Shock!

Lassan, de biztosan beindulni látszik újra a nemzetközi turné-élet. Elvétve ugyan a sötét covid évek alatt is idetévedtek nemzetközi zenekarok, turné is már azóta, de komolyabb léptékből a korlátozások teljes feloldása óta ez az esemény volt az első ilyen megmozdulás. Ráadásul kényelmes módon a húsvéti hosszú hétvégére esett, így a vasárnap sem jelentett terhet, leszámítva, hogy személy szerint egy vidéki családi összejövetelről kellett megszöknöm, majd visszaspuriznom Pestig, hogy tiszteletemet tehessem aznap a Barbában. Ennek okán, és a relatív matiné kezdésnek köszönhetően sajnos a nyitóbandákat, mind az old school alapokra építő death metalos német Deserted Feart, mind a vonulat dallamosabb frontján tevékenykedő Vinegar Hillt kényszerűen kihagytam. Ezúton is elnézést tőlük.

A buli annyiban kapásból a „régi időket" idézte, hogy elővételben telt házas lett - elszoktunk ettől elég gyorsan az utóbbi két év során. Még akkor is, ha ez még nem a szabadtéri részt, hanem a kisebb sátras teret jelentette. Rendesen bizarrnak tűnt, hogy a kapuban azzal állított meg valaki, nincs-e esetleg eladó jegyem... A kvázi dupla headlineres turné érdemi részét azért szerencsésen sikerült elérni, és az előzetes koncepciónak megfelelően ők már mindketten hosszabb szettet is játszottak. Ez persze turnés léptékkel értendő, ami az Ensiferum esetében tíz dalt jelentett, ebbe igyekeztek az új album bemutatását is bepasszírozni. A helyzet fonákja, hogy a Thalassic is kétéves már, de hát fura idők fura lemezbemutató turnéi jönnek most, no.

Az biztos, hogy ilyen vidám hangulatú Ensiferum-koncertet talán soha nem láttam még. Az, ami a közönségnek felszabadulás, hogy újra szabadon, korlátozások nélkül menni, ha nem is állította helyre a régi világot, de előhozott sok olyan arcot, akik ezt kábé szabadulóbuliként élhették meg, és függetlenül attól, hogy a pesti szeánsz nem a turné elején volt, ezzel az Ensi legénysége is valahogy így lehetett. Mi több, később még az amúgy komorabb tónusú Dark Tranquillity legénysége is, de a finnek különösen. Mindez nem túlzás, végig ment a fülig érő szájjal vigyorgás, egymás óvatos lökdösése, kis alig látható mókázások, szinte karámból kiszabadult kiscsikókként szaladgáltak fel s alá gyakorlatilag az egész koncert alatt. Ez gyorsan ráragasztotta a hangulatot az amúgy is épp extrán fogékony közönségre is. Egyedül az „új" fiú, a Thalassicon debütált Pekka Montien lógott talán ki egy cseppet a dalárdából, de ő is inkább fizimiskára, karakterre, és ez sem volt annyira kényes, hogy valójában rontsa az összhangot.

Az új albumot illetően volt olyan érzésem, mintha a súlypontjuk óvatosan odébb tolódott volna a klasszik ízeik irányából egyfajta asztalon táncoltatós, sramlisabb hangulat felé, amihez a nyitó Rum, Voman, Victory itt is kellően megágyazott. A súlyozás valós volt a lemezbemutató titulus irányába, lévén a tízből négy dal friss szerzemény. Nekem nem fájt ez az „lazítás", de azt hiszem, a közönség szempontjából sem volt tétje az aránynak: akit érintett, annak bőven volt már ideje magába szívni ezeket a nótákat is. A záró From Afar azért, ahogy a lemezen is, felvillantotta a régisulis hangulatot, a saját kis slágereik meg nyilván koronázták az égszet. Viccen kívül, az általam valaha látott legfeelingesebb Ensi-akció volt ez.

Kvázi co-headliner turnéként hirdették az eseményt, és bár lehet, hogy Magyarországon az Ensiferum legalább akkora rajongói bázissal rendelkezik, mint a Dark Tranquillity, érhető, hogy Mikael Stannéék kapták a tényleges záró pozíciót. Utóbbiak nemzetközi szinten azért nagyobb erőt képviselnek. Ez a körút ráadásul jubileumi túrának is titulálható (lett volna akár), már ha figyelembe vesszük, hogy tavaly a harmincat töltötte be a csapat. Ekkora időintervallumban náluk is zajlott némi egyedfejlődés, egyes korszakokba, albumokba ki-ki jobban vagy épp kevésbé kapaszkodik nyilván, bőven van szórás. Többet is játszottak, de így sem lepett meg, hogy az újkorra, meg a középidőszak bevált dalaira fókuszáltak elsősorban, különlegességek exhumálása nem volt terítéken. Egy ilyen korona utáni turné tényleg nem erről szólt, fesztelenség és felszabadultság terén pedig velük is nagyon együtt rezgett a közönség.

A Moment valamivel szürkébben sikerült ugyan, mint legutóbb a méregerős Atoma, kicsit kevésbe is érintett meg, ám mint „újdonság", nyilván kötelezően megkörnyékezendő volt, mégiscsak a „friss" lemez. De nem tolták túl, nyitásként az albumot is indító Phantom Days / Transient páros, meg valamivel később, a Dark Unbroken, és passz. Egyébként az Atomát is pont az album első három dala képviselte, és azért a Forward Momentum, vagy az Atoma tényleg olyan, amivel nálam nehéz lett volna mellélőni, hogy az Enciledről ne is beszéljek. Ezen túl viszont a biztonsági zónában lődöztek, a középkorszak igazi klasszikusaival, amiből a legnagyobbat a ráadásra tartalékolt The Treason Wall / Lost To Apathy / Misery's Crown tiró ment.

Stanne úr mindemellett makulátlanul énekelt, végig mosolyogva, rutinosan nagyszerű interakciót fenntartva a közönséggel, ugyanakkor ténylegesen hálásnak és alázatosnak is tűnt. Náluk nem volt azért akkora lótás-futás, mint az Ensinél, messze rajta is ragadt ott legtöbbször a tekintetem, de a laza hangulat ezzel együtt átitatta a teljes szettjüket. Különösen formabontó dolgokat nehéz lenne felsorakoztatni: okosan használt kivetítő, impozáns vizuális tartalommal, király fényekkel, mondhatni, ami „elvárható" – a buli valódi erejét mindezek összessége adta számomra.

Kiváló kick-off esemény volt, rendesen visszaadta a most már rövidtávon is várható helyreállásba vetett hitemet.

Fotó: Barba Negra