Egészen hihetetlen, hogy mivé nőtte ki magát mostanra a Powerwolf. Kis klubokból, underground szerelemzenekarból igazi tömegszórakoztató gépezetté váltak, akik nemcsak nálunk, de egész Európa szerte turnéról turnéra, sorra hízták ki az egyre nagyobb klubokat és helyszíneket, mígnem az egész odáig fajult, hogy az idei jelenésüknek (épp ezen ismertető megjelenése napján) idehaza is már az MVM Dome ad otthont. Korántsem érdemtelenül, nyilván. Mindezért persze meg is dolgoztak, töretlen ütemben érkeztek az újabb és újabb albumok, miközben szinte ki sem szálltak a turnébuszból, végül szép fokozatosan fellépve azon „generációs csapatok" szűk ligájába is, akik tényleg képesek nagyobb számban is behúzni a fogékony fiatalokat a heavy metal világába.
A Wake Up The Wicked, ha jól számolok, a tizedik sorlemez, ezzel együtt viszont, írd és mondd, csak az utóbb öt év alatt már a hetedik (!) teljes értékű játékidővel bíró kiadványuk, ami a napnál is világosabban mutatja, hogy a kiadó is teljes erővel igyekszik ütni azt a bizonyos vasat. Az ő nagy szerencséjük pedig, hogy nemcsak egy remek vizuális marketinggel bíró brand van a birtokukban, de a látens Greywolf fivérek, karöltve persze a zenekarvezetőként szintén markáns szereppel bíró Falk-Maria Schlegellel, a jelek szerint kifogyhatatlannak bizonyulnak fogós dallamokból. Ráadásul még az a titok is birtokukban van, hogyan lehet ezt az esszenciát időről-időre úgy újragyúrni, hogy továbbra se feküdje meg az ember gyomrát.
Az önismétlések csapdáját azonban nekik is egyre nehezebb kikerülni, és – ez már az Interludiumnál is érezhető volt – mostanra körbe is értek, aminek köszönhetően egyre-másra szaladnak bele az önfeldolgozós megoldásokba, ahol sokszor akár első blikkre úgy is együtt tudod dúdolni az adott dalt velük, ha épp először hallod. Ez a fajta panelesedés a Wake Up The Wickednél is kiugrik. A félreértések elkerülése végett: a lemez első fele ezzel együtt is egységesen erős, a kezdő triumvirátus jelesül főként. A nyitó, szinte a Dead Boys Don't Cry száguldására hajazó Bless 'Em With The Blade, majd az előzetes felvezetőként már idejekorán pole pozíciót kapott Sinners Of The Seven Seas, ami egyértelműen az aktuális sláger, végül a hatalmas kórusokkal még hozzájuk képest is grandiózus bombaszttal bíró Kyrie Klitorem tényleg a recept hibátlan újrafőzése, hiába tűnik önismétlőnek, a sablonosság csapdáját valahogy mégis elkerülik. Az értékek és erények nyilván a későbbiekben sem vesznek oda, a dalok többsége azonban utóbb így is inkább csak remek stílusgyakorlat, nem több, és mivel ennyi album után az újdonság varázsa már sehogy nem hat(hat), ez önmagában már nem igazolhat bármilyen túlzó lelkesedést.
Az Interludiumnál legutóbb mantráztam, nehogy szemtelen módon elszaporodjanak az ott felbukkant Sabaton-ízű megoldások, emiatt szerencsére nem is kell görcsölni. A Joan Of Arc azért meglebbenti a legszebb Sabaton-hagyományokat, de ez a vonal körülbelül ennyiben is marad, és ez pont jó is így. A mókás című Thunderpriest talán még megemlíthető az album második feléből, ha másért nem, az újfent erősen szaladós tempó miatt, ami összességében talán kevésbé trappolós hangulatú, viszont igazolja, ez a vágta is bent van a komfortzónájukban. A We Don't Wanna Be No Saints esetében a gyerekkórust még érdemes megemlíteni, de ez is inkább színesíti, semmint meghatározza az adott nótát.
A konklúzió egyértelmű: aki rajongóként tényleg éli ezt a zenekart, az a Wake Up The Wickedet is keblére fogja ölelni, aki viszont nem fanatikus, „csak" pártoló tag, valószínűleg egyetért a leírtakkal. Hogy saját magamra mutogassak: ha ez a kezdő Powerwolf korai albuma lenne, kapásból és épp olyan lelkesen tolnám rá a max pontot, mint anno megjelenésekor a Lupus Deire, kilencedjére azonban nem igazán szabad a fentieket figyelmen kívül hagyni. A 8 pont részemről az elfogultságomnak is köszönhető.
A Powerwolf október 22-én az MVM Dome-ban koncertezik a Hammerfall és a Wind Rose társaságában. Részletek itt.
