Évtizede nincs páros év Cradle Of Filth sorlemez nélkül, sőt, utóbb a Halloween környéki időzítés is alacsony odsszal fogadható – Dani Filth és társulata bizony csont nélkül a megbízható, veterán brigádok képét mutatja. Túl minden bizonyítási kényszeren, széles merítésű, lojális táborukkal a hátuk mögött, leginkább az objektív szemlélő számára okozott meglepetést a brigád azzal, hogy az utóbbi két konceptlemezén elkezdett egy váratlanul remek szériát futni. Mind a Godspeed On The Devil's Thunder, mind a rákövetkező Darkly, Darkly, Venus Aversa erőteljes, mutatós formában tette a kirakatba a Cradle Of Filth esszenciát, jótékonyan helyre is pofozva a tavalyi évben húsz éves jubileumot ünneplő zenekar némiképp zilált nimbuszát. Most aztán úgy is mondhatnám, éppen e kellemes előjelek után feltűnő igazán, hogy a menetrend szerint érkező, tizedik album mennyire sápadtra sikerült.
A kész produkció ismeretében visszatekintve az előzményekre, mindez nagyjából kiszámíthatóan következett be. Nem az alig értelmezhető, lemezt felvezető sajtónyilatkozatokra gondolok arról, hogy a régi vágású Cradle Of Filth-et ezúttal egy punkos(?), együtténeklős(?) formában idézik majd meg, sokkal inkább a zenekar stúdiós felállására és a rögzített anyag struktúrájára. A lecsontozott koncepcióhoz persze illeszkedik, mégis szokatlannak hat, hogy a komplett anyagot hármasban rögzítette Dani, Paul Allender gitáros és Martin Škaroupka dobos/billentyűs, a meghívott szép számú kórustag és a Venus Aversán főszerepet kapott Lucy Atkins mintegy zárójelbe tételével. Ez az alapcsapat pedig kötve hiszem, hogy képes előhúzni még bármi meglepőt is a tarsolyából, ennyi év után. Kevesebb tehát a csillogás és a dráma, ahogy a dalok átlagos hossza is látványosan, öt perc alá csökkent, ami valóban drasztikus megközelítési változást sejtetne, ez azonban még sincs így. A horrormániás suffolkiak ezúttal is önmagukat adják, egy vérszegényebb változatban: a végeredmény sokkal inkább tipikus, mint amilyennek létrehozói láttatni szeretnék.
A deklarált dalközpontúság és változatosság jegyében teljes koncepció ezúttal nem fűzi össze az egyes tételeket, a rémmesék kaleidoszkópjába nézve azonban sehogy sem találnak meg azok a beígért, emlékezetes melódiák és az önhordó, acélos szerkezetek. Ezeken a pontokon amúgy a Cradle sosem teljesített igazán erősen (sokkal inkább az atmoszférateremtés a kenyerük), és most sem gyúrták ki magukat kellően arra a porondra. A lemez hátsó régióiban megbújó Pallid Reflection például egy ilyen, önmagában is megálló, friss és izgalmas momentum volna, kihívója viszont csupán néhány akad a felhozatalban – utóbb még az önmagában fel nem zaklató klipnóta (Frost On Her Pillow) is emlékezetesnek tűnhet a diszkréten fröcsögő vérzivatarban. Dani úgy a Thornography éra óta próbálja a kelléktárba emelni tiszta énekhangját, amire volna is igény, de biztosan nem akképpen, hogy csupán a durva vokál bántó sivárságával szemben versenyképes az elképzelés. Feltűnő, hogy a vendégzenészek hiányát mennyire megérzi a felépítmény, hiszen a hangzásképben látszólag oktalanul előretolt Marthus és az alattomban fűrészelő Allender is zömmel biztonsági játékot játszik.
Az én nézőpontomból tekintve se íve, se iránya nincs igazán az idei obszcén szimfóniának: újra a mérsékelten felzaklató, metszett torkú power/thrash gótika, leginkább a Godspeed vonalán, a tartalomhoz igazodó, tömény, de kifejezéstelen hangzással. Nem fog azonban kiesni a rajongói kezekből – kiváltképp a két jobbforma bónuszdallal felhizlalt deluxe változat –, mert a nyersanyag önmagában összemérhető a múlttal, és felismerhető formában mutatja az extrém muzsikák egyik legsikeresebb intézményét. Megbecsülésem jeleként ezért a pontszámon tovább nem is rontok.
Hozzászólások