Shock!

Tudom, röhejes valahol, hogy 2022-ig vártam a Ganxsta-szüzességem elvesztésével, de lássuk be, nem vagyok egy Zubor Olly, aki egy férfias kikacsintás kíséretében már húsz évvel ezelőtt is tudta, mitől döglik a (dög)légy... és persze az is igaz, hogy olykor csak ki kell várni a minden tekintetben megfelelő alkalmat, amikor minden a helyére kerül. Ez a kellemesen hűvös szeptemberi este például kivételesen szerencsés konstellációt hozott össze életem első Kartel-koncertjéhez, amelyre ráadásul előzetesen nem utalt különösebben semmi. Szemerkélő esőn, parkolásközeli agybajon és egy nem különösebben ihletett napot kifogó Junkieson keresztül vezetett az út az idei év egyik legszórakoztatóbb vigasságáig.

Szóval mondhatni, fű alatt lopakodott a hír, hogy a Kartel és a Junkies továbbgondolja ezt a dupla headlineres dolgot erre az estére, és készülnek közös produkciókkal is. Különösebben nem is filóztam előre azon, mi sülhet ki ebből, olyan rutinos arcokról beszélünk itt, akik a semmiből, vagy akár rákészülés nélkül is képesek némi gegek elsütögetésére. Én pontosan tudtam, mire vagyok igazán kíváncsi, és már a hangulatalapozó Jolly Jackers engem rendkívül megviselő folk metaljának utolsó hangjai alatt beálltam a második-harmadik sorba a rendezői jobbon, hogy a Ganxstáék alá dolgozó zenészeket kellően közelről figyelhessem munka közben. Egy Boom a fejbe! indította a bulit, kiegészülve Barbaró Attilával és Szekeres Andrással, én pedig rögtön kicsit el is kenődtem, amikor kiderült, hogy már nem Geröly Matyi üti a gengsztereknél a bőröket. A csere viszont abszolút minőségi volt, amiről mindent el is mond, hogy így sem volt hiányérzetem, végig fülig érő vigyorra fakasztó zenélés folyt Zoliék mögött.

Gondoltátok volna, hogy lassan a Kartel is harminc lesz? Én ezzel is most szembesültem, és ahogy elnézem, a társulat méltóképpen ünnepelheti majd ezt a kerek évfordulót, hiszen ma is bőven bennük a stenk. Fiatalos lendületről beszélni talán túlzás lenne, de nagypapás levezetésről sincs szó, sőt, a ráncokat leszámítva egy csúcsformát hozó alakulatról beszélünk, akik minden különösebb belefeszülés nélkül bizonyították is, hogy nincs ebben a kijelentésben semmi csúsztatás. A legfiatalabb gengszter, Siska Finuccsi még ebből az eleve nyerő alapállásból is kiemelkedő teljesítményt hozott, elsőligás, nagypályás frontemberi teljesítménnyel uralta a képet a megbízhatóan színpadképes Zoli mellett. A dalok pedig... jók voltak! Ráadásul ismertem is nagyjából mindet, pedig sosem bújtam a diszkográfiát.

Nem is esett különösebben jól, amikor a flow-t félbetépve levonultak a srácok, és a terepet teljes egészében a szintén best offal támadó Junkiesnak adták át. Pedig hát Szekeres Andrásék is meg tudnak győzni, ha nagyon akarnak, esetükben nálam a Kartelhez képest pont fordított helyzet: őket lemezen hallgatom inkább, ha éppen olyan kedvem van. Velük nem ez volt az első élő találkozásom, és nem fogom elhallgatni, hogy – Barbaró kivételével – változatlanul civilnek tűnnek a deszkákon, ezen a helyzeten pedig Riki Church távozása egészen biztosan nem javított. A hangzás is eléggé büntető jellegűnek tűnt, főleg ilyen felvezetés után, a gitár sem akart rendesen megszólalni ott, ahol én álltam, szóval a legkevésbé sem bántam, amikor jött az újabb váltás, ismét a Kartelre. És nem csupán a váltás jött, de némi leplezetlen nosztalgia hátán kezdett az egész összejövetel átcsúszni örömzenébe, ahol már tényleg bármi megtörténhetett.

Zana Zoli a dobok mögött, sőt, Zoli gitárral (!), aztán a Junkies két gitárral (Takács Vilkó beszállt, és ha úgy alakult, maradt is, így aztán végre meg is dörrentek rendesen), a Junkies-ősfanokat pedig az alapító Jódli felbukkanása (és roppant feelinges dobolása) kente végleg kenyérre. Naná, hogy a végén már mindannyian fent voltak a színpadon, és bár nem tudom, hogy mennyi közös próba fért bele az előkészületekbe, az egész egyszerre volt teljesen spontán, és az adott keretek között profin koreografált. Ahogy az igazán jó koncerteken az lenni szokott, ez pedig mindenféle megközelítésben az volt. Ez tipikusan az a helyzet, amikor egy olyan közhely is katarzist hozhat, mint zárásként a Jump Around – én pedig nem szégyelltem a libabőrt. A füst, a lángok, a fények és a háttérvetítés „csak" az extra volt, erre a sok tekintetben megismételhetetlen fellépésre nem az utóbbiak miatt fogunk emlékezni.

Fotó: Barba Negra