Shock!

KISS, Brian May Band, Mötley Crüe (illetve akkoriban Motley Crue), Union, Alice Cooper, „és még valahány név a naptárban”, ahogy az őskorban hallottuk – igaz, hogy négy emberke látogatott el hozzánk, mégis, tulajdonképpen ez a nem kevés zenekar tette tiszteletét a személyükben az Indiánsátor színpadán. Persze előttük két hazai csapat léphetett a deszkákra. A Lovegun műsorát sikeresen lekéstük, mivel kifejezetten korán kellett elkezdeniük a programot – a közönség véleménye alapján az új magyar szoft-rock zenekar saját rajongóbázisa például totál lemaradt kedvencük előadásáról. Hm.

A Jolly Roger műsorát már valamelyest sikerült figyelemmel kísérni. Igazából fogalmam sem volt, kik ők, nem hallottam a nevüket a koncert előtt, aztán az intróul szolgáló Karib-tenger kalózai filmzenére bevonuló kosztümös legények látványa csupán megerősítette bennem a név által keltett félelmeket: itt bizony egy image-bandáról van szó. Ez az én olvasatomban valami olyasmit jelent, miszerint veszünk valami külsőséget, ami többek fejében megragaszthatja a zenekart, és „amúgy mellesleg” játszunk valami zenét is. Az indítás persze kicsi Queen-szívem melengetése miatt több volt, mint tökéletes (a We Will Rock You gyors koncertverziójáról volt szó), aztán viszont tényleg egyre inkább úgy éreztem, a kalóz-jelmezek mögött még nincs ott az a hűdenagy zenei tartalom.

Persze a buli-feelinggel nem volt probléma, hiszen olyan kipróbált arcokat ismertem fel, mint Pockyt, azaz Gene Simmons hazai helytartóját, valamint Disco Express és Dust’n’Bones tagokat. A saját dalok ehhez mérten szintén a sleaze / dirty rock stíluskörből táplálkoztak, viszont ezekben nem éreztem még azt a kiforrottságot, ami szükséges lenne a csapat „fülberagadásához”. Egy ilyen jellegű banda minden dalába kötelező lenne orbitális refréneket, azonnal megjegyezhető, laza riffeket építeni – tévedés ne essék, nem volt rossz, amit hallottam, csak még az említett azonnal ható plusz hiányzott az egészből. Ha a frappánsan kitalált külsőségek mellé ugyanilyen szintre nő a zene is, rendben leszünk, hiszen még mindig hiánycikk itthon ez a stílus.

Az Eric Singer Project koncertje pedig, ha tömören meg akarom fogalmazni, egy tökéletes hakni volt – de félre ne értse senki, én a hakni tengerentúli értelmében fogalmazok, nem a hazai „szarunk bele, kasza, oszt szevasztok” mentalitásra gondoltam. Hogy miért hakni? Mert gyakorlatilag ugyebár adott négy kísérőzenész, akik a rockvilág nagyjai mellett, illetve sokszor mögött játszanak már jó ideje, most pedig összeálltak, hogy együtt szemezgessenek a főnökeik munkásságából. És mennyire jól tették…!

Természetesen ezek a „kísérőzenészek” a magyar sztárokhoz képest is fényévekkel „feljebb” helyezkednek el a híresség-listán, ennek ellenére mégis halál egyszerűen nyitották a bulit: Besétáltak, felvették a hangszert, oszt’ rakendról. Egy Humble Pie átdolgozással (Four Day Creep) nyitottak, mely már a Lost & Spaced című korongon is szerepelt. Már ez a dal is feeling-iskola volt minden „magyaramerikai rocksztár wannabe” számára, amit aztán lazán és vidáman folytattak mindenféle rock klasszikus egymás után pakolásával. A vidámság alól pont Singer mester volt a kivétel, ugyanis neki sikerült aznapra az összes technikai gikszert összeszednie: a kontrollja hol ordított, hol nem szólt, a mikrofonja is rakoncátlankodott, valamint majdnem szétesett a dobszéke is (mondjuk bizonyára életre szóló élmény lett volna számára, ha az ülőke kicsúszik alóla és rácuppan az ülés tengelyére, de végül épp időben sikerült orvosolni a problémát). A koncert közepén mindenesetre az addigra jól felidegesedő dobos fogta magát, lecsapta a dobverőket és kiviharzott a színpadról…

Azt nem tudom, hogy a Corabi – Kulick páros által elővezetett félakusztikus szet a program része volt-e, vagy csak a helyzetet mentették, mindenesetre az ütősember pár perc múlva duzzogva bár, de újra elfoglalta a helyét, és lenyomta a koncertet. Igaz, közben folyamatosan csesztette a technikusokat, bár a buli végén nyilvánosan követte meg őket. Kis amerikai hisztéria, ez van, nekem belefért – bizonyára odakint valami teljesen máshoz szoktak.

De vissza a zenéhez és a többiekhez: Bruce Kulick eddig sem egy színpadot felszántó vadember hírében állt, de most gyakorlatilag mesterien álcázta magát tűnődő egyetemi tanárnak – de természetesen a gitárjátéka semmi kivetnivalót nem hagyott maga után. John Corabi képezte az ellentétet – ő ezen az estén maga volt az LA Rock’n’Roll Man, olyan laza volt, hogy csontok nélkül elfolyt volna. Még így 40 környékén is egy beleszarós sleaze fazon, aki már a show elején felkínálta nemesb testrészeit bármilyen vállalkozó szellemű hölgynek, körberohangálta a gitárjával a színpadot, és közben tolta a királyabbnál királyabb énektémákat. Chuck Garric basszer pedig egy modern Ford Fairlane, szénné varrva, hátranyalt hajjal, hatalmas grimaszokkal és taglejtésekkel alapozta végig a bulit, miközben viszont végig lehetett érezni rajta a totális zenei alázatot a többiekkel és a dalokkal szemben.

A dalok között persze nagy többségben voltak a KISS szerzemények (Watching You, Unholy, Domino, Nothin’ To Lose, I Love It Loud, Black Diamond), és persze a többiek „oldalvizéről” is érkeztek nóták, mint a School’s Out vagy épp a Power To The Music a totálisan alulértékelt Corabi-s Crüe lemezről (a gonosz lélek belekezdett a Hooligan’s Holidaybe is, de aztán vigyorogva abbahagyta az etetést a közönség kitartó „mötley cüre! mötley crüe!” kórusa ellenére. Közben persze elhangzottak Deep Purple, Zeppelin dalok is, a ráadásblokk vége pedig egy kissé belassított, viszont ultraerős Queen klasszikus, a Tie Your Mother Down volt. Az énekesi feladatokat hárman osztották szét: Chuck volt az aznapi Simmons-felelős, Eric is magára vállalt pár KISS dalt, de persze a legtöbb vokalizáció Corabi torkából tört elő.

Kábé úgy repült el a bő másfél óra, mintha csak két nótát toltak volna – már csak így van ez egy jó buliban, nem? Minden gubanc ellenére tökéletes szórakozást jelentett minden perc, szóval köszi, és még sok ilyet!

Fotó: Valentin Szilvia