Shock!

Könnyed nyáresti thrashelést ígért a lökött ír kölkök, vagyis a Gama Bomb fellépése a Düre Kert kistermében. És ugyan kisebb meglepetésemre a tavalyi év egyik legjobb lemezével előrukkolt brigád már nem is olyan ifjonc (2002-ben alakultak ugyanis), a fiatalos lendület és energia továbbra is a sajátjuk.

Érdekes koncepciót választott a hazai promoter a buli lebonyolításához, ugyanis ír főhőseink, illetve amerikai vendégük előtt három magyar banda is melegített. Ebben persze semmi furcsaság nincs, megszokott metódus, hogy klubbulikra két-három feltörekvő hazai gárdát is betesznek, az azonban már furcsább volt, hogy mindhárom itthoni banda csupán 20-20 percet játszott. A kezdő Dick Dögless bulijára sajnos nem is értem oda, így számomra a For Good volt az első aznap este. Régisulis, döngölő hardcore-ban utaznak a srácok, és jól is nyomták (főleg a dobosuk játszott feelingesen), de a színpadi rutin hiánya még nagyon érezhető volt a produkción: kissé esetlennek és tanácstalannak tűntek akció közben. Zeneileg azonban rendben vannak, az eljövendő koncertek pedig remélhetőleg élőben is kellően magabiztossá teszik majd őket.

Az Another Way Békés megyéből érkezett, hogy húsz percben eltolja masszív műsorát. Saját magukat fastcore-ként definiálják, és elég találó is ez az elnevezés, hiszen a trióban (dob, gitár és ének, tehát nuku bőgő) aprító csapat rövid, grindos témáival túl sok pihenőt valóban nem enged a közönségnek. A zenekar egyébként igyekszik a komolyabb végéről megfogni a műfajt, hiszen náluk a dalok szövege nem a megszokott klisékből épül fel, 2013-as lemezük címét például Stephen Hawkingtól kölcsönözték. A színpad elejére kirakott lámpák némi különleges atmoszférát is teremtettek a bulin, így aki fogékony az ilyesfajta tömény pusztításra, vélhetően remekül szórakozott rövid műsoruk alatt.

Sokszor felmerült már különböző koncerteken, hogy vajon miért csak az amerikai zenekarok tudják úgy istenigazából bemozogni, illetve felrobbantani a színpadot. Mindez persze nyilván sarkítás, de tény, hogy a tengerentúli csapatok általában messze magasabb hőfokon pörögnek élőben, mint európai vagy akár hazai kollégáik, az elméletet pedig ezen este is igazolta. A bostoni Spirits ugyanis már a kezdetektől olyan energiával nyomult, ami a kissé statikus magyar csapatok után mellbevágó élményt jelentett. Zeneileg is közelebb állnak hozzám, mint az előttük játszó két formáció, de igazából nem is dalaikkal, hanem vehemenciájukkal győztek meg. Egyikük, Charles Chaussinand ennek köszönhetően már az első percekben lesérült, ugyanis annak ellenére veszett ugrálásba kezdett, hogy egy korábbi koncerten elszenvedett térdsérülés miatt határozottan tilos lett volna számára az ilyesmi. A zenekart azonban az sem akasztotta meg, hogy gitárosuk csak nagy nehezen tudott felkászálódni a földről, profi módon tolták végig az adott dalt, majd szereztek egy széket, és mehetett tovább minden a maga útján. Kissé thrashes hardcore-jukat összességében nem találtam kiemelkedőnek, de koncertbandaként taroltak.

A 2009-es Tales From The Grave In Space óta szimpatizálok az ír thrasher Gama Bombbal, aktuális anyagukkal, a 2015-ös Untouchable Gloryval pedig egyértelműen szintet léptek, ez ugyanis messze a legjobb produkció, amit sikerült összehozniuk eddig. Mivel pedig jelenleg épp ezt a cuccot turnéztatják, jobb alkalom nem is volt, hogy történetük során először végre Magyarországon is fellépjenek. Bár az előzenekarok alatt (és ez különösen igaz a magyar bandákra) még elég kevesen voltak a színpad előtt, a Gama Bomb kezdését már kábé ötven ember várta, ami a legkisebb Dürer-teremben egész korrekt nézőszámnak mondható. A csapat pedig pontosan azt is hozta, amit lemezeik alapján vártam tőlük: húzósan és feszesen előadott, szélvész thrash-dalokat egy nagy adag öniróniával és humorral fűszerezve. Ahogy tehát lemezen, úgy élőben sem veszik komolyan magukat, ez pedig határozottan jól is van így.

A lelazult hippi-stílust elővezető vokalista, Philly Byrne mellett volt még egy kvázi-frontembere a bandának, a köpcös bőgős, Joe McGuigan, aki legalább annyit pofázott, mint kollégája, a rendezői jobbon meg a gumiarcú Domo Dixon grimaszolta végig az előadást. A legfrissebb tagként 2012-ben csatlakozott gitáros, John Roche, illetve a dobos Paul Caffrey hozzájuk képest meglepően normálisnak is tűntek; értsd: ők különösebb baromságok nélkül tolták végig a bulit. A csapat műsora széles körben merített a diszkográfiából, azaz egyáltalán nem voltak túlsúlyban az új lemez dalai. Ha jól emlékszem, összesen végül négy került elő közülük: a címadó mellett volt Avange Me!, Drinkers Inc. és Tuck Your T-Shirt in.

A közönség kifejezetten lelkesen mosholta végig a speedes thrash-stílusgyakorlatokat, a dalok szünetében pedig Phillyék baromságai szórakoztattak minket, úgyhogy repült az idő. Mivel a csapattól meglehetősen távol áll bármely aktuálpolitikai állásfoglalás, meglepődtem kissé, mikor Philly néhány szóval kitért dr. Orbán Viktor, Magyarország Miniszterelnöke migrációs politikájának kritizálására is, de szerencsére tednugenti vagy bonói magasságokba nem vitte az észosztást.

Igazi, végtelenül hangulatos underground-bulit tolt le a Gama Bomb bő hetven percben, úgyhogy remélhetőleg nem kell újabb szűk tizenöt évet várnunk a következő találkozásig.

Fotó: Horváth Jani