Shock!

Amikor bő két és fél éve híre jött, hogy elmarad a Fu Manchu budapesti fellépése, legalább annyira le voltam törve, mint a Milói Vénusz karjai. Nem is csak azért, mert, hogy akkor továbbra is várat magára az első találkozás egyik legnagyobb stoner kedvenceimmel, de úgy éreztem, talán soha többé nem is lesz ilyen jó alkalmunk egy hamisítatlan fuzz-orgiára. Lévén Scott Hillék akkoriban éppen azt a Gigantoid lemezt turnéztatták, ami bizony jobban sikerült, mint bármelyik a California Crossing óta, pedig azt valamikor az ezredforduló tájékán tolták ki magukból. Kérdéses volt, hogy a következő anyag fogja-e hozni ezt a szintet, meg egyáltalában, tényleg eltolják-e a képüket valaha is errefelé a benzinzabáló országúti verdák legnagyobb szerelmesei.

Aztán év elején befutott a Clone Of The Universe, ami számomra simán ott van a Manchu három legjobban sikerült lemeze között, és már korábban megérkezett a hír is, hogy akkor a négyes március idusán tényleg pótolni fog az A38-on. Innentől kezdve nyilván nem volt kérdéses a dolog, aki pedig jót akart magának, időben megvette a jegyét (illetve hozta magával a 2015-ös bilétát, merthogy elvileg azt is elfogadták ám). Márpedig sokan akartak jót maguknak, mivel a rendezvény bő egy héttel a koncert napja előtt teltházassá vált. Teljes joggal.

A kaliforniai négyes előtt Magyarország talán legterméketlenebb bandája, a HAW fokozta a jókedvet, akik – amint azt Makó Dávid külön kiemelte – idén töltik be a tizedik életévüket, ehhez képest pedig van egy irtózatosan hosszú, majdnem félórás „nagylemezük", meg egy demójuk, oszt slussz. Na mindegy, én azért simán szeretem őket annyira, hogy bárhol örömmel vegyem a felbukkanásukat, ráadásul állítólag már tényleg itt van a kanyarban egy új hanganyag is (játszottak is róla), bár a kemény huszonöt perces fellépésük érthető módon a Soundtrack Of Our Friendship legütősebb darabjain alapult – az olyanokon, mint a Black Horse High, a 7 Crows There vagy éppen a My Name. És kifejezetten jók is voltak, különösen Makó, aki egyébiránt kopasz fejével, kigyúrt fizikumával és kackiás bajszával egyre jobban hajaz a Bronson című film Tom Hardy által megformált, bizarr főhősére. Meglepően rövid műsorukat egyébként már ekkor igen sokan figyelték, hogy aztán a főhősök eljövetelére már tényleg fullra megteljen a Hajó gyomra.

A Fu Manchu pedig a rájuk jellemző vehemenciával – és az Eatin' Dust röfögő riffjével – annak rendje és módja szerint be is köszönt, és már ekkor látszódott, hogy a négyes ugyan szebb nem lett az elmúlt évek alatt (különösen igaz ez a mindörökké csapzott hajú főnökre), de egész szépen konzerválta a formáját. Mert akárhogy is nézzük, ezek már nagyon nem az egykori deszkás-szörfös kölykök, hanem egy immáron harminchárom éve működő (!) profi gépezet elemei, akik azonban jól láthatóan továbbra is eléggé élvezik a porszívó hatású riffek gyártását, és majd minden szám végén meg is köszönték a valóban igen lelkes fogadtatást. Rögtön másodiknak ellőtték az új lemez címadóját is, de a buli igazán nem is innentől, hanem a California Crossingtól kezdett el felpörögni.

Hogy aztán folyamatosan pörögjön is tovább: feszes rendben érkezett az eredetinél durvábban elkent Weird Beard, a „nagy sláger" Evil Eye, és egyik személyes favoritom, a Mongoose, amiket már egyre többen énekeltek együtt Scottal – akiről egyébként viccen kívül az volt a benyomásom, hogy simán meggyőzőbb az énekteljesítménye, mint lemezen. De a hangzással sem volt gond egy szál se, talán csak a legelső számban volt halk Brad Davis bőgős mikrofonja, de aztán az is meggyógyult. Az olyan új tételek pedig, mint a súlyos (I've Been) Hexed és a még súlyosabb Nowhere Left To Hide igencsak kikönyökölték maguknak a helyet a Hell On Wheels-féle régebbi stoner himnuszok között. A legnagyobb örjöngés persze a King Of The Road remekbe szabott recsegésére támadt, hogy aztán a közönséggel amúgy túl sokat nem kommunikáló Scott alig egy óra után bejelentse: az este utolsó dala következik.

Lett is néminemű felhorkanás a hír hallatán, csak aztán kiderült, hogy az ominózus dalocska nem más, mint az új lemez szörnyetege, az Il Mostro Atomico a maga laza tizennyolc (!) percével. És bizony el is kenték maradéktalanul, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, és ha egyedül csak ezt a bódító-kábító-szédítő monstrumot hallottam volna tőlük, már akkor sem lenne egy rossz szavam sem, mert ez biza tényleg kolosszális volt! De nem, hiszen a visszataps után (igazából nem is nagyon léptek le a színpadról) kaptunk még egy, az eredetinél kábé háromszor intenzívebben eltolt Boogie Vant, stagedivinggal, össznépi táncikával, örömködéssel, mindennel. Az pedig külön poénos volt, hogy amikor Scott megkérdezte az első sorokat, hogy mi legyen a zárószám, nem igazán könyvelhetett el frenetikus sikert, hiszen a közönség felkészült versenyzői közt akadt, aki olyat kért, amire azt mondták a srácok, hogy ilyen dalukra nem is emlékeznek, míg a többek által követelt Evil Eye-ra pedig röhögve közölték, hogy azt bizony már játszották. Így lett végül a Boogie Van, de nem bántuk meg.

Aztán sajnos több ráadás már nem is akadt, és a porzabáló mongúzok szűk másfél óra után levonultak a színről. Mi pedig zúgó füllel indultunk kifelé, megállapítva magunkban, hogy itt és most a legkevésbé sem egy múltjából élő, egykoron szép napokat látott, ám mára már csak levezető sivatagi galerit fülelhettünk meg, hanem egy kifejezetten ereje teljében lévő, totál őszintén és sallagmentesen aprító csapatot, aki nem túlzottan elítélhető módon egyszerűen szereti azt, amit csinál. Maradjon is ez így.

Fotó: A38 Hajó