Shock!

A fű zöld, az ég kék, a Depeche Mode pedig magabiztosan tölt meg minden magyar koncerthelyszínt. Tényleg szívesen elolvasnék egyszer egy alaposabb elemzést arról, miként sikerült Dave Gahanéknek ilyen szinten konzerválniuk a népszerűségüket itthon – nem mintha Európa többi részén nem lennének nagy név, de a hazai kultusz azért köztudomásúlag párját ritkítja. Noha a korukban lévő csapatokhoz hasonlóan a Mode is nagyon rég – minimum húsz éve – túl van már a maga legkreatívabb napjain, a Groupama Arénában adott sokadik hazai koncertjükön azért parádésan meghálálták a hazai közönség lelkesedését: ennél jobbak túlzás nélkül aligha lehettek volna.

A F.O.X. az egyébként az aréna méreteihez képest teljesen gördülékeny beengedés áldozatául esett, de a dán The Raveonettest már teljes egészében láttam. Mivel ez a fajta alter-indie-vonal totálisan kívül esik az érdeklődési körömön, nem ismertem őket előzetesen, hiába számítanak aránylag jó névnek. Ebben a nagyjából negyven percben egyébként elment a dolog, bár mint mondtam, az ilyesmi távolról sem az én asztalom. Néhány jól elkapott refrénnel, hangulatos dallal azért ezzel együtt, már első hallásra is rendelkezik a csapat, és a cseppet Lilu-fizimiskájú Sharin Foo színpadi kisugárzása sem rossz. Az előadás statikussága és főleg a művészkedősre vett, abszolút természetellenes visszafogottság miatt azonban elég gyorsan rájuk untam.

Noha annak idején elég sok negatív visszajelzést kaptunk a Depeche Mode legutóbbi, 2013-as budapesti koncertjéről írt beszámolónkra, be kell vallanom: az a buli számomra is csalódást jelentett. Mindent elárul, hogy tisztán emlékszem, mennyire untam magam egy idő után az azóta eldózerolt Puskás Stadionban, ezt leszámítva viszont elég kevés konkrét momentumot tudok visszaidézni négy évvel ezelőttről – leginkább semmit. Most pedig kicsit meg vagyok lőve, mert legutóbb a túl sok új dalnak és a túl sok lassulásnak tudtam be a csalódást, ezúttal azonban már az első negyedórában is éreztem, hogy itt bizony nem lesz hiba. Pedig lassulás most is akadt (még ha nem is annyi, mint akkor), és öt dalt is eltoltak a friss Spiritről, amit egy cseppet sem szeretek jobban, mint a legutóbb aktuális Delta Machine-t (vagy az Ultra után megjelent akármelyik Mode-lemezt, ha már itt tartunk). Viszont úgy gondolom, ezzel együtt sem nagyon lehettek volna ennél jobbak.

Noha Dave Gahan elég sokat őszült a legutóbbi bulihoz képest, és a három főarc összesen már a százhetven év felé halad, a Depeche Mode valójában teljesen kortalan jelenség, és ahogy fentebb utaltam rá, ennek megfelelően magyarországi kultuszuk is megingathatatlan. Mindezt fényesen igazolta ez az újabb teltház is. A Groupama Aréna most debütált koncerthelyszínként, és szerintem remekül be is vált, bár azok bizonyára mást gondolnak a kérdésről, akik a 24 rugós ülőjegyükért cserébe még a kivetítőket sem látták oldalról, nemhogy a színpadot. Erre majd azért legközelebb remélhetőleg odafigyelnek a szervezők a színpad elhelyezésénél, de maga a helyszín amúgy tényleg nemzetközi színvonalú. Szóval hurrá, végre megint van egy köztes lépcsőfok a Papp László meg a majdani új Puskás között, nagyjából kiváltva a Kisstadion nevű egykori rettenetet. Ráadásul itt is ugyanúgy kényelmesre veszik az elvileg sold out koncerteket, mint a fedett arénában, szóval kezelhetetlen tömegnyomor szerencsére nem alakult ki.

Ami a zenekart illeti, mint említettem, nem tudom, miben rejlett a titok: szerintem feltűnően dinamikusabb, lendületesebb volt ez a mostani műsor, mint a négy évvel ezelőtti. Ennek megfelelően tényleg az első pillanattól kezdve egyből klappolt minden, pedig a csapat egyébként a program kezdetén inkább újabb keletű dolgokat nyomott. Mindjárt két friss dallal (Going Backwards, So Much Love) nyitottak, és az első etapban az egy szem Barrel Of A Gunt – mekkora dal! – leszámítva semmi biztos közönségetetőt nem szedtek elő. Ennek ellenére a fanatikus Mode-tábor egyből levette az újabb keletű darabokat is, bár persze ezek fogadtatását még így sem lehetett ahhoz mérni, amikor hirtelen egymás után elővezették az In Your Roomot meg a World In My Eyest. Megspórolom a felesleges jelzőhalmozást, a lényeg úgyis annyi, hogy ezek a dalok tökéletesek, és teljesen jogosan váltanak ki eufóriát egy telt arénányi emberből. A műsor felépítése mindenesetre tanítanivaló volt: tökéletes ütemérzékkel adagolták a zömmel visszafogottabb, 21. századi témákat, hogy mindig épp a legmegfelelőbb ponton dobják közéjük az össznépi felhördülést eredményező generációs himnuszokat.

Maga az összhatás egyébként a szokásosat hozta. Látványilag a csapat nagyjából azt mutatta fel, amit ezen a szinten szokás, vagyis hoztak két kivetítőt plusz hátsó ledfalat, utóbbin inkább csak hangulatfestő vetítésekkel, klipszerű bevágásokkal. Ezek teljesen rendben voltak, egyedül az In Your Room és a Walking In My Shoes filmszerű alájátszásait éreztem túlzásnak. A fényeket kimondottan szépen komponálták meg, a néhány ponton lilában úszó Fradi-stadion különösen pikánsnak tűnt. Ami a dolog zenei részét illeti, jól szólt minden, és mivel a Depeche Mode a rocktáborban – teljesen tévesen – a mai napig a kefefejű csávó meg a furcsa androgün szintipop-formációjaként él, szerintem sokan nagyot néznének, összességében mennyire rockosan dörren meg a banda élőben. Ebben persze múlhatatlan érdemei vannak a továbbra is veszélyesen jó Christian Eignernek, aki végig bombabiztos módon, lehengerlő erővel szolgáltatta a dobalapokat, de a multihangszeres Peter Gordenóról is csak szépeket lehet mondani, noha ő azért összességében nem kifejezett színpadi fazon. De mondjuk a rendezői jobbon, odafent végig a szokásos rezzenéstelen arccal nyomuló Andy Fletcher sem az, legfeljebb a maga módján, szóval nincs ezzel semmi gond.

Főleg, hogy Gahan és Gore simán elviszik a hátukon a show-t. Előbbi a csinos kis bajusznak köszönhetően pont úgy nézett ki, hogy zizegős joggingban, vastag aranylánccal a nyakában simán hátrébb lehetett volna küldeni pár utcával összeszedni a csajoktól az aznapi bevételt. Viszont végig állati jól énekelt, színpadi kisugárzása pedig továbbra is páratlan. Nyilván hatalmas ripacs a fickó, de hát valahol minden nagy frontember az, ő pedig vitathatatlanul utóbbiak sorát gyarapítja. És ilyen arcok ma már sajnos nem igazán születnek... Gore meg öregkorára tényleg egyre groteszkebb módon néz ki, de ő is teljesen jól énekelte a saját részeit – önálló dalként volt először a műsor első felében egy rövidebb blokkja az A Question Of Lusttal meg a Home-mal, majd a ráadásban a Somebody –, a gitárjátékát pedig külön is szeretném méltatni. Igen, autodidakta játékos, ráadásul a Depeche Mode sosem a gitárról és sosem a technikázásról szólt, viszont Martin ezzel együtt is azon gitárosok közé tartozik, akiket két hangból fel lehet ismerni. És ez azért nem olyan rossz egy úgymond szintipop-formációtól...

Az említett Home egyébként mindenképpen tetőpontnak bizonyult a közönség utána még percekig zúgó óóó-zásával, ez láthatóan a zenekarnak is nagyon bejött, hagyták is ünnepeltetni magukat egy kicsit, de még pont nem csúsztak át vele a vörös vonalon. A leghatalmasabb slágersorjázást azonban természetesen a műsor végére hagyták, amikor egymás után érkezett az Everything Counts, a Stripped, az Enjoy The Silence és a Never Let Me Down Again, majd a ráadás, ahol csak a David Bowie-féle Heroes törte meg némiképp a Somebody, a Walking In My Shoes, az I Feel You és a Personal Jesus ívét. Szép gesztus ez a feldolgozás, de nem érzem túlságosan tigrisnek, szerintem jobb lett volna előbb ellőni, vagy inkább kihagyni, és eljátszani helyette a műsor számomra egyetlen fájóan hiányzó momentumát, a Policy Of Truth-t. De akár már a Strangelove-val is kiegyeztem volna... Utóbbit amúgy azzal együtt is bármikor elcseréltem volna bármelyik újra, hogy így élőben, szódával ezek sem zavartak. Leszámítva mondjuk a Revolution fontoskodó semmitmondását, amely itt is ugyanolyan kínosan érintett, mint lemezen, és kábé a U2 meg Roger Waters legbénább, legszájbarágósabb kapuzárási pánikos megnyilvánulásaival mozog egy szinten.

Mindez persze sokadrangú momentum, mint mondtam, összességében roppant módon élveztem az egész koncertet, és valóban úgy gondolom: Gahanék aligha lehettek volna ennél jobbak ezen a fülledt hétfő estén. Még a komoly esőt is megúsztuk, szóval a Depeche Mode tényleg tökéletesen indította a 2017-es nyári koncertszezont. Ricsárdtácsfész.