Shock!

„Minden várakozás ellenére az Ultra is csak egy tipikus Depeche Mode album." „A témákat kerülik, a költészet mesterkélt, ez is csak egy újabb, arénákra igazított szorongás lett, pont akkor, amikor bizalmasabb hangvételre számítottunk." „Erőteljes, fáradt érzés uralkodik az albumon. Úgy hangzik, mintha inspiráció helyett az összes félelem, szorongás, amin keresztülmentek, egyszerűen taccsra tette volna őket." „Egy album száraz, kificamodott, kiégett és néha gyönyörű dalszövegekkel, a hangzása inkább megfáradt és mocskos, mint perverz vagy tudatosan sivár." „Az eredmény sűrű, sötét és vitathatatlanul középszerű." (Részletek az Ultra korabeli kritikáiból)

„Nos, akkor ennyi, vége a zenekarnak..."

A fenti mondat a Depeche Mode motorjának számító Martin Lee Gore száját hagyta el 1995 környékén, és éppenséggel semmiféle túlzás nem volt benne: a csapat az elképesztően sikeres Devotional turné végeztével beálló csendben, villámgyorsan a totális katasztrófa szélére került. Daniel Miller, a Mute főnöke számára persze mindez nem jelentett meglepetést: „Tudtam, hogy valaminek történnie kell. Tudtam, hogy ők négyen nem fognak tudni együtt dolgozni többé. Az nem történhet meg. Ha pedig valakinek mennie kellett, akkor az csak Alan Wilder lehetett. Ha a csapat összetételét vesszük, Fletch nem mehetett, mert ő és Martin bizonyos szempontból egyek voltak, és Martin volt a dalszerző. Alan ráadásul kész tények elé állította őket azzal, hogy megmondta, hogyan akarja a következő albumot. Mire a többiek azt mondták: »Nos, mi nem egészen így látjuk a dolgokat.« Ennyi volt." Wilder: „Éreztem a turné végén, hogy menni akarok, de azt gondoltam, hogy adok magamnak hat hónapot, hogy meggyőződjek arról, hogy józanul látom a dolgokat. És hat hónap múlva pontosan ugyanazt éreztem. Megbeszéltünk egy találkozót az irodában, de Dave-et már nem tudtam elérni..."

Ezen a pontot kutassunk hát tovább egy kicsit a háttérben, mert bizony még a Violator és a Songs Of Faith And Devotion albumokon a Depeche-hangzást tökélyre fejlesztő multiinstrumetalista/producer guru elvesztésénél is súlyosabb probléma tornyosult a produkciós csapat előtt – frontemberük éppen feltett kézzel zuhant bele a drogok poklába, méghozzá friss partnere, Theresa Conroy társaságában, mi több, annak áldásával. Gahan ekkorra egyértelműen, totálisan elvesztette az élete feletti irányítást, és őrült gyorsasággal tartott egyre lejjebb azon a spirálon, ami sokak szerint csakis az énekes halálával érhetett véget. A végkifejlet azonban még váratott magára... Gahan: „Ezt az egészet saját magamnak köszönhettem. Eltávolodtam az emberektől és a külvilágtól, mindenkitől, aki csak azért akart velem barátkozni, mert én vagyok a Depeche Mode, vagy mi. Csak kifogás volt, de amikor elkezdtem tolni a heroint, úgy éreztem, hogy egy darabig senkire sincs szükségem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy ideig nem tetszett a dolog." Természetesen a helyzet a pár Los Angelesbe költözésével sem változott meg, sőt, ha lehet még rosszabb lett, hiszen egy idő után már a drogok sem jelentettek menedéket, és egyre inkább csak a túlélésről szólt a küzdelem. „Abban az időben romantikus képzelődéseim voltak a halálról, hogy egyszer csak elmegyek. Ezt már nem rock'n'roll életérzés volt, ez csak rólam szólt. Nem tetszett, amivé váltam, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Sokkal nehezebb elérni a legalját, ha végtelen mennyiségű pénz van a zsebedben."

Egy hathetes arizonai rehab után már-már pozitív fordulat látszott beállni a sztoriban, de ahogy a rockzene hősei közül például Slash esetében, itt sem mutatkozott valódi esély a megtisztulásra mindaddig, amíg a főszereplő maga nem jut el a végső elhatározásig. „Persze, hogy nem sokkal ezután újra elkezdtem, de immár titokban. Theresának fokozatosan elege lett, és belefáradt abba, hogy ő kaparjon össze a földről, ezért eldöntötte, hogy szakít. Az egész életemet végigkísérték a bizalommal kapcsolatos aggodalmaim, így amikor ő elhagyott, az csak egy újabb indok volt arra, hogy még jobban szétcsapjam magam. Eltökéltem, hogy alapos leszek. A feleségem elhagyott, a barátaim eltűntek, csak narkósok vettek körül. És pontosan tudtam, hogy mi az ábra, ha tudod, miről beszélek. Ez még inkább feldühített." Az idő múlásával tehát egyre inkább egyértelművé kezdett válni a család, a barátok és a zenekar stábja számára is, hogy a legrosszabb hírekre is fel kell készíteniük magukat...

Nem szép történet ez, de főleg semmi köze a zenéhez, amiről a Depeche esetében alapvetően szólnunk kellene, de igazából nincs is miről beszélnünk ekkortájt. Gore egy idő után menetrendszerűen jelentkezett az újabb dalötleteivel, amelyek hozták is a megszokott színvonalat, de Daniel Milleréknek ekkor még fogalmuk sem volt róla, miként tereljék egy tető alá a bandát, és hogy érdemes-e egyáltalán ilyen körülmények között egy új lemez ötletével foglalkozniuk. A gyakorlatilag kétszemélyessé lett „zenekar" tagjai azonban látszólag nem aggódtak amiatt, hogy Vince Clarke elvesztése után másfél évtizeddel, újra vezéráldozatra kényszerülnek. Miller: „Azt gondolom, hogy alábecsülték Alan befektetett munkáját, ami megmagyarázza, hogy miért nem aggódtak egy cseppet sem a távozása miatt. Nem csak zenei vonatkozású dolgokról volt szó, hiszen Alan volt az, aki vette a fáradságot, hogy leellenőrizzen dolgokat és figyeljen a részletekre. Mindenből kivette a részét."

A kupaktanács végül összeült, és arra a megállapodásra jutott, hogy egy rendkívül óvatos stratégiát alkalmazva, néhány friss szerzemény készre gyúrásával tesz egy próbát a megújult összetételű csapat, azt pedig, hogy ezek sorsa mi legyen, ráérnek később is eldönteni. Gahan: „Fel akartam venni őket, tényleg meg akartam csinálni. A masszív lírai tartalom és a dalok érzésvilága teljesen passzolt ahhoz, amit éreztem, és amiken keresztülmentem akkoriban. Úgy tűnt, pont jó lesz, mert legalább segít túljutni a mélyponton." Ehhez képes augusztusban – egy újabb pánikszerű rehablátogatást követően – arra ért haza otthonába, hogy a teljes lakást kifosztották, és azt, hogy a tettesek beavatott „ismerősök" lehettek, jól mutatja, hogy távozóban még a riasztó kódját is átállították. Az énekes meggyőzte magát arról, hogy úgynevezett barátai így álltak bosszút rajta, mert megpróbált leállni a drogokkal. Nem látván más kiutat, bejelentkezett pár napra egy szállodába, ahol előbb drogokkal, alkohollal és gyógyszerekkel ütötte magát, végül pedig felvágta az ereket a csuklóin.

Egy talpraesett haver szerencsére kéznél volt, és a hamar kiérkező mentősöknek végül sikerült megmenteni a frontember életét. Gahan: „Ez mindenképpen öngyilkossági kísérlet volt, de segélykiáltás is egyben. Biztos akartam lenni, hogy valaki rám talál és segít. Másnap egy pszichiátriai osztályon ébredtem, kényszerzubbonyban, ahol a pszichiáter közölte, hogy a helyi törvények szerint bűncselekményt követtem el, mert saját magammal akartam végezni. Ez is csak ebben a rohadt L.A.-ben lehetséges, nem?!" Amikor „hősünk" végül szabadlábra került, természetesen első dolga volt a hotelszobájában újra belőni magát, immár speedballal... „Meg akartam halni. Elenyészni. Befejezni mindent. Nem akartam tovább élni ebben a testben. Szinte borzongtam, annyira gyűlöltem magam azért, amit magammal és a körülöttem lévő emberekkel tettem." Mindeközben, a tényleges vég kapujában, egy párhuzamos univerzumban, a Depeche Mode éppen producert keresett és talált is a következő stúdiós session levezényléséhez. Ideje volt visszatérni a pokolból a zenéhez.

A megoldás Tim Simenon néven érkezett soraikba, a törzskönyvezett Mode-rajongó, de korábban a Bomb The Bass révén már nevet szerzett fiatal producert Miller hozta a projektbe. Simenon több szempontból is tökéletes választásnak tűnt, bár persze ebben sem egyeztek tökéletesen a vélemények. Gore: „Mivel túl sok változás történt körülöttünk, nem tűztünk ki túl nagy célokat. Nagyon laza hozzáállással vonultunk be a stúdióba: álljunk össze újra, nézzük meg, hogy mennek a dolgok, egyáltalán tudunk-e együtt dolgozni a stúdióban Alan nélkül." Fletcher: „Nem gondolom, hogy változtak volna az ötletek... csak helyettesítettük Alant egy csapatnyi emberrel." Simenon: „Eléggé fura volt így dolgozni, ugyanakkor megnyugtató is volt egyben, hiszen ismertem a múltjukat és a hozzáállásukat. Dave Gahant alig láttam a stúdióban, Fletch néha nézett csak be, de Martin és én sok-sok órát eltöltöttünk ott. Időnként persze lazultunk is, de általában rohadt kemény munka folyt." Gahan: „Martin nagyon szeret Timmel dolgozni, mert hasonlóan működnek, így jól kijönnek egymással. Flood egy kicsit többet kísérletezett Timnél, sokkal többféle dolgot akart beletenni és mélyebbre ásni." Az Eastcote-ban töltött preprodukciós időszak végére hat dal várt feléneklésre, így a csapat felkerekedett, hogy egy gesztusértékű kontinensváltással, New Yorkban véglegesítsék azokat, a kirándulás azonban teljes kudarcba fulladt az énekes állapota miatt.

Gahan: „A drogtól teljesen legyengültem. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fizikailag képtelen vagyok a mikrofon elé állni, inkább le akartam feküdni és meghalni. A többiek pedig idegesek voltak és féltek." Gore: „Voltak időszakok a felvétel során, amikor úgy éreztem, hogy nem fogjuk tudni befejezni. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy szólóban fejezem be, amihez viszont nem sok kedvem volt." Egyetlen dal készült el ekkor, az apró darabokból összeszedett, túlvilági Sister Of Night. Gahan: „Szinte hallom, hogy mennyire rémült voltam. Örülök, hogy ez emlékeztet erre. Érzem benne a fájdalmat, amit másoknak okoztam." A tanácstalan brigád Londonba, Gahan pedig L.A.-be repült vissza, ahol menetrendszerűen érte utol az immár csaknem végzetes túladagolás, amikor néhány percre az énekes szíve is leállt. Gahan: „Tiszta Ponyvaregény-típusú ellátásban részesültem, megvertek a kórházba menet. Az első dolog, amire utána emlékszem, hogy az egyik orvos azt mondja: »Azt hiszem, elvesztettük«. Amikor magamhoz tértem, egy zsaruhoz voltam bilincselve, aki felolvasta a jogaimat." Utólag kimondhatjuk: pár percnyi halál árán, 1996. május 28-án Dave Gahan és vele együtt a Depeche Mode is újjászületett. A spirál lefelé tartó szakasza véget ért, a fordulópont bekövetkezett.

Gahan ugyanabba az Exodus névre hallgató „gyógyközpontba" avagy szigorított rendtartású klinikára jelentkezett be ezután, ahol annak idején Kurt Cobaint és Shannon Hoont is kezelték – sajnos mindkettejüket sikertelenül. Emberünk azonban ekkor már eléggé meg volt ijedve ahhoz, hogy valóban kész legyen változtatni az életvitelén. Ellenkező esetben egyfelől a halál, a másik utcában a börtön és az esetleges kitoloncolás várhatott csak rá. A Depeche számára természetesen mindkét utóbbi megoldás a földbe állással lett volna egyenértékű. A bíróság végül kesztyűs kézzel bánt vele, hiszen láthatóan volt szándék a megtisztulásra, és egy év próbaidőre bocsátotta az énekest. Ennek során azonban kéthetente vizeletmintát kellett adnia, és az esetleges pozitív eredmény azonnal 2 éves börtönbüntetést vont volna maga után. Gahan végül New Yorkban, a Central Park közelében kezdett új életet. Szerencsére az ekkoriban Londonban állomásozó produkciós csapat is úgy döntött, érdemes a holtponton átesett énekesnek és az Ultra projektnek még egy esélyt adni.

Egyetértettek abban, hogy ha most félreteszik aggodalmaikat, és valami pozitívat próbálnak kihozni ebből a nem sokkal korábban még totálisan kilátástalan helyzetből, akkor az mindannyiuk javára szolgál. Gore: „Ez kifelé némiképp feszültséget is okozott, hiszen senki sem várta, hogy új albummal jelentkezünk, pláne nem egy jó albummal." Az énekfelvételekhez a régi barát, Gareth Jones és egy énektanár segítségét is igénybe véve álltak neki, és az előzményekhez képest valószínűtlen gyorsasággal, mindössze egy hónap alatt végeztek. Fletcher: „Dave hangja fantasztikus ezen az albumon. Amikor beteg volt, néhányan megkérdezték, hogy miért nem küldjük el és szerzünk egy másik énekest. De Dave soha nem jött azzal, ha Martinnak problémái voltak, hogy szerezzünk egy másik dalszerzőt. Dave hangja és Martin dalai alkotják a Depeche Mode-ot." A teljes munkával végül mindösszesen tizenöt izzasztó hónap alatt, 1996 legvégére készültek el, Gore és Simenon irányításával, akik túlzás nélkül a lelküket is kidolgozták ezért a lemezért.

Az első előzetes kislemez, a Barrel Of A Gun 1997. február 3-án jött ki, és a letisztult hangzáskép, valamint a tüskés atmoszféra egyből alaposan meg is lepte a hallgatóságot. Már itt hallatszott, hogy Simenon jóval kevesebb bombaszttal szeret dolgozni, mint a Wilder/Flood duó, ráadásul egy elektronikus zenéből érkezett arc, aki elsősorban a szintik dicsőségének visszaállításán munkálkodott, a SOFAD-korszakban teret nyert gitárok visszaszorításával egyidejűleg. A dalszöveg nem kevésbé arcbamászó, mint a hangzás, és bármennyire is tiltakozott is ellene annak idején, Gore itt és máshol is kifejezetten olyan mondatokat adott Gahan szájába, amelyekkel az énekes gond nélkül tudott azonosulni, vagyis az ő számára (illetve róla) írták. Az olyan sorok, mint például a „This twisted, tortured mess / This bed of sinfulness / Who's longing for some rest / And feeling numb", talán túlságosan is plasztikusan utaltak a közelmúltra, így ideális belépőül szolgáltak az Ultra jéghideg világába. Persze csak addig fagyos ez a világ, amíg meg nem szólal az utóbb szintén maxira másolt Home, a Depeche valaha írt legnagyszerűbb dalainak egyike, amely viszont már az egymásra találás szépségét taglalja.

Bár mondjuk a Violatorhoz képest a lemez valóban lényegesen kisebb slágerpotenciállal rendelkezett, elég a fentieken kívül mondjuk még az It's No Goodot megemlíteni annak bizonyságául, hogy az Ultra is kitermelte azért a maga klasszikusait. Valódi csemegéket is tartogat még az album, annak is leginkább a második fele, köztük a countryzenész B. J. Cole közreműködésével színezett The Bottom Line, egy elképesztően egyszerű szerelmes dalocska, egyben személyes kedvencem a teljes Mode-repertoárból. „Like a cat / Dragged in from the rain / Who goes straight back out / To do it all over again / I'll be back for more" – ezek a gondolatok, ha úgy tetszik, akár magára a zenekarra is vonatkoztathatók. Számtalan vendégzenész, elő hangszerek dúsítják, vastagítják a hangzást, meghatározó módon mégis puritán az összehatás, Gore dalai pedig a maguk szépségében tündökölnek ismét, hasonlóan például a Black Celebration-érához. A körülmények folytán szinte magától értetődő volt, hogy az Ultra megjelenését nem követte semmilyen turné, a trió – Christian Eigner dobossal és Dave Clayton billentyűssel kiegészülve – csupán egy-egy londoni és Los Angeles-i bemutató koncertet adott.

Némi személyes megjegyzéssel szeretném zárni ezt a visszaemlékezést. A Depeche Mode által a '90-es években bemutatott égig emelkedés, majd a teljes szárnyvesztés, a vég kapuján történő belépés, majd az Ultrával bemutatott dicsőséges visszatérés egyfelől hatalmas tanulságokkal szolgál, másrészt pedig az egyik legnagyszerűbb történetek egyike, ami ebben a kőkeménynek, érzéketlennek tartott zeneiparban valaha is megtörtént. 1994 és 1997 között ez a popjelenségként ismert társulat hirtelen annyira emberivé és törékennyé vált, amennyire csak a sztárok életét fényévnyi távolságból követő rajongók számára ezt látni lehetséges. Egyértelműen ez a lemez jelentette a 2000-es évek új korszakának nyitányát, már pusztán azáltal is, hogy egyáltalán elkészülhetett. Sokak szerint ez a Gore-művek utolsó igazán jelentős, mély érzelmeket felkavaró alkotása – én ezzel vitatkoznék. Annyi azonban bizonyos, hogy az Ultra egyike lenne annak a tíz lemeznek, amelyeket egy lakatlan szigetre magammal vinnék, hiszen elképesztően gazdag mindabban, amit a zenében valaha is kerestem.

A Depeche Mode május 22-én Budapesten, a Groupama Arénában koncertezik. Részletek itt.