Shock!

Csaknem egy évtized után jelent meg idén a Deathstars új lemeze, a svéd indusztriális goth metalosok pedig hozzánk is eljutottak az Everything Destroys You turnéja során. A Liv Sin és a Priest vendégeskedésével tartott buli pedig amellett, hogy advent első hétvégéjének előestéjére esett, egyben az év talán utolsó gót buliját is jelentette.

Liv Sin, azaz Liv Jagrell munkássága eddig valahogy teljesen kimaradt nekem. Azt persze tudtam, hogy létezett anno egy Sister Sin nevű csapat, aminek ő állt a frontján (illetve jelenleg is áll, hiszen a banda 2019-ben ismét aktivizálta magát), meg azt is, hogy Liv  legtöbb kolléganőjétől eltérően a heavy/power vonalon mozog, szimfonikus metál helyett, de eddig valahogy elkerültük egymást. Mikor a buli előtt kicsit belehallgattam zenéjükbe, akkor sem sikerült meggyőzniük meglehetősen panelesnek, illetve szürkécskének tűnő muzsikájukkal, élőben viszont kifejezetten tetszettek. Különösebb cicoma nélkül toltak egy roppant erőteljes, intenzív, félórás bulit, Liv kifejezetten jó frontemberkedésével, aminek hála, a lemezen nem feltétlenül kiugró dalok is új erőre kaptak.

A vizuális oldalt nem vitték túlzásba – mégiscsak ők az elsőként fellépő előzenekar a turnén –, de azért némi zászlólengetéssel meg egy pentagramos mikrofonállvánnyal azért igyekeztek kicsit feldobni a látványt is. Aztán a buli közben az is beugrott, hogy kihez hasonlít Liv hangja: az ének számomra abszolút a Huntress 2018-ban elhunyt énekesnőjét, Jill Janust idézte, ami csak újabb plusz pontot jelentett nálam. Kellemes meglepetés volt élőben a Liv Sin, lehet, teszek még egy próbát a lemezeikkel is.

Meglehetősen meghökkentő csapat a szintén Svédországból érkezett Priest, hiszen a tetőtől talpig fekete szerkóba és arcukat teljes egészében elfedő maszkokba öltözött trió mindössze egy énekesből, illetve két billentyűs/sampleresből áll. A zene meg talán egyfajta sötét, gótos synthwave-ként jellemezhető, aminek hallatán egyszer a Beverly Hills-i zsaru betétdala ugrott be, máskor meg azt vártam, mikor fog elkezdeni ömleni a vér a mennyezeti sprinklerekből, hogy aztán talpig bőrkabátba és napszemüvegbe öltözve megjelenjen Wesley Snipes és véget vessen a mulatságnak. Mind a zene, mind pedig a frontember, Mercury mozdulatai, de még konferanszai kapcsán is üvöltött a párhuzam egy gitárok nélküli Ghosttal, ami persze nem meglepő, hiszem a trió tagjaiból ketten is Nameless Ghoulként szolgáltak anno Papa Emeritus alatt. Az én ízlésemtől végtelenül távol áll a Priest zenéje, de a közönség bírta őket, és tulajdonképpen hangulatban meg külsőségekben is passzoltak a Deathstars elé.

Könnyű az élete az énekesnek, akinek bandájában rajta kívül két további frontember is zenél, márpedig a Deathstars esetében pontosan erről van szó. A buli elején úgy tűnt, hogy a frontember/főnök Andreas Bergh kicsit talán visszafogottabb a szokottnál, nyugodtan a háttérbe húzódhatott azonban, hiszen mások vállukra vették helyette a bulit: mind a csapat lóhajú, rasztás basszere, Jonas Kangur, mind pedig a nembináris gitáros, Cat Casino igyekeztek enyhíteni a showmani szerepkörrel Andrew-ra nehezedő nyomást. A helyzet az volt tehát, hogy míg Andreas, illetve a másik alapító, Emil Nödtveidt hátrébb lépve, néhol kicsit magukba fordulva tették a dolgukat, addig a vokálokba is aktívan besegítő, Skinny Disco művésznéven futó Jonas folyamatosan, nagy terpeszben headbangelt, a neccharisnyába és miniszoknyába öltözött Cat pedig teljes erőbedobásból pózolt, vigyorgott és vicsorgott a színpad elejére felállított kis emelvényeken. Volt tehát mit nézni bőven az elején is, az első kábé 30-40 perc után meg aztán úgy tűnt, Andreas is csak belemelegedett végül a buliba. Míg az első szakaszban leginkább csak fel-le járkált a színpadon, közben hol lepisszegve, hol pedig „Scream!" felkiáltásokkal üvöltésre késztetve a publikumot, addig nagyjából a Death Dies Hard magasságában már egyértelműen megjött a kedve kissé magasabb fordulatszámra kapcsolni. Innentől lépett be ő is a frontvonalba Cat és Jonas mellé, és számomra a koncert is ekkor indult be úgy igazán.

A kisebbik Barba Negra sátrat csaknem dugig megtöltő rajongótábor persze az elejétől lelkes volt, de a Death Dies Harddal érezhetően megemelkedett az adrenalinszint, nem hiába ez a zenekar egyik legnagyobb slágere, egyben legemblematikusabb száma. E felfokozott hangulatot az új lemezes This Is sem hűtötte le, innentől pedig egyértelmű volt, hogy az összességben kifejezetten alapos, másfél órás program végégig nem is fog csökkenni a hőfok. Számomra hosszú távon a Deathstars zenéje kicsit összefolyik, ebbe a második blokkba viszont sikerült a karakteresebb dalaikat összeválogatniuk, amik közé az utolsó anyag címadója, az Everything Destroys You (összesen négy friss tétel került be a programba) is egyértelműen odatartozik.

Mivel a csapat gyakorlatilag megspórolta nekünk az időhúzó levonulunk-visszataps-felvonulunk kört, néhány pillanat szünetet iktattak csak be a rendes játékidőt záró Chetrograd után, majd a végén még egyet toltak felfelé a potmétereken, hiszen jött az abszolút közönségkedvenc Blitzkrieg, majd zárásnak a Cyanide. Dúró Dóra mondjuk Cat ebben elővezetett cicivillantásától nyilván szívszélhűdést kapott volna, de ez legyen az ő baja, aki ugyanis rajongóként érkezett erre az összességében csaknem húsztételes, valamennyi Deathstars-korongot megidéző bulira, az tuti, hogy egy roppant feelinges, minden igényét kielégítő évzárást kapott a pénzéért.

Fotó: Barba Negra