Shock!

Még mindig a tavalyi restanciáknál járunk, de úgyis illúzió, hogy mindenről sikerül időben – vagy úgy egyáltalán – beszámolni, ami megérdemelné, úgyhogy inkább nem magyarázkodom, jobb később, mint soha. A Dark Tranquillity-féle underground intézmények esetében egyébként is adott a tábor, adott a stílus, adott gyakorlatilag minden, szóval sok újdonságot nem is igazán lehet elmondani az efféle csapatok újabb és újabb albumairól. Már amennyiben persze nem azt csinálják, mint az azonos ívású In Flames. Mikael Stannéék azonban sokkal kevésbé kanyarodtak el gyökereiktől, mint a másik csapat. Még úgy sem, hogy menet közben náluk is akadtak azért változások – legutóbb példának okáért pont az egyik oszlopos tag és dalszerző, Martin Henriksson gitáros/basszer esett ki a képből.

Az Atomán ezzel együtt sem történtek igazítások a stílust tekintve, és ugyan egyik Dark Traquillity-album sem pont ugyanolyan, mint az előző vagy valamelyik régebbi, a banda karaktere ezzel együtt is állandónak tekinthető. A nüansznyi részletekbe azért nem akarok belemenni, mert nagy általánosságban a svédekről is elmondható, hogy már nem találják fel a spanyolviaszt, nálam legalábbis a Damage Done volt az utolsó lemezük, amely igazán földhöz vágott. Viszont ostobaság lenne nem elismerni, hogy az Atoma is passzol a mindig menetrendszerűen szállított, jól hallgatható, igényes albumok sorába, azt pedig különösen nagyra értékelem, hogy az utóbbi pár munkájukon ismét bátrabban alkalmazzák az elsőként a nagyszerű Projectoron felbukkant tiszta énekdallamokat. Nincs ez másként most sem.

Mint említettem, Henriksson távozása nem ingatta meg a zenekart, rögtön a nyitó Encircled védjegyszerű Dark Tranquillity: nem feltétlenül klasszikus értékű darab, de ha szereted őket, kizárt, hogy ne tetsszen. Viszont egysíkúságról szó sincs, saját stílusuk keretei között roppant ügyesen egyensúlyoznak a továbbiakban a zúzósabb-durvább és a melankolikusabb, dallamosabb felségvizek között. Utóbbira mindjárt kiváló példát szolgáltat a címadó, a banda valaha írt egyik legmelodikusabb szerzeménye, vagy a kissé szigorúbbra vett, de mégígy is szinte mulatságosan fülbemászó Forward Momentum, amelyben még néhány elég egyértelműen Dave Gahant idéző énekdallamot is elhelyeztek. Ugyanígy az Our Proof Of Life finomra vett témáit sem nagyon lehet kivédeni. Stanne persze ma sem világligás torok, de amije van, azzal a lehető legjobban sáfárkodik, épp ettől tudnak ennyire működni ezek a megoldások, amelyeket ráadásul remekül elegyít a vérhányással is.

Az ellenpontot, a vérbeli göteborgi melo-deathes vonalat olyan témák képviselik, mint a méregerős Neutrality vagy a tika-tikás The Pitiless, amelyekben tökéletesen egyesülnek a banda stílusjegyei a sodró gitártémáktól kezdve a kísérteties, éteri billentyűfutamokon át egészen Stanne durva, ám még így is fogós vokalizálásáig. Igazi gyöngyszem a fokozatosan kibontott, mesterien felépített, a visszafojtott, kirobbanni készülő feszültséggel elképesztő ügyességgel játszó Force Of Hand is, amely simán ott van a banda legjobb dalai között az utóbbi másfél évtizedben. A Caves And Embers zárás szintén megérdemli az extra figyelmet. A professzionálisan megírt dalok mellett tulajdonképpen ez a roppant jellegzetes, fagyos, vészjósló atmoszféra az, amely a mai napig az átlag fölé emeli a Dark Tranquillityt.

Akad pár tipikusabb darab is a lemezen, de összességében mindenképpen pozitív a mérleg. És ugyan a Dark Tranquillity sem ugyanazt játssza már, mint mondjuk a The Galleryn, valahogy mégis sokkal-sokkal hűségesebben őrizték meg zenéjük kezdeti lényegét az In Flamesnél.