Shock!

Lusta ember lévén kicsit nehezen tartom a lépést munkatársaimmal, hiszen ma már a legtöbb koncertbeszámolónk legfeljebb két-három nappal az esemény után kikerül. Ha részt vettem az adott bulin, bizony magam is kíváncsian várom tanult kollégáim sorait, és fesztelen „cégkultúránknak" köszönhetően megvan az a lehetőségeim is, hogy direktben a szerzőhöz intézzek pár keresetlen szót, ha nem tetszik némely, az adott koncerttel kapcsolatos gondolat. Ha viszont én vagyok a soros, ezeket a szűkös határidőket nehezebben viselem a többieknél, éppen a lustaságom miatt. Nyilván egy exkluzív tudósítás esetében kicsit több mozgástere van az embernek, hiszen azt nem várják egy csomóan. Viszont pont a fentiek miatt afféle inside joke ugratásnak, kedves sürgetésnek vettem, hogy ezen buli másnapján pont egy Extreme hírrel nyitottuk a napot.

Sajnos mivel ez a buli kéthetes nyaralásunk második napján zajlott le, ha akartam, sem tudtam volna sietni a cikkel. De azt mondom, érdemes volt kivárni, hogy elkészüljön a beszámoló, és nem azért, mert Pulitzer-díjas cikket hozok össze, hanem mert itthon is sokan tudják, micsoda különlegességnek számított az igen ritkán turnézó Extreme idei európai kanyarja: ezúttal mindenféle kerek évforduló és egyéb apropó nélkül fogták magukat, és ezen a kábé tíz koncerten egy az egyben elnyomták minden idők egyik legtökéletesebb dallamos rocklemezét, az 1990-es Pornograffittit. Ha pedig funkos hatású rockzenéről beszélünk, ez az alkotás az etalon.

Igaz, ha jobban belegondolunk, mégiscsak van idén kerek évforduló, mégpedig az első lemezük megjelenéséé, amely ugyan mai füllel újrahallgatva remek (korábban nem voltam oda érte, de elsősorban a Mutha dal miatt), ám a Pornograffittivel olyan minőségi ugrást hajtottak végre egy év alatt, amely ha nem is példátlan a rockzene történelmében, de mindenképpen párját ritkító. És mivel a visszatérés utáni Saudades de Rockkal együtt is összesen öt lemezt csinált a zenekar, nem is igazán lehetett ráunni a zenéjükre, ami ugyan kilométerekről felismerhető, de emellett mindegyik anyag egy külön világ. Szóval még csak azt sem mondanám, hogy az itt megidézett klasszikus „A" legjobb albumuk, mert a sokat köpködött Waiting For The Punchline ugyanolyan nagy kedvencem, míg a III Sides To Every Story minden idők egyik legprogresszívebb „hajmetal" alkotása. Az pedig Nuno, de főleg Gary Cherone egyéb munkáiból is kiderül (nagy rajongója vagyok a Van Halen III-nak, a Hurtsmile-nak, de még a Tribe Of Judahnak is), hogy ha ez a két zseniális faszi összeáll nem kevésbé tehetséges ritmusszekciójával, akkor az nagyot robban. Erről mindenki meggyőződhetett a Take Us Alive képanyagának segítségével, én pedig azonnal online jegyvásárlásra indultam, amint kiderült, hogy párizsi tartózkodásunkkal egyidőben bukkan fel ott a banda. Hozzáteszem, ez nagyon jó húzásnak bizonyult, mert frankón sold out volt a buli, szóval nem egészen értem, miért nem hozták el legalább Münchenig a turnét, sőt, Bécs is teltházas lett volna, ha már egy magyar koncert utópia-számba megy. Nekem ez kicsit túlzott óvatosságnak tűnik, és tényleg baromira sajnálok mindenkit (nemcsak honfitársaimat), aki nem láthatta ezt a show-t.

Úgy gondolom, teljesen felesleges az Extreme négy zenészének képességeit ecsetelni, tényleg zsenik mind, és amikor zenélnek, annak olyan húzása van, ami nem mindennapi. Pat Badger basszer egyenesen jobb énekes is, mint Cherone (a Decadence Dance elején jutott neki egy szólósor), viszont Gary frontemberként is nagyon odateszi magát, és itt legalább tényleg nem csalnak a vokálokkal, ami manapság már nagy szó: egyedül a fúvós témák jöttek gépről. És a csapat tényleg lenyomja a Pornograffittit elejétől végéig, szépen sorrendben, szinte megállás nélkül, a franciák pedig tényleg igazán forró hangulatot csinálnak ehhez: érkezésünkkor kellemes légkondis idő volt a teremben, az első félóra után viszont kábé 45 fokra megy fel a hőmérséklet. De nem számít a szauna, meg az sem, hogy egész nap 30 fokban jártuk a várost, a dalok húznak, élmény ott lenni. A már említett DVD már csak azért is mérvadó, mert a Decadence Dance és az It('s A Monster) verzéket ugyanúgy hangosan énekli a közönség, mint otthon, Bostonban, és még a hely is hasonló (a pár éve rövid időre feltámadt és mostanában újra beinduló Szikra Mozi jutott még eszembe róla), az egyetlen sajnálatos tényező, hogy a pornograffittis dalok kiszorítják a Saudades számait – pláne, hogy a lemez hat év után, ha lehet, még jobbnak tűnik, mint megjelenésekor.

Na sebaj, kapunk azért még pár nagy nótát ráadásnak, és előtte még a Hole Heartedban egy kis Crazy Little Thing Called Love-ot is. A When I First Kissed You mondjuk annyira nem való koncertre, noha jó kis stílusgyakorlat, meg persze Nuno klimpírozása is kellemes az elején, de a többi lassú azért nagyobbat szól. És valószínűleg abban sincs semmi meglepő, hogy a More Than Words-öt – bár nagy ováció fogadja – nem éneklik hangosabban a nézők, mint a többit. A nettó két órás műsoridő a szuperintenzív Cupid's Deaddel zárul (még mindig szenzációsak azok a szinte Dream Theater-szerű témázgatások!), én pedig most már biztos, hogy nagyon kevés olyan bandát tudnék mondani, amit mindenáron látni akartam egyszer. Ha bármikor ismét lesz Extreme-turné Európában, vagy felbukkannának bármilyen fesztiválon a jövőre esedékes lemez megjelenésekor, mindenkit csak arra tudok biztatni, hogy bátran utazzon, csalódás kizárva.