Shock!

Alkalmi társulás, alkalmi koncertek. A 2001-ben alakult kvartett – ami 2008 októberében feloszlott, majd 2010 februárjában újra aktivizálta magát – valóban nem arról híres, hogy fellépései sűrűsége meghaladja a naptári napok számát. Jobb esetben is évi egy-két produkcióról van szó. Tavaly decemberben például az új, Király utcai Gödör Klub deszkáin tették tiszteletüket – ezévi más koncertjükről nem is igen tudok. Így nem volt kérdés, hogy a Művészetek Palotája Hey, June programsorozatának keretében, erre a június 12-i ünnepi alkalomra összetalálkozó, máskülönben elfoglalt zenészek hangversenye kuriozitás lesz, amin érdemes ott lenni hallhatóként.

A Hey, June rendezvénysor négy eseményt foglal magába: a European Mantra mellett az Anna and the Barbies, a Firkin és a 30Y lép föl az intézmény ötszáz fős Fesztivál Színházának termében az első nyári hónap folyamán. Mivel a Pásztor testvérek vezette zenekar múlt pénteki különleges, nagyszabású összművészeti produkcióján én is a lelkes tapsolók között voltam, így elvárásoktól nem mentesen konstatáltam, hogy a European Mantra színpadi díszletezés koncepciója inkább a puritánságot részesíti előnyben. Ám belátva az alma és a körte összehasonlíthatóságának nehézségeit, jobbára arra koncentráltam, ami van, nem arra, ami nincs.

Telt ház pedig itt is volt! Lukács Peta gitáros kevés konferanszéi során kétszer is utalt rá, ha tréfálkozva is, hogy jövőre már a nagyteremben szeretnének föllépni, ami háromszor ekkora befogadóképességű. „De addigra sztárok leszünk!" Én is szeretném, de ahhoz új lemez (a harmadik lemez, a Free Style Chamber Orchestrával 2007-ben készített Twentyone óta erre nem volt példa), sok hazai föllépés, médiajelenlét szükségeltetik – ami mind ellentmond a zenekar eddigi szellemiségének, tevékenységének, pláne, hogy Borlai Gergő dobisten, ha jól szűröm le, általában nem is Magyarországon leledzik...

Este nyolc óra után pár perccel sétált be a négy zenész, hogy másfélórás heavy jazz orgia vegye kezdetét, némi, nem kevés prog beültetéssel. A hazai palettán a látókörömben a K3-on és a Special Providence-en kívül nem tudok olyan formációról, akik a rockot, metalt, jazzt kölcsönhatásba helyezve instrumentális zenét játszanának csúcsminőségben. A fenti zenekarok is nagyban különböznek egymástól, akár a vegyítés fokát tekintve. Míg például a Special Providence az easy irányába tett lépéseket, legalábbis lemezen, addig a European Mantra muzsikája hatására lepereg a festék, a vakolat, közkeletű kifejezéssel élve: leesik a hajad. Nos, bár hosszú ideje nem láttam a zenekart – legutóbb az A38-on, a Vernon Reid & Masque vendégeként, 2007 februárjában –, tapasztalhattam, vehemenciájuk nem változott.

Törekvésük a kőszínházi falak lebontására a már említett sallang- és díszítésmentes egyszerűségben is tetten érhető volt. Pólóban, farmerban, Borlai szabadidőruhában feszített, egyedül Nagy János billentyűs fehér inge tekinthető konvencionálisnak színházi előadáson, ahol a nézők kénytelenek székeiken ülve, egy irányba nézve élvezni/feszengeni az előadást. Bizony mondom, jólesett volna a kiváló zenei program mellett némi izgalom a szemnek is, valamint a közönséggel való kommunikációt is lehet még fejleszteni a muzikalitáson kívül – ezek szerintem a nagyterem felé segítenék őket. Érdekes, hogy a billentyűs szett mögé két vendég vokalistát feltételező mikrofonállvány és szék is be volt készítve, amit – ismerve az énekhang nélküli számokat – nagy várakozással szemléltem, hátha ez lesz a hely különlegességéből adódó plusz, de mindez hiábavalónak, díszletrendezői tévedésnek(?) bizonyult, a székek üresek maradtak...

Az European Mantra zenéje egyszerre szól a zenei virtuozitásról és alázatról, nem volt ez most sem másképp: a legtöbb lehetőséget a komponált darabokban, kiállás tekintetében Lukács Peta kapta, aki piros farmerében, Marshall logójú fekete pólójában, szintén piros gitárjával topogva, testét csavargatva szenzációs szólókkal kápráztatta el a – reagálása alapján – vájtfülű közönséget. De hosszabb billentyűs és ütős szólóbetét is helyet kapott a programjukban. Utóbbi során megbizonyosodhattam róla, Lombardo teljesítménye például a War Ensemble-ében nem egyedülálló...! Szemben Papesch Péter basszerrel, aki  a bandából egyedüliként nem villantott, rá viszont, akire akár egy betonoszlopra, úgy  lehetett támaszkodni, amit arckifejezésének „változékonysága" is kifejezett – nem tudom, innen ered-e a Stallone becenév.

Igazából nem tudom mihez hasonlítani a European Mantra muzsikáját, ehhez sem a jazzben, sem direkt progresszív zenékben sem nevezném magam elég járatosnak, az biztos: ötlettel teliek még a standardekre épülő számaik is, a tagok egyéni teljesítménye, kvalitásuk vitán felüli, együttműködésük kimagasló. És az is megkérdőjelezhetetlen, hogy – bármennyire is a gitárhoz húz a szívem – Borlai játékstílusa egyszerűen vonzza a szemet. Ha voltak is olyan (a dinamikai szempontjából statikusnak mondható) pontok a produkció során, amikor, ha a Duna túloldalán lévő ZP-ben koncerteztek volna, legszívesebben egy pulthoz vándoroltam volna kérni egy sört, vagy bármi mást, a pótcselekvés igénye a lényeg (voltak egyébként), akkor minden esetben a dobok császárának erőteljes ütései, díszítéseinek mozdulatai hoztak vissza a képzelet világából – és nyűgöztek le! Nem csak engem. Az igencsak hangos, némileg talán visszhangos másfél órát követően a nem lanyhuló, sőt, erősödő vastaps újabb két szám eljátszására buzdította a muzsikusokat, a publikum nem kevés örömére.

Ha kérhetném: több fellépést, új lemezt és a régiek ismételt hozzáférhetővé tételét! S akkor a Müpában jövőre (nem) ugyanitt...!