Magam részéről a Makó-féle Stereochristot nagyon tudtam szeretni, nem is annyira a Live Like A Man lemezt (persze azt is), mind inkább a bődületesen energikus koncerteket. És ez a helyzet a Haw-val is, annyi különbséggel, hogy esetükben megelőlegezett bizalomról van szó, hiszen még nem volt szerencsém a kvartetthez élőben. Viszont az itteni első demón hallható négy szerzemény nem hagy kétséget afelől, hogy ezen hiányosságomat mielőbb pótolnom szükségeltetik, mivel ez a röfögő basszusra épülő, csordavokállal/rekesztésekkel, ugyanakkor dallamokkal is kellőképpen felvértezett muzsika úgy verhet pofán igazán. Különösen igaz ez az elsőként napvilágra került húzónótára, a The Free Ride Of The Workhorse-ra, ami – szép magyarsággal mondva - remekül össze lett pakolva, és nevéhez méltón húz, mint az igásló. Minimum tetszhalottnak kell lennünk ahhoz, hogy ne bömböljük együtt Dáviddal, hogy Ráájd frííí!
A demó legegyedibb színfoltja pedig a kettes All Good All Fine, amiben olyan hangszer bukkan fel, ráadásul főszerepben, amit magyar lemezen eddig nemigen lehetett hallani – na jó, tán az igazhitű southern/sludge zene nagy harcosai, a 100 Folk Celsius kivételével. Úgy van, a bendzsó a megfejtés, ami a demó végén még újra jelentkezni fog.
Nincs is itt túl sok gond, épp csak annyi, amennyi az ilyen első demókkal lenni szokott: lehetne kevésbé massza a hangzás, lehetnének egy paraszthajszállal karakteresebbek a dalok (főleg a záró Between Two Wars, ami acsarkodós csordarefrénjével sajna nem túl ütős), de a Haw így is nagyon jó úton jár. Bemelegítésnek tökéletes a dolog.