Shock!

David Gilmour szeret nem szokványos helyeken koncertezni. Játszott ő már Pompejiben (nem csak a Pink Floyddal, de szólóban is), a gdański kikötőben, meg 2016-ben többek között a schönbrunni kastélyban, ahol nekem is sikerült elcsípnem. Azóta bő nyolc év telt el, az öreg meg betöltötte a 78-at, amit egy friss nagylemezzel, a Luck And Strange-dzsel ünnepelt meg. Az elkészült anyag pedig olyannyira felvillanyozta, hogy úgy döntött, újra színpadra áll, és öt városban, összesen huszonhárom koncerten ad lehetőséget utoljára arra, hogy rajongói élőben találkozzanak vele. Persze, már 2016-ban, a Rattle That Lock után is úgy volt, hogy nem lesz folytatás, szóval ki tudja...

Így kerültünk tehát, David és én is Rómába, ahol az ókori fogatversenyeknek otthont adó Circus Maximus mezején találkoztunk, nagyjából 10 ezer további ember asszisztálásával. Mr. Gilmour két brightoni bemelegítő buli után az itteni hat koncerttel kezdte meg a körutat, amit ugyanennyi fellépés követ majd a londoni Royal Albert Hallban, majd jön Los Angeles és végül New York. És hogy mekkora érdeklődés övezi a ténykedését ma is, azt egyértelműen mutatja, hogy minden állomásra percek alatt keltek el a jegyek, annak ellenére, hogy euróban és dollárban is háromszámjegyű összegeket kértek értük. Volt már szerencsém részt venni néhány koncerten itthon és külföldön egyaránt, egy sem jut azonban eszembe, amiért akár csak közel ennyit kellett volna kicsengetni, még úgy is, hogy messze nem a legfrekventáltabb helyen ültem, hanem a rendezői balon felállított tribünön, középtájt. A koncert viszont minden egyes forintot megért, amit az általa gerjesztett római vakáció felemésztett.

Már a 2016-os buli kapcsán is megírtam, hogy Gilmour előadásának eleganciája és a Schönbrunn hangulata remekül passzolnak egymáshoz, mindez pedig hatványozottan igaz a tekintélyt parancsoló, patinás Circus Maximusra is. Az, hogy a dalokhoz a kivilágított Palatinus domb adta a hátteret, kétségkívül adott egy olyan hangulati pluszt az estének, amitől az embernek a hideg futkosott a hátán. Pedig a logisztika azért hagyott kívánnivalókat maga után: az, hogy belátható időn belül ételhez vagy italhoz jussunk, gyakorlatilag esélytelen volt, és az összesen három merch-sátorban is komoly könyökmunkára volt szükség, ha venni akartunk valamit még idén. Ráadásul a kizárólag ülőhelyekkel operáló koncertre olyan székeket sikerült beállítani, amikre leginkább a rabvallató jelző illett. Mindez viszont engem a legkevésbé sem zavart, a zenei élmény ugyanis mindenért kárpótolt. Az este 9-kor kezdődő, az első pillanattól lemezminőségben megszólaló előadás két felvonásban zajlott le, melyek mindegyike bő egy órát tett ki. Köztük volt egy 35-40 perces szünet, így alulról karcoltuk az éjfelet, mire mindennek vége lett. Az élmény pedig ugyanolyan katartikus volt, mint nyolc évvel ezelőtt, még úgy is, hogy az öreg hangja azért megkopott mostanra, a program összeállításakor pedig egyáltalán nem mentek biztosra, sőt.

Amikor valaki elmondhatja magáról, hogy nem csak a rockműfaj, de a komplett könnyűzene fejlődését is meghatározó formációban húzott le évtizedeket, joggal gondolnánk, hogy ha nyolc év szünet után újra színpadra áll, szinte kizárólag a korszakos, meghatározó dalokat fogja majd előadni. Jelen esetben tehát főként Pink Floyd-slágereket. Gilmour azonban nem az a fajta figura, aki lefekszik a rajongói elvárásoknak, és mivel a Luck And Strange-ről mint a valaha született egyik legjobb munkájáról hajlamos beszélni, természetesen igen komoly szerepet szánt neki a turnén, ahogy elődjének, a Rattle That Locknak is. A két szólólemezről összesen tíz dal hangzott el, ezzel szinte ki is töltve a műsoridő csaknem felét, ráadásul a Floydtól sem kizárólag a leges-legnagyobb közönségkedvencek kerültek elő. Volt persze Breathe által keretbe foglalt Time és Wish You Were Here meg The Great Gig In The Sky is, de mondjuk a Fat Old Sun, a Marooned vagy a Coming Back To Life nem feltétlenül azok, amikre élőben számítana az ember. Én viszont kifejezetten örültem nekik, és láthatóan a közönségnek is nagyjából mindegy volt, mi van műsoron, ugyanúgy kajáltak mindent. A koncertet a 5:AM-mel, majd két új dallal, a Black Cattel és a Luck and Strange-dzsel nyitották, majd jött a Pink Floyd-blokk, amely a már említett Breathe-szel indult és az első részt záró High Hopesszal fejeződött be. A Floyd-alapvetések közé csupán a Vita Brevist, meg a David lánya, Romany Gilmour által énekelt Between Two Pointsot ékelték be.

A zenekarban egyébként sok régi arc köszönt vissza: Guy Pratt például 1987-óta bőgőzik a főnök oldalán, a zongorista/vokalista Louise Marshall, illetve a billentyűs Greg Phillinganes meg már a 2016-os turnén is ott voltak, Rob Gentry billentyűs és Adam Betts dobos neve pedig a friss album közreműködőinek listájáról lehet ismerős. Hozzájuk csatlakozott még egy új gitáros, Ben Worsley és a Webb nővérek, a vokalizálás mellett hárfán is játszó Hattie és az ukuleléző, illetve gitározó Charley, meg persze David lánya, a vokálokba tartósan besegítő Romany, és ezzel meg is volnánk. Az este pedig Davidről és róluk, azaz a zenészekről szólt, a vizuális oldalt ugyanis nem tolták túl. Nem voltak szemkápráztató lézerek, és piró vagy tűzijáték sem, mindössze a védjegynek számító, kör alakú kivetítő hátul, meg szépen komponált fények és pár, közönség közé beeresztett, óriási lufi a High Hopes alatt. Ráadásul a koncert egy jelentős részében a kivetítő is elsötétült, hogy mindenki a zenére koncentrálhasson, néhány esetben viszont az adott dalok mögé kifejezetten erős vizuális tartalmat tettek. Ilyen volt például a Dark And Velvet Nights, ami alatt a kifejezetten a dalhoz készített, sötét hangulatú animációs film pörgött, de minden esetben igaz volt, hogy ha egy témát háttérvetítéssel is megtámogattak, akkor az vagy valós díszletekkel és szereplőkkel leforgatott kisfilm volt, mint a High Hopes esetében vagy maximális igényességgel elkészített animáció, nem csak valami gagyi, számítógépes, AI-generálta grafika. A vizuál tehát miden esetben érdemben tett hozzá az élményhez.

Míg az első felvonásban a Floyd-daloké volt a főszerep, a második részt inkább a szólódolgok uralták. Itt hangzott el a Rattle további két dala az In Any Tongue és az A Boat Lies Waiting is, amik mellé bekerült a frissek közül a The Piper's Call, a Scattered és a már említett Dark And Velvet Nights is. És bár kifejezetten jól működtek ezek is élőben, számomra a legnagyobb élményt a The Great Gig In The Sky jelentette, amiben az éneket a három vokalista, illetve Romany felváltva szólózva, egyes részeket pedig együtt, kórusként hozták le. Hátborzongató volt, amit csak a ráadásként előadott, a lemezhez készített Black Cat Strat gitárral eljátszott Comfortably Numb tudott megfejelni. Itt már senki sem bírt ülve maradni, fentről pedig csak annyit lehetett látni, hogy minden oldalról hömpölyög be a tömeg a színpad elé. 2016-ban azzal zártam az akkori koncertbeszámolót, hogy a Comfortably Numbban hallható minden idők egyik (ha nem a) legkiválóbb gitárszólója, és ezt a mai napig így gondolom. A katarzist is ugyanúgy elhozta, ahogy nyolc évvel ezelőtt.

David Gilmour nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a turné ötlete azért született meg, mert mindenképpen el akarta játszani a Luck And Strange dalait élőben. Ezeket a koncerteket tehát leginkább saját magának hozta össze, de nekünk, rajongóknak is hatalmas ajándékot adott velük.

Fotó: David Gilmour Facebook-oldala