Shock!

„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre." (Márai: Az ünnepekről)

„Finoman rontjuk meg a világot. Ha popbandának tartod magad, akkor sokkal több mindent megengedhetsz magadnak", jelentette ki a dalszerző Martin Gore annak apropóján, hogy az e hónapban harminc esztendős Black Celebration hátán a Depeche Mode valóban hozzáfogott a világ popzenére fogékony részének leigázásához. Maga a lemez egy korszak legbriliánsabb mementói közé tartozik, az éra kulcsszava pedig a sampler. A hangmintavételezés technikai lehetőségének megjelenése alapjaiban forgatta fel a '80-as évek elektronikus zenéjét, de ahogy a produkciós csapat akkori vezetője, Gareth Jones is elmondta, a zenekar e téren is különutasnak számított, ő pedig örömmel volt partner ebben. Jones: „A Depeche Mode soha nem úgy használta a samplereket, mint az átlag. Soha nem próbáltunk meg egyetlen hangszert sem imitálni, hiszen a lényeg az volt, hogy a saját hangjaidat tudd vele manipulálni. Ők új hangzást szerettek volna, én személy szerint keményebbet, dögösebbet akartam, de ez a saját zenei ízlésem volt, korábban ugyanis inkább underground zenében utaztam. Brixtonban laktam illegális házfoglalóként, és mindenhez úgy álltam hozzá, hogy ha valami kommersz volt, az tuti, hogy nem is lehet jó."

Gahanék tehát nem gátlástalan lopásokhoz, és különböző hangszerek megszólalásának imitálására, hanem atmoszférateremtésre használták a samplereket, és ezt a törekvésüket a Black Celebrationön vitték el a legvégsőkig. Ehhez elég csupán az album emblematikus dalát, a Strippedet meghallgatni, ahol lényegében Gahan Porschéjének indítóhangja, tűzijáték-robbanások sorozata, majd egy motor üresjárati ketyegése szolgáltatja a „zenei" alapot, a korszak klasszikus „hangszerén", az Emulatoron át megszólaltatva. Jones és a brigád mentora, a Mute-főnök Daniel Miller mestere volt annak, hogyan kell egyetlen hangból komplett hangzást előállítani, a különböző rétegekből pedig minden dalhoz egyedi soundot kreálni. Miller szerepét azonban a stúdióban egyre inkább a csendestárs, Alan Wilder vette át. Miller: „Az elmúlt pár évben én voltam, aki mozgásban tartotta a dolgokat, és mindig új ötleteket dobott be. A Some Great Reward időszakától kezdve Alan kezdett nagyon jártas lenni a stúdiótechnikában, mégis, a felvételek során kevesebbszer értettünk egyet, mint előtte. Minden nap össze voltunk zárva, és kezdtünk egymás munkájába beleszólni. Aztán a végén mindig Alannel maradtunk a stúdióban éjszakákon át, miközben a többiek biliárdoztak vagy újságot olvastak a szomszéd szobában. Így az én szerepem kissé leértékelődött, de még így is az enyém volt az utolsó szó."

A Black Celebration egyszersmind a csapat berlini korszakának csúcsteljesítménye is, a Depeche számára túlzás nélkül meghatározó jelentőségű város hű lenyomata. Berlin mindenekelőtt olcsó alternatívát jelentett a Mute számára az Egyesült Királysággal szemben, ahol a zenekar feje tökéletesen ki is szellőzhetett. Miller: „Akkoriban otthon semmi nem történt, úgyhogy a '80-as évek baszott unalmasak voltak Angliában. Ezért nagyon is jó volt elszabadulni kicsit abból a közegből. Fontos volt, hogy a fiúk nem voltak akkor kitéve annak a borzalmas pop-őrületnek, ami akkoriban otthon ment, és az se volt rossz, hogy a saját közegükben mozogtak, ami elég magabiztossá tette őket ahhoz, hogy merjenek mások lenni. Így sikerült a kreativitásunkat megőriznünk." A kivételes helyzetű város persze ennél jóval többet is kínált. „Egy nagyon szokatlan, erőteljes érzés volt a levegőben, amitől egyszerűen nem tudtál szabadulni. A városnak volt egy jellegzetes hangulata, ami nyilván a történelméből fakadt. A törvényi- és adókedvezmények miatt ráadásul rengeteg fiatal, kreatív alkotó költözött Berlinbe. Volt egy rendkívüli, erotikus, kalandvágyó és izgató hatása, ami rengeteg ember ragadott magával és rántott is le a mélybe."

A team a legendás Hansa stúdiókomplexumban gyakorlatilag a berlini fal közvetlen szomszédságában dolgozott, konkrétan átláttak Kelet-Németországba. Jones: „Ahogy megérkeztünk, mindenkit megcsapott ez a jellegzetes berlini érzés, és az egész társaság fekete bőrkabátot kezdett el hordani – még én is!" Az egyre növekvő népszerűség hatása mindenkiben másként csapódott le, mindehhez pedig Berlin adta meg az alaphangot. Nem véletlen, hogy előbb Gore, majd Gareth Jones is tartósan új otthonra lelt itt, természetesen meghatározó szerelmi szálakkal a háttérben. Wilder: „Valóban fontos időszak volt, amikor a bandából páran egyre inkább normális életet kezdtek élni, mások pedig a legkevésbé sem. Mindenki erőteljes személyes változáson ment keresztül, talán Dave-et kivéve. Mindannyian úgy gondolunk vissza a berlini időkre, mint életünk egyik legizgalmasabb periódusára." A frontember sztorijához hozzátartozik, hogy fiatalkorúként elkövetett tettei miatt büntetett előéletű volt, majd életének további kijózanító szakaszai következtek, így aztán ekkoriban szimplán lesajnálta a többieket, akik egész éjjel ittak és buliztak, főleg Martint, aki végre megélhette megkésett kamaszkorát. Gahan ezt így fogalmazta meg: „Személy szerint úgy gondolom, Martin ugyanazokat a dolgokat műveli, amiket én, 16 éves koromban. Utál úgy végigsétálni az utcán, és úgy viselkedni, mint egy normális ember. Abban a pillanatban, ahogy normális élethelyzetbe kerül, megrémül."

A Depeche zenei agyát sosem kellett félteni, ha viselkedésének és színpadi öltözékének extravaganciájáról volt szó, ezúttal azonban olykor még „sokat látott" társait is sikerült meglepnie. Wilder: „Martin imádja, amikor áthaladunk a határon, és megkérdezik tőle, hogy a férfi vagy a női fülkében akar a motozáson átesni. Minél jobban kinevetted a szereléseit, annál gyalázatosabbakra cserélte őket. Ebből a szempontból rendkívül makacs." A bőrkabátok imádata azonban közös pont volt, és akkoriban az ilyesmit sem előzte meg stylistok hadának kupaktanácsa. Gahan: „Amikor először kezdtünk el bőrt hordani, akkor ez klasszikus buzis öltözködésnek számított. Fokozatosan szépen visszatértünk ehhez a stílushoz, ami nagyon hatásosnak bizonyult. Nem nevezném imázsnak, ez csak valami hasonló, de jól néz ki, és amúgy is ilyen cuccokat viseltünk." Így vált tehát teljessé a kör: samplerek, Berlin és a bőr – nagyjából ebből a három faktorból állt végül össze a Black Celebration világa.

Ha most visszaugrunk kicsit az időben, és kellő távlatból nézzük az eseményeket, azt látjuk, hogy a nem túlságosan fényesen sikerült A Broken Frame-től – komoly külső és belső átrendeződéseket követően – szinte egyenes út vezetett el a Black Celebrationig. Az 1983-as keltezésű Construction Time Again albumon mutatkozott be az új billentyűs, Alan Wilder, a hangmérnöki székben pedig a digitális technológiák úttörője, Gareth Jones, illetve a berlini Hansa Tonstudio (itt ekkor még csak a lemez keverése történt). A Depeche Mode szerelembe esése az ipari hangzás és a popzene keresztezésével szintén egy berlini alakulat, az Einstürzende Neubauten felbukkanásához köthető, illetve az ő Metal Concertónak nevezett előadásuk volt, amelyre annak idején Martin Gore is ellátogatott, és ami a folytatásnak is konkrét irányt szabott. Valódi fordulópontként azonosítható még az 1984. március 12-én kislemezen kihozott People Are People, az első tőrőlmetszett slágerük, amely a rádiók hátán az amerikai listán az első helyig repítette a zenekart. Innentől a tempót már „csak" fokozni kellett.

Daryl Bamonte turnémenedzser így emlékszik a kapuk átszakadására: „Évről évre nagyobb lett a felhajtás a Depeche Mode körül, fokozatosan növekedett az érdeklődés. Emlékszem, 1985 januárjában vagy februárjában Dave felugrott hozzám, és elmesélte, hogy egy óra alatt adtak el ötezer jegyet a Hollywood Palladiumba. Ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy ez tényleg kezd komollyá válni. Elindult a dominó-effektus, és most Amerika van soron." Richard Blade, a tengerentúli sikereket megalapozó pasadenai K-ROQ rádió műsorvezetője megerősíti mindezt: „A Hollywood Palladium jelentette az igazi áttörést. Olyan elképesztő koncertet adtak, és olyan jó lett az egész visszhangja, hogy amikor legközelebb visszatértek, rögtön kétestés, teltházas fellépés következett a 17 ezer férőhelyes Forumban, ami korábban a Duran Durannak sem sikerült – még egy estére sem." Hagyományosan rossz sajtójuk ellenére tehát a világ lassacskán kezdett behódolni az essexi srácoknak. Az út azonban – esetükben nem először, és távolról sem utoljára – számos buktatóval volt megnehezítve.

Az 1984-es Some Great Reward folytatta a sampler-őrületben tobzódó társulat sikerszériáját, egyben a bandán belüli szerepek is letisztulni látszottak. Itt szerepelt Wilder utolsó Depeche-dala, az In Your Memory, és aztán innentől kezdve, egészen a 2005-ös Playing The Angelig a dalszerzés Gore privilégiumává vált. Miután It's Called A Heart címmel elpotyogtatták karrierjük talán leggyengébb nótáját a The Singles 81→85 válogatáson, valahogy mégis megtorpanni látszott a gépezet, és a hirtelen szintet lépett egók alig jutottak döntésre a hogyan továbbról. Gahan: „Ha valaha is fennállt annak a veszélye annak, hogy feloszlunk, hát az biztosan 1985 végén történt volna meg. Nagy volt a zűrzavar, folyamatosan veszekedtünk, méghozzá elég intenzíven. Nem tudtuk, hogy az előző lemez után merre tovább, én erőltettem volna, hogy vállaljunk be valami merészebbet, úgyhogy inkább lassítottunk kicsit. Így viszont túl sok időnk maradt veszekedni. Néha elcsodálkozom, hogyan éltük túl ezt az időszakot."

A produkciós csapat '90-évekre már-már „megszokottá" vált széttagoltsága ekkoriban még újdonságnak számított, ahol a frontember/hangszeresek vonalon eleve kettéosztott csapathoz képest a Miller/Jones/Wilder összetételű produceri társulat általában megint csak különvéleményen volt. Miller ezért egy teljesen szokatlan, egyetlen non-stop sessionből álló stúdiózást irányzott elő a Black Celebrationre: „Nagyon nagy hatással volt rám Werner Herzog német filmrendező, aki történelmi filmeket csinált, a színészei pedig teljesen át tudták élni a szerepüket, mert nagyon intenzív munka folyt. Nem volt egyetlen szabadnapjuk sem, akkoriban nagyon támogattam ezt a fajta melót." Jones ellenben gyökeresen másként élte meg a dolgokat: „Tizenhat hét a stúdióban, nagyon hosszú és stresszes időszak. Szünet nélkül csináltuk végig, mert azt akartuk, hogy átéljük a dolgot. Az egyetlen üres napunk akkor volt, amikor Londonból Berlinbe repültünk. Hatalmas meló volt, most már nem vállalnék be semmi hasonlót." A sajtós, Chris Carr beszámolóját olvasva pedig végképp erős benyomásokat szerezhetünk a stúdiózásról: „Voltak olyan napok, amikor csak ültünk, és adogattuk egymásnak a spanglit a Hansában. Elég sok cucc fogyott ott akkoriban, de nem hiszem, hogy ez alapvetően befolyásolta volna a zenét – a hangulatot annál inkább. Kialakult bennünk fajta bezártság-érzés, de soha senki nem akart hazamenni, annyira fókuszáltunk a munkára."

A zenekar tehát roppant masszív korlátok közé terelte magát a lemezfelvételre, továbbá ahhoz a korábbi fogadalmukhoz is tartani akarták magukat, miszerint egy adott hangmintát csak egyetlen alkalommal használnak. Még egy dolog volt, ami az első pillanattól kezdve közös akaratként jelent meg a lemezen, ez pedig a visszhang meglehetősen gátlástalan használata, amitől az eleve klausztrofób hangulatú anyag még inkább elkomorult. Ezt a képet erősítette a borító és a cím baljós üzenete, ami azonban a szerző szerint sokkal inkább pozitív. Gore: „A címadó dalnak semmi köze a fekete mágiához, ahogy azt sokan hiszik. Inkább arról szól, hogy sok embernek nincs semmi, amit ünnepelhetne. Minden nap elmennek dolgozni, majd beugranak a pubba, és lenyelik a keserveiket. Akkoriban teljesen magával ragadott az egzisztencializmus. Éppúgy befolyásolt Camus, Kafka és Brecht, mint bármilyen más popdal. Ez meg is mutatkozik az albumon, ahol a pozitív elem az a gondolat, hogy újabb szürke nap végét ünnepeljük."

Akárhogy is legyen, végső soron a Black Celebration tökéletes, párját ritkító magasságba emelte az érzékeny vokál és a fémes textúrájú hangzások egyensúlyi elegyét, és a Depeche történetében első ízben hozott 100%-os, alibitémáktól mentes végeredményt. Nem csak a dalok minősége, de azok elosztása is a felnőtté vált társulat későbbi munkáit idézi, ahol a slágernek született, rádiós darabok mellett igazi gyöngyszemek (halld: Here Is The House) bújnak meg. További apróbb érdekesség, hogy a csekély számú originális hangszer között egy magyar népi hangszer, a citera is felbukkan a lemezen a második kislemezre kimásolt A Question Of Lustban (nem újdonságként, hiszen ilyet hallhattunk már a Master And Servant és a People Are People dalokban is). Ahhoz, hogy a kép végképp teljessé váljon, a zenei csatornákon legjobb indulattal is csak mókásnak nevezhető klipjeikkel nyomuló csapat vizuális oldalát kellett rendbe tenni. Ez végül az A Question Of Time kapcsán, Anton Corbijn érkezésével valósult meg, és utólag már bátran kijelenthető, hogy a Gahanék ettől kezdve megállíthatatlanokká váltak.

A Black Celebration turnéja a mainstream áttörésnek köszönhetően már arénákban, sosem látott hedonizmussal körítve folyt (ezzel a körrel a kelet-európai régiót sajnos nem tisztelték meg), amely valóban egy véget nem érő, világ körüli party hangulatát idézte a résztvevők számára. Bamonte: „Ettől a turnétól kezdve sikeresen kiléptek a tini-pop korszakukból, és sikerült olyan nagy bandákkal egy szintre lépni, mint a The Cure. Sokkal keményvonalasabb, gótikus közönségük kezdett kialakulni Európában. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt rossz sajtójuk, egyszerűen csak nem érdekelte már ez őket. Mindig sikerült népszerűnek maradniuk, még ha nem is voltak divatosak." A rocksztár- és a discoboy-mítosz egyaránt romokban hevert ekkor. Carr: „Martin Gore az egyetlen popzenész azok közül, akit ismerek, aki gitárral utazgat, miközben ő az, akit a rockzenészek szintiboynak titulálnának. Akárhová ment, nála volt az akusztikus gitárja, miközben egy ideig teljesen elképzelhetetlen volt, hogy gitárt használjanak a lemezeken."

Cseppet sem túlzok, ha azt mondom: a többi immár történelem. Az imázs és a zene terén egyaránt új utakat mutató (gondoljunk akár csak hű hazai követőikre, a Bonanza Banzai-ra) brigád végül a Violatorrel ér el a világsztárok ligájába, ahonnan aztán gyors aláhullás következett a legmélyebb poklokba, háttérzeneként a Songs Of Faith And Devotionnel. De ami ott befejeződni látszott, az a Black Celebrationnel kezdődött – feltámadásuk és túlélésük pedig éppen akkora csoda, mint ez az album. Ki kellene találni, ha nem volna.