Shock!

Akár kockázatosnak is tűnhetett előzetesen a Cradle Of Filth új albuma, hiszen a korai időktől kezdve átjáróházként funkcionáló csapatból ezúttal nem egy szabadon helyettesíthető, két turnéra és egy fél lemezfelvételre bevett, már a legvérmesebb rajongók által sem megjegyzett nevű figura távozott, hanem Paul Allender gitáros, aki Dani Filth mellett a banda másik fő oszlopát jelentette mind az egészen kezdeti érában, mind az utóbbi másfél évtizedben. Ennek ellenére a Hammer Of The Witches mindenféle elhajlás nélkül hozza mindazt, amit az ember elvár a brit zenekartól, sőt, akár még azt is megkockáztatom, hogy jobban sikerült az utóbbi pár anyaguknál, vagyis innetől fogva hivatalosan is kijelenthetjük, amit eddig is mindenki sejtett: Cradle Of Filth = Dani Filth.

A zenekar jól megismert és megszokott hangzása nem változott Allender távozásával, ez itt továbbra is az a Cradle, amelyet oly sokan szeretnek és oly sokan gyűlölnek (tetszés szerint aláhúzható, hogy a túlpörgetett imázs, a black metal vélt vagy valós kiárusítása, netán mindkettő okán), viszont mindenképpen karakteresebbnek érzem ezúttal az egyes dalokat, mint mondjuk a legutóbbi, The Manticore And Other Horrors lemezen. Amivel egyébként szintén nem volt bajom, de Dani bizonyos albumoknál olyan szinten beleborul a jellegzetes atmoszféra megteremtésébe, hogy közben nem ír eléggé markáns és megjegyezhető dalokat. Persze tudom, hogy a Cradle Of Filth elsősorban mindig is e horrorisztikus hullámvasút-hangulatról volt ismert, nem pedig arról, hogy azonnal együtt üvölthető, fogós slágereket szállít, én viszont nem vagyok elvi ellensége annak, ha az ember az egyébként tagadhatatlanul delejező összhatáson túlmenően is magával tud vinni valamit egy lemezből, ami aztán egész nap elkíséri. Nem kell itt nagy ördöngösségekre gondolni, csak valami olyasmire, amit már a Walpurgis Eve intrója után robbanó nyitónótában, a Yours Immortally...-ben hoznak, ahol a szélvész tempókra érkező gitártémák egyből a fülbe ülnek, a refrén pedig Cradle-mércével mérve szabályosan slágeres Dani hisztérikus bömbölésével és az alatta szóló női énekkel. Pedig ez a dal is hatperces ám, és ez is egy konceptalbum...

Igazából azt leszámítva, hogy a Yours Immortally... értékeivel több további szerzemény is büszkélkedhet, nem tudok sok okosat hozzátenni mindahhoz, amit az évek során már elmondtam/tunk ugyanitt a Cradle-ről. Azt leszámítva, hogy a saját szintjükön kifejezetten dalcentrikusan gondolkodtak, és ez az anyag előnyére vált, a stílusba nem hozott radikális változást a két új gitáros, Marek „Ashok" Smerda és Richard Shaw csatlakozása, viszont leheletnyi friss lendületet tényleg érezni mind a riffelés, mind a szólók tekintetében. Talán mintha gitárcentrikusabb is lenne az album, mint szokásos, de ez is inkább csak egy érzés, mintsem olyasmi, amit patikamérlegen ki lehetne mutatni, hiszen a zenekar szövevényes hangszerelésű, billentyűkkel, szimfo-effektekkel, ide-oda úszó női vokáltémákkal, szövegbetétekkel gazdagon fűszerezett muzsikájában ma is ezer apróság köti le a hallgató figyelmét, és a blackes, thrashes, illetve tradicionális heavy metalos elemeket egyaránt rejtő riffelés mindig is csupán egy volt ezek közül. Azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy a kezdődal mellett a szintén mérgezően fogós Deflowering The Maidenhead, Displeasuring The Goddess, a slayeres riffekkel is operáló, a refrénben gyilkos gitármelódiákat villantó Blackest Magick In Practice, a démoni, vértől csöpögő, tényleg hideglelős címadó, a klipes Right Wing Of The Garden Triptych vagy az epikus Onward Christian Soldiers méltán kerülhetnek be hosszabb távon a zenekar klasszikus szerzeményeinek panteonjába.

A Cradle lemezeinek hangzásáról nem nagyon kell mit mondani: a „nyálas, pozőr, popper árulás-e, ha valami nem élvezhetetlen, fejfájdító kása?" című elmeháborodott vita hálistennek hosszú évek óta a múlté, így pironkodás nélkül jelenthetem ki, hogy elődeihez hasonlóan természetesen a Hammer Of The Witches is marha jól szól, ami így is van rendjén. Ez az odafigyelős, számtalan érdekességet rejtő muzsika nem is tudna maradéktalanul érvényesülni amatőr hangzással. A hangszeres teljesítményekbe szintén nem lehet belekötni, Danit meg nem most szereted majd meg, ha eddig utáltad, bár mintha ő is még változatosabban igyekezne hozni magát, mint szokta.

Száz szónak is egy a vége: a Hammer Of The Witches egy kifejezetten jó album a bandától – őszintén szólva olyannyira jó, hogy még engem is meglep, milyen sokat hallgattam az utóbbi pár hétben –, amely nem újítja meg a Cradle Of Filthről kialakított képünket, de erre nincs is szükség az ilyen patinás neveknél. Sokan leírták már Danit az utóbbi évek során, pedig ezek a dalok fényesen bizonyítják, hogy még távolról sem lőtte el az összes puskaporát – még akkor sem, ha egyesek nyilvánvalóan most is köpködnek majd, hogy a banda egyetlen értékelhető produkciója a Total Fucking Darkness volt, azóta pedig egy igazi hangpróbás nulla a teljesítményük. Hagyjuk már, de tényleg... Minden cinizmusomat félretéve, őszintén és komolyan nem értem, mit akar hallani tőlük, aki szerint ezek a dalok szarok. Az pedig már tényleg csak a bónusz, hogy a banda november 9-én ismét Budapesten koncertezik.