Shock!

Sejtettem, hogy az aznapi Clawfinger, illetve a Peter Gabriel koncert elszippantja a koncertlátogatókat (többen mondták előtte, hogy de kár, hogy pont aznap van ez a buli is, de mit lehet tenni), meg pont előző nap már volt egy IHM koncert, szóval csak az igazán fanatikusok jöttek el aznap a Pesti Est Caféba.

Némi beállás után kezdett az Isten Háta Mögött, érdekes volt megfigyelni, ahogy a cd-ről bejátszott intróra mennyien vágtak fancsali/döbbent képet, hogy mi a fészkes fene ez, persze aztán meglepődtek alaposan, mikor Palikáék belecsaptak a jóba. Vendégbasszusgitárossal léptek fel, az Annabarbiból kaptak segítséget, Egyedi Petit (Isti valahol külföldön lébecolt egy ideig, pár napja jött haza és még nem volt ideje visszarázódni a rokkendrollba): a srác a vokáltémákban is besegített, jó volt, meg úgy tűnt neki is szívügye valamennyire ez a zene, nem csak bérzenész.

Gyere el IHM koncertre és megtudod milyen az, amikor egy buli négy, azaz négy (mondjuk nem éppen rövid) dalból áll, az átvezető szövegeken meg a közönség egy része üdvözülten vigyorog, a másik fele - akik voltak már ilyenen - pedig hangosan röhög és azt sem bánná, ha az est további része amolyan performance jelleget öltene, a totálisan besztóndult Palika kiszámíthatatlan, ámde felettébb szórakoztató agymenéseire épülve. Na de ez egy koncert mégiscsak.

A Közelítő Távolító volt az első szám, aztán egy lemeztelen, vadonatúj darab következett, a címét nem sikerült megjegyeznem, viszont tetszett, szokás szerint kaotikusnak tűnt, bár ha az ember nem hallja lemezen a dalokat, elsőre általában kaotikusak a dalok. Aztán letisztulnak, nyugi. A harmadik vagy a negyedik nóta volt a Sötétség Herczege, amelyben egyik legegyszerűbb, de leghatásosabb riff helyezkedik el, amit mostanában hallottam, az utolsó vagy a harmadik dalra nem emlékszem már, hogy mi is volt, úgy látszik átragadt rám Palika zavarodottsága a dalsorrendet illetően. Aki ott volt, tudja miről beszélek. Ja, és nem is zavar már amúgy, ha nincsenek tökéletesen behangolva a gitárok, valahogy az IHM elérte azt, hogy jól áll ez nekik, sőt. Gyakorlatilag lassan tökmindegy mit csinálnak, remek dolog látni/hallani őket, tele vannak energiával, élettel, érzésekkel, mi kell még több?..

Csak ajánlani tudom mindenkinek, olyan élmény egy IHM koncert, ami egyrészt valami sajátos euforikus jókedvet okoz, másrészt úgy érzed, hogy azonnal akarsz cd-t tőlük. Tényleg. Egy bajom volt ám a koncerttel; a rövidsége. És ilyet ritkán mondok azért.

Némi átszerelés után a Wendigoé lett a terep, akiknek összesítve ez volt a harmadik, Pesten meg az első koncertjük, és persze vadonatúj zenekar esetében mindig izgalmas, hogy miképp reagál a közönség a zenére. Az első koncertről amúgy direkt nem írtam, de most már nem árt, főleg, hogy beigazolódni látszik, amit annak idején az első ötletek után éreztem: ezek a srácok valami eszméletlen jó dologba kezdtek bele. Most meg már nem csak én mondom ezt, hanem jó páran, akik látták, hallották őket, szóval ez nem fényezés, hanem tény.

A koncertprogram kicsit rövidebb volt, mint a Trafóban, a Da Capo Pietája és a némileg bedurvított Unity esett ki, nem is baj, a saját számok sokkal erősebbek. A Disconnecteddel nyitottak, ami rajta lesz a hamarosan megjelenő bemutatkozó EP-n, de mivel úgysem ismeri még a számcímeket senki, inkább megpróbálom leírni milyen a zene. Súlyos. Arconcsapós. Mindemellett megvannak benne a kis okosságok. Énekileg a dallamokon kívül akad hörgés is olykor a dalokban.

Egész jól szólt a koncert, áradt az energia, a srácok is jól érezték magukat, Kozi is végigvigyorogta a műsort pl., Robi pedig a szokásos kis derékszögben meghajló pózában pengetett. Jozzy - a Behiniából elcsent gitáros, aki amúgy képes a koncertek kedvéért letolni a haját, hogy egységesen kopaszok legyenek a gitárosok - egy született tehetség, olyan ízesen bír játszani, ami csak keveseknek adatik meg. Mindezt tökéletes átéléssel, élmény nézni, ahogy gitározik, mindemellett a technikai tudása sem mindennapi. Jó választás volt nagyon. Göllicz Laca meg pontos, mint egy metronóm, és a szokásosnál feelingesebben dobolt. Ki is fulladt a végére. A Two As One különös hangulatú dal, a fuvolát meg pont elnyomta a hangosítás, de azért így is átjött a hangulat. Egyik kedvencem, a Prophets Of Emptiness meg nagyon szakított, a durván riffelő verzék után a hátborzongatóan dallamos refrén kontrasztja mindig elképeszt. Szerencsére a közönség az elejétől rámozdult a dalokra, nem csak a záró Wendigo (a Stonehenge dal) hallatán kezdtek mozogni némelyest.

Ismét rövid átszerelés után a Dark Clouds zárta az estét, akiket nagyon régen láttam. Mondjuk akkor is energikusak voltak, de az utóbbi években sokan írták/mondták, hogy milyen lendületesek koncerten. Tény, hogy hatott rájuk a hardcore színtér, legalábbis hozzáállásban, mozgásban szinte egy hc koncerten éreztem magam, főleg egykori kollégánk, Tauszik Viktor miatt, aki végig szinte a vaksötét előtérben, a közönség között hörgött a mikrofonba, persze támadóállásban, szerintem olykor a frászt hozta a hallgatóságra. De mindegyik hangszeres kitett magáért mozgásilag, élvezték is a koncertet, ez nagyon érezhető volt, meg úgy látszik bevált az “új” bőgős srác is. Czetvitz Norbi is átvette a hc-s “emeljük magasba a gitárt” pózokat, de jól állt neki, meg kell hagyni, főleg, hogy végigvigyorogta ő is az egészet.

Kb. a koncert feléig tudtunk maradni, addig elhangzott két Nadiros dal, két feldolgozás, az egyiket azonnal felismertem (Merauder: Five Deadly Venoms), a másik pedig természetesen az elmaradhatatlan Bolt Thrower, ami ismerős volt ugyan de Viktor segítsége kellett a beazonosításhoz. Volt még három új dal is, amelyek amúgy mérföldekkel jobbak mint a régiek, és már igazán megjelenhetnének cd-n. Vélhetően hamarosan sor kerül erre is.

További fotók:
Isten Háta Mögött
Wendigo