Shock!

Amikor annak idején egy rettenetesen lehangoló szlovákiai áruház CD-boltjában kikönyörögtem magamnak az akkor frissen megjelent NOLA lemezt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is lesz alkalmam élőben látni a Downt, de végül csak valamivel több mint 12 évet kellett várni a nagy napra… A bulit eredetileg valami Kultiplex-szerű helyre tervezték, de végül a hatalmas érdeklődés miatt át kellett rakni a prágai belváros közepének egy lényegesen nagyobb klubjába.

A nagyjából ezer férőhelyes Roxy tényleg dugig megtelt, és jellemző, hogy a hírek szerint csak Budapesten kb. 150 jegyet adtak el a koncertre… Magyar szóban tehát itt sem volt hiány, de ez nem meglepő: ha létezik a földön olyan, hogy kultuszbanda, hát akkor a Down egészen biztosan az. A helyen jó cseh szokásnak megfelelően harapni lehetett a füstöt, és persze nemcsak a sima dohány szaga lengte be a termet, de a félköríves lelátó korlátjának támaszkodva ideálisabb pozícióról igazából nem is nagyon álmodhattam volna.

Az előzetes híreknek megfelelően Anselmóék nem hoztak magukkal előzenekart, hanem kissé metallicás módra egy kivetítőn lenyomott kis film szolgált bevezetőül backstage jelenetekkel, turné-életképekkel, a nagy kedvencek – Sabbath, Lynyrd Skynyrd satöbbi – felvételeivel, miegyébbel, majd szinte pontban nyolc órakor lehullott a vászon, a zenekar pedig belecsapott a lecsóba az Underneath Everythinggel. Az első pillanatok megilletődöttsége után („ne már, ez tényleg a Down?”) a nézőtéren természetesen fékevesztett tombolás vette kezdetét. A legelső hangtól kezdve egyértelmű volt, hogy a zenekar imádja, amit csinál: a koncert is tökéletesen visszaadta mindazt, ami a lemezekről is lejön, vagyis hogy a Down csakis a határtalan örömzenélésről, az ösztönök irányította, színtiszta muzsikálásról szól. Végig bohóckodtak, ugratták egymást, és nemcsak a mikulásszakállas Kirk képén ült szinte végig letörölhetetlen vigyor, hanem a Sheriff feliratú pólót viselő Pepperén is. Rex nem az a vigyori típus, de róla is lerítt, hogy mennyire élvezi a zenét, a kutyaszerű Jimmy Bower meg olyan volt, mintha egy mozdulatlan testre rászereltek volna két roppant könnyeden mozgó kart. Lehet, hogy nem ütött óraműpontossággal, de játékában olyan őserejű húzás volt, ami párját ritkítja.

Az igazi meglepetést ugyanakkor az igen jó kondiban lévő, fizikumát tekintve kábé a tizenegynéhány évvel ezelőtti önmagát idéző Anselmo okozta, aki egy palack kőkemény ásványvízzel a kezében jelent meg a deszkákon. Ugye mindannyian emlékszünk, annak idején a Kisstadionban még két üveg borral sétált fel, és záros határidőn belül a végére is járt mindkettőnek… Nos, Phil tényleg józan útra tért, a koncert során végig folyamatosan bontogatta a Bower Power feliratú dobszerkó mellett elhelyezett karton újabb és újabb darabjait. Előzőleg ő volt számomra az egyetlen kérdőjel, de a gőzhengerszerű The Path és a Lysergik Funeral Procession során eldőlt a dolog, itt ugyanis konkrétan jobban énekelt élőben, mint az Over The Under lemez egyes nótáiban a stúdióban. Az üvöltések persze már nem szakadnak ki belőle olyan erővel, mint a Far Beyond Driven idején, de a dallamok végig a helyükön voltak. A hátoperáció következtében a jellegzetes kettészakadt ugrálások és vetődések is elmaradtak, de többször látszott, hogy úgy kell visszafognia magát, annyira beindul a zenétől.

Talán furcsa, de számomra az egyáltalán nem várt Pillars Of Eternity okozta az első katarzist, itt jelentek meg először centis libabőrök a karomon, a következő adag pedig a lemezverziónál lényegesen gyorsabb Three Suns And One Star után érkezett, amikor is Phil szokása szerint Dimebagnek ajánlva bekonferálta a Lifert (a közönség persze egy emberként skandálta a gitáros nevét), Kirk pedig belecsapott a NOLA lemez talán legnagyobb himnuszába. Ez nem volt semmi… Még ezt is tudták azonban fokozni a Swan Songgal, amiről szintén nem gondoltam volna, hogy játsszák, de az a southern groove úgy hasított, mint annak a rendje, nem is beszélve az új lemez egyik csúcspontjáról, az On March The Saintsről és a hatalmas együtténekléssel kísért Ghosts Along The Mississippiről.

A hangzásról sok véleményt olvastam-hallottam, de nekem a lelátón állva egy percig sem volt hiányérzetem, bár kétségtelen, hogy Kirk gitárja egy kicsit halkabb és tompább volt Pepperénél. Szintén meglepő volt, hogy utóbbi a szólók nagyrészét átengedte Windsteinnek, csak a nagyon jellegzetesen déli dolgokat tartotta meg magánál. Kirk egyébként a pörgésben is oroszlánrészt vállalt: néha csak a kontroll-ládán támaszkodva eregette a riffeket némi súlyos bólogatás keretében, nem egyszer azonban hatalmas pároslábas ugrásokat is bevállalt, ami azért valljuk be, több volt, mint pusztán speciális látvány. Rex szokásához híven végig a háttérben maradt, technikailag azonban egyértelműen ő a banda legprofibb és legprecízebb muzsikusa, ráadásul a koncert engem is meggyőzött arról, hogy van értelme újrajátszatni vele a NOLA basszusrészeit: jelentős dolgokat sikerült hozzátennie az elsőlemezes nótákhoz, ami azért valljuk be, nem kis dolog. Az is jópofa volt, ahogy egyből belecsapott a Clean My Wounds riffjébe a négy húron, amikor Pepper kapott a közönség részéről egy kis „C.O.C.-C.O.C.” kórust.

A szemek nagyrésze persze végig Anselmóra szegeződött, aki ég és föld régi önmagához képest: a ’90-es évek legnagyobb metal frontemberéből önmaga leozzysodott roncsává vált figura mára nemcsak összeszedte magát, de láthatóan annak is nagyon örül, hogy sikerült ép bőrrel megúsznia az elmúlt éveket. Csak úgy áradt belőle a pozitív energia, felesleges agressziónak, csapkodásnak, gyerekes macsóskodásnak nyoma sem volt: végig nyíltan és közvetlenül kommunikált a közönséggel, rendszeresen lepacsizott az első sorokkal és úgy vezényelte le a bulit, ahogyan azt a nagykönyvben megírták.

Az első pihenőt a Learn From This Mistake füstös New Orleans-i bluesa jelentette – Phil hangja itt is nagyon topon volt! – , majd jött a zenekari kedvenc N.O.D., a sludge himnusz The Seed (Anselmo persze odatartotta a mikrofont Jimmynek, hogy az beüvölthesse a „the power of the riff compells me” sort) és a roppant hatásos zöld, illetve vörös fényekkel kísért Beneath The Tides. Számomra talán utóbbi jelentette az egész koncert csúcspontját: ahogy kibontakozott az a szolidan zeppelines, ringató riff, ahogy Phil először elnyomta a refrént, és ahogy a végén négyen tolták a vokálkiállást, az tényleg mindent vitt. A rendes játékidő végéhez közeledve még előkapták a Losing Allt, Anselmo itt láthatóan meg is feledkezett arról, hogy nem bírja már annyira az ugrálást, mint régen, majd az elementáris Eyes Of The South zárta a programot.

Kíváncsi voltam, meg lehet-e még fejelni ezt a ráadásban, de sikerült nekik: a New Orleans Is A Dying Whore zakatoló riffjei öltek – komolyan nem értem azokat, akik nem szeretik a kettes lemezt – , az pedig külön speciális jelenet volt, amikor Phil közben leállította a bandát, és elkezdett lenyugtatni egy túl erőszakos arcot elöl. „Calm down, boy, calm down”, ismételte el vagy ötször, aztán amikor ez sem vezetett eredményre, lazán kivitette a srácot a biztonságiakkal. A Stone The Crow alatt ezzel szemben két, addig minden szöveget üvöltő rajongót felrángatott a színpadra, hogy onnan nézhessék a bandát, egyikük még egy mikrofont is kapott a végén. Itt már tényleg népünnepély-jelleget öltött a buli, amit még a Jail elszállásával sem ültettek le. A Planet Caravan-utód minden túlzás nélkül gyönyörűen szólt, amikor pedig Anselmo még rá is énekelte a címet a repetitíven visszatérő refréndallamra, tényleg belefacsarodott a szívem. Mi is lehetett volna más ezek után a zárás, mint minden idők legmocskosabb metal nótája, a hatalmas együtténekléssel kísért Bury Me In Smoke? Phil egyébként még itt is képes volt előállni egy meglepő és hidegrázósan hatásos húzással, amikor a végén beénekelte a csúf riffek közé a Nothing In Return „and when we walk away…” sorát. A dal finisében már a roadok és a slepp is felkeveredett a deszkákra, volt némi hangszercserés ökörködés, tényleg partiba fulladt a koncert, méghozzá két óra tiszta játékidő után.

Most mit mondjak erre az egészre? Magas volt a mérce, de az én elvárásaimat maradéktalanul teljesítették, sőt, még meg is ugrották. Tökéletes program, hatalmas karakterek, házibuli-szerűen baráti hangulat – a Downnak ugyanúgy nincs ma párja, mint ahogyan 1995-ben sem volt. Életem egyik legjobb és legemlékezetesebb koncertje, méghozzá csont nélkül. Örülök, hogy láthattam, és sosem fogom elfelejteni.

Fotó: Vékony Zsolt