiknek még az újonnan felvett stílus tetszik. Nekem ezzel nincsen bajom. Ma már egyáltalán nem hallgatom őket, csak nagyon ritkán a régebbi jó dalokból.
Az a zene amit a Powerwolf játszik a korábbi és az újabb albumain, az számomra tökéletes, nagyon tetszik. És ha ezt a tetszetős zenén egyáltalán nem, vagy csak alig változtatva játszanak tovább, és amíg azt látom, hogy stadionokat teljesen megtöltve zenélnek, mint életem legjobb koncertjén 22.-én kedden, akkor én azt mondom, hogy nem is változtassanak rajta, vagy mégis akkor csak keveset, és azt se az eddig kialakult stílus rovására. A régiek közül a Bible of the Beast és a Blood of the Saints páros marad az örök kedvencem, az újak közül meg a The Sacrament of Sin, az Interludium és most már a Wake Up The Wicked.
A Sabaton a háborús-történelmi tematika miatt minden lakodalmassága ellenére közelebb áll hozzám (és a The Great War sztem amúgy simán az egyik legjobb lemezük volt nem régről), a PW-hoz ritkábban jön meg a kedvem.
Ezt is meghallgattam, konstatáltam, h tök ugyanaz mint az eddigiek. A Heretic Hunterst lementettem, tök fogós a refrén, meg egész karakteres benne a riffelés. Ha mégis ajánlanom kéne a zenekart vkinek, akkor egyértelműen a Bible of the Beastet (az olykor pofátlan Maiden nyúlásokkal együtt) és a Sacrament of Sint mondanám.
A többi ugyanaz, csak gyengébb kivitelben.