Shock!

Egész death metal fesztivált szervezett a Boots To Asses Hungary a kanadai Cryptopsy nyári európai turnéjának magyar állomása köré. Így a macedóniai Skopje Havana klubjából a cseh trutnovi Obscene Extreme fesztiválra tartó montreali durvulat útját, amely a budapesti Dürer Kert kistermén át vezetett, részben öt hazai csapat fellépése kövezte ki a limitált – kétszáz fős – nézőszámra tervezett programsor által. Hogy ez mennyire nyerő ötlet? Ugyanúgy tudnék érveli mellette, ahogy ellene – ehelyett inkább a történéseket ismertetném, amelyek azért átírták a papírformát.

A Stigma zenekarból 2009-ben Eradicationné lett székesfehérvári death kvartett hanganyagai (két EP, egy nagylemez) eddig elkerültek. Ám most kiváló alkalom kínálkozott a közelebbi ismeretségre, pláne, hogy két egymást követő este is őket hallgathatom felvezető bandaként, hiszen e koncert másnapján a Rocktogonban nyitnak az osztrák Parental Advisorynak és az amerikai Severance-nek. A már 30 fős közönség előtt 20 órai kezdettel nyitó zenekar nagy vehemenciával adta elő félórás programját. Főleg a gitáros, Tanárki József feje virult, láthatóan nagy örömmel állt a deszkákon: megtudtuk tőle, hamarosan egy kanadai kiadó adja ki (újra) Living In Sin Without God című EP-jüket, és a készülő második nagylemezt is. Ígéretes kezdésnek tűntek.

A hódmezővásárhelyi/szegedi, 1997-es(!) alapítású Symphony Of Symbols tavaly augusztusban jelentette meg Stupefying Beliefs című második, igen figyelemreméltó, epizáló nagylemezét az ukrán Metal Scrap Records égisze alatt, az elsősorban a Guttedből ismerős Hajnali Sándorral a mikrofonnál. Zenéjüket hallgatva elsőre a Vital Remains ugrik be, de Sándor hangjának fekvése, a dalszövegek prozódiája teljesen más stílusú Bentonéval összevetve, míg a nagyívű (dal)struktúrákban való gondolkodás hasonló. Szalkai Sándor személyében egy mindeddig titkolt gitárhérót ismerhettünk meg, csak az ujjmozgásait figyelve leesett az állam, a komplex, progresszívnek nevezhető ritmizálásai, szólói, dalszerzői képessége alapján pedig különleges tehetséget tisztelhetünk benne. Hajnali Sándor most is a frontemberek gyöngyeként mutatkozott meg, átkötői, konferanszai, közönséggel való közvetlensége, kommunikációja teljesen egyedi a szcénában, ami pedig a humorát illeti, pár beszólása alapján lemossa a hazai stand upnak nevezett vircsaftot... A SOS nem egyszerű zenéje befogadásához nem kevés idő kell, de megéri a figyelmet!

Innentől borulni látszott a tervezett program. Egy hosszabb átszerelést követően egyszerre csak a későbbre várt Csongrád megyei, közelebbről ambrózfalvi illetőségű Sin Of God, pontosabban annak négyötöde termett a színpadon, és a tizenhárom percben négy számot előadva sorozta, gyomrozta meg a – ha nem is kétszáz, de jelentős számú – publikumot. (A maximum nézőszámhoz valószínűleg az a pár tucat elkötelezett rajongó hiányzott, akik kiutaztak az Obscene Extreme fesztiválra...) A rohammunkát az időbeli csúszással indokolták, innentől mindegyik banda rövidített szettel állt elő. A SOG ráadásul énekes nélkül volt kénytelen föllépni, Páll László, aki áthúrozatlan jobbkezes gitáron balkezesként játszott, vállalta magára a vokalista szerepét. Lehengerlően zúztak a ma már nem is annyira new schoolnak nevezhető death metal szellemében... Sajnáltam, hogy ez estére csak ennyi jut belőlük, mert a tavaly kihozott Limbus című albumuktól padlót fog az ember, még a totál gagyi borítót is megbocsátja nekik az intenzív és technikás muzsikát hallva.

A gödi Megazetor idén március közepén kiadott nem rövid EP-je, a Sandstorm In An Hourglass irgalmatlanul kemény anyag lett, szintet emelt az eddig sem lankadt zenét játszó társulat megítélése terén – bár a két utolsó tételt, a dj-k által elkövetett mixeket, mint csupán egyszer hallgathatókat, lehagytam volna az albumról. Ám most megújult kíváncsisággal vártam a szettjüket. A Voivod, E-Force, Effrontery pólókban fölálló húros szekció irgalmatlanul odatette magát (nagy lehet a barátság: az Effrontery gitáros-dalszerzője, Lipák Péter Megazetor-pólóban zúzott az első sorban) – kár, hogy egy idő után az addig tökéletes hangzás elment a málnásba, begerjedt –, technikás, progresszív számaik igazán figyelemreméltóak. Derzsi János frontember volt aznap este az egyetlen, aki énekléssel próbálkozott, de ezt szerintem nem kellene erőltetnie, mivel adottságai nem teszik lehetővé ezt, így pedig nem a jó értelemben lesz kontrasztos az emberi hang a zenével – maradjon csak meg az üvöltésnél, bömbölésnél, jobban illik a muzsikájukhoz!

Későn kapcsoltam, ma már hiába próbálom beszerezni a budapesti The Konstellation debütáló tavalyi nagylemezét, az Order Of The Universe-t. Pedig érdekes koncepciót rejt, ahogy az a koncerten is megmutatkozott. Alapvetően black-death zenére egyfajta rituális-teatrális celebrálást képzel el a zenekarvezető frontember Om, azaz Oszlár Gergely. Szerintem nem rossz az elképzelés, de még hullámzik a teljesítmény, ráadásul az este a hangzás sem állt melléjük. Az elején a húrosok titkosítva lettek, később is dohosan szóltak, a dobokat is csak részben lehetett hallani. Om skizoidnak nevezhető vokálozást vitt színpadra, ám az egyszemélyben előadott hangváltások nem minden esetben voltak hatásosak vagy eltaláltak... Különben is, már mindenki a Cryptopsyt várta, közeledve az éjfélhez ez nem is volt csoda. (El nem tudom képzelni, mi lett volna, nem rövidített programokkal lépnek föl...)

A Cryptopsy korszakos és szubjektív megítélése nem egyszerű feladat, kezdve ott, hogy mára a folytonosságot (vagy az illúzióját) kizárólag a dobos Flo Mounier jelenti. Amikor először és mostanáig utoljára itt jártak – 1999. június 21-én a Fekete Lyukban léptek fel a Six Feet Under, a Vader, az Enslaved, a Nile és a Thyrfing társaságában –, még Mike DiSalvo állt a mikrofon előtt például. A 0.20-kor végre műsort kezdő, ezúttal egy gitárossal támadó alakulat tagjai még kisgyerekek voltak, mikor az ős-deathszterek által sztárolt első két album megjelent: Matt McGachy vokalista konkrétan óvodába járhatott még Blasphemy Made Flesh megjelenésekor! A késői startra páran már állva aludtunk a színpad előtt, de a keverőpult környéki haddelhadd magára vonta figyelmünket: a zenekar technikusa tusakodott a rezidens hangmérnökkel nem rövid ideig, ki és hogyan állíthatja be a checkelő banda hangzását. Végül a vendég zöld utat kapott, s egy perc alatt helyretette az előző két fellépőnél akadozó beállításokat – hat láb mélyre állított mindent.

Masszív zúzás vette kezdetét, a műsor gerincét a None So Vile album adta, de a fent említett első lemez dalai is sorra kerültek. Aki McGachy (kamu)hörgését hallotta, azt hiheti, a kanadai banda dalaihoz szöveg nem társul: a másfél méteres hajhosszal rendelkező frontember vagy a sugárban vért hányás öblös hangján bömbölt vagy az ugyanezen aktus savmarta torokhangján üvöltött – még a verbális artikuláció előtti fokon. Ezzel ki is merült a paletta. Máskülönben az ultratömény, technikás muzsika rendesen felrázta a kitartó, lelkesedését nem vesztő, telt ház közeli közönséget. Ez túlkapásokat is eredményezett: egy nem szomjas lelkesedő például abban lelte örömét, hogy italos poharait a színpadra vágta, illetve többször felment és bumfordi módon megnyomorgatta a zenészeket – akik ezt láthatóan nem díjazták. Oly annyira nem, hogy Mounier két szám között ki is jött a cájg mögül és némi megbeszélésre invitálta a melákot, aki ettől a megtiszteltetéstől begyulladt, és egy időre el is hagyta a termet.

Az állandóan circle pitet követelő frontember vezényletével tomboló minőségi hangorkán közepette érezhető változatosságot jelentett, mikor a már említett, meghatározó lemezekről játszott számok mellett megidézték a tavalyi, újradefiniáló (Cryptopsy című) albumot is. A Lord Worm által fémjelzett korszak számszerkezetei, díszítései, az általuk keltett hangulat jelentősen eltért az újabb kori felfogásban megírt daloktól (még akkor is, ha ez a lemez a vissza a gyökerekhez jelleggel bír) – s ez alapján mindenképpen a régi albumok mellett tenném le a voksom, noha a későbbieket is szívesen hallgatom alkalomadtán. De hallhatóan a nosztalgiavonatra ültek föl maguk a zenészek is (hadd ne mondjam: „önmaguk" Cryptopsy-tribute-jeként)!

Az alig egyórás szett végére meglehetősen elfáradt a közönség, így nagy visszakönyörgés nem is volt – érezhetően nem is erőltette a máskülönben morcos hangulatú zenekar. Megkaptuk a magunkét...!