Glenn Hughes koncertről nem tudok elfogulatlanul írni, ezért aki nem szereti az ömlengős beszámolókat, nyomja meg szépen a balra mutató hosszú nyilat az Enter fölött. Hughes maga a Hard Rock Hangja, a Legfeketébb Hangú Fehér Énekes, a hangszálakrobata, a gumihangú...
De mielőtt tovább nyáladzanék, sajnos szót kell ejtenem az előzenekarról is, mely Bobby Rondinelli, a szebb napokat is látott dobos köré szerveződött The Lizards nevű formáció volt. Igaz, hogy csak az utolsó három-négy dalnál kapcsolódtam be a koncertjükbe, de bizony nem estem hanyatt tőlük. Bobby bácsi már nem az a kigyúrt, sasszemű rock-idol mint pár évtizede, a hivalkodó dobcucc mögött egy photoshoppal széltében megnyújtott törperocker püfölt, mozdulatai inkább voltak színpadiasak mint szakmailag tökéletesek. A kísérőzenészek pedig mintha egy mostanában készült, a hetvenes éveket parodizáló mozifilmből léptek volna elő.
A basszer egy magas, vékony figura volt, olyan hajjal, mint egy spánielbe oltott orosztanárnő. Gitáron egy idősödő yuppie, akinek még nemi identitása is megkérdőjelezhető volt, az énekes pedig maga volt Old Death a gyermekkori Winnetou könyveimből, magas csontváz-termetével, kopasz fejével és elnagyolt mozdulataival. Persze nem részletezném ennyire a külsőségeket, ha a zene megfogott volna, de sajnos teljesen jellegtelen, poros hard rockot sikerült érzékelnem, melyből mindenfajta tűz és eredetiség hiányzott. Volt persze dobszóló, de ez is inkább a látványra és “hűűűűű” meg “haaaaa” közönségreakciókra épített mint a technikára. Még egy gongot is csatasorba állított a Don, mely csak arra volt jó, hogy alaposan elcsessze az ütemet, mikor kapálózni kellett a szőrös gongütőért...
Összességében persze nem nevezném rossznak a koncertet, csak azért többet vártam rendesen. Ez egy korrekt klubzenekar, de semmi több. Ráadásul fura volt, hogy a buli után öt perccel a mélynövésű főhős már a merch pultnál osztogatta aláírásait... pénzért!!! Kétezer nemtomhányszáz forint egy aláírt dobütő, vagy egy pergőbőr... Hát, a dedikálások izgalma és spontaneitása nem volt túlzottan jellemző itt...
Sebaj, némi folyosói préselődés után visszaküzdöttem magam a koncertterembe, ahol hamarosan, némi intro után bemasírozott Mr. Hang és zenekara.
A koncert maga a Soul Mover lemez anyagára épített, a címadó dallal nyitottak kapásból, és átlag hazai hard rock közönségtől szokatlan tombolás volt a válasz! Glenn Hughes mester ugyan ötvennégy környékén tanyázik, és villog a túl szabályos protézise, de akkor is egy örökmozgó, örökifjú Zenész - végig élvezte a koncertet, pörgött, forgott, mosolygott, a nyakába akasztott JazzBass-t tekergette, mint egy második mikrofonállványt (nem utolsó sorban kiválóan is játszott rajta), és olyan énekorgiát rendezett nekünk, hogy az utolsó emberig olvadozott a publikum. Kísérői precízen és feelingesen adagolták alá a zenét: J.J. Marsh őszes fürtjei és hajlott kora ellenére megmutatta, hogyan kell modern felfogásban játszani akár a hetvenes évek zenéjét is! Az ízes, blues alapú gitárjáték sokszor fűszereződött meg újkori effektekkel és érdekes harmóniákkal.
Igaz, a Glenn egyik pihenője alatt előadott gitárszóló tökéletes koppintása volt Brian May jellegzetes Brighton Rock Solo-jának, de még ez is belefért. Mert a koncert egésze egy igazi családias “happening” volt, ahol megfértek egymás mellett a legújabb szólódarabok és az olyan klasszikusok mint a csodálatos Mistreated, vagy a koncert végére hagyott eszement Burn. A dalok között pedig Glenn bácsi, mint jóságos nagyapó, mesélt a múltról, a dalok születéséről, régi zenésztársairól... Csöppet sem tűnt erőltetettnek vagy időhúzónak a dolog, inkább a közvetlenséget erősítette a módszer. A Don’t Let Me Bleed előtt pedig régi önpusztító életmódjáról beszélt, és arról, hogy milyen jó, hogy megtalálta újra a helyes utat, amely most már a gyorsítók, és egyéb őrületek nélkül a zenéé. Nos, köszönjük: megérte.
A kötelező ráadás pedig a súlyosra vett Seventh Star volt, majd a már említett Burn, ahol egy emberként sikított (vagy legalábbis próbált sikítani) minden jelenlévő Hughes-zal.
Természetesen szinte az utolsó pillanatig olyan szintű éneklés tanúi lehettünk, amely egyesítette a rock monumentalitását, a néger blues dögét és groove-osságát és valami cirkuszba illő akrobatikát. Szinte nem volt egyetlen “egyenes” hang sem, minden egyes sorvégen ott mosolygott egy apró díszítés, speciális frazír vagy épp egy eksztatikus sikoly. Talán az utolsó pár dalra fáradt el valamelyest Glenn torka, de még így is a föld énekeseinek 99,999 százalékát simán zsebre tehette volna. És ugye ti is hallottátok, hogy “Jövőre újra találkozunk”? És ugye ti is elhiszitek, hogy ez nem csak udvarias frázis?
Az biztos, hogy sokan várnak vissza.
Bátky Zoltán
Megint valami kihagyhatatlan, ráadásul az igényes A38 hajón (végre egy hely, ahol a dohányzási tilalomnak köszönhetően nem fullad meg az ember a füsttől a koncertteremben!). Glenn Hughest és bandáját bárhol, bármikor, bármilyen műsorral meg kell nézni, főleg ha az előzenekarban (The Lizards) olyan arcokat láthatunk/hallhatunk, mint Mike DiMeo a Riot jelenlegi énekese és Bobby Rondinelli dobos, aki többek között egyik kedvenc Black Sabbath lemezemen (Cross Purposes) tudta feledtetni Vinnie Appice és Cozy Powell hiányát. És hiába nevezték el magukat “gyíkoknak”, még véletlenül sem volt “gyíkság”, amit ezen a vasárnap estén előadtak: gitáros és bőgős társaikkal akkora “próbaterem”-feelinget varázsoltak a hajóra, hogy a tulajok bizonyára kérték utána az óradíjat.
Hetvenes évekbeli témákat, riffeket, tempókat nyomtak, alaposan megidézve a Zeppelin szellemét és gyakran akár 10 percig is elnyújtva egy-egy részt, amiről persze nem derült ki, hogy úgy írták meg eredetileg is avagy épp abban a pillanatban formálódott olyanná, amilyen volt. Igazi ős-hardrock volt tehát műsoron, amit a gitárosok megjelenésükkel is alátámasztottak: a szólós valami zsabós ingben feszített, gázos rövid frizurával; a basszer pedig szegény Ramone-okra hasonlított megszólalásig és szemmel láthatólag eléggé szét volt esve (a harmonikát azért elő-előkapta). Rondinelli pedig, a dobok mögött elterpeszkedve úgy festett, mint egy szabadságon lévő kivénhedt maffiózó, aki az imént lakott jól pasta-val és épp ejtőzik (Kiss Gábor szerint inkább Jabba-ra hasonlított) – a fogpiszkáló benne is maradt a szájában. Ezzel együtt nagyon odaütötte azt, amit kellett, baromira tetszett például, amikor keresztben ütötte szanaszét a cineket, de a Rainbow-időkből ismerős gongot sem csak egyetlen ütésért utaztatták annyit.
Mike DiMeo hangját az utóbbi időben nagyon megszerettem a Riot lemezeken, de amit itt elénekelt, arra még az ottani kiváló énektémák alapján sem számítottam volna: erre szokták azt mondani, hogy a csillagokat is az égről… Nagyon érzi a fiú ezt a stílust, a Riotba is belevitte ezt a lazább, hard rockosabb hangulatot annak idején. És, ha már egyszer hetvenes évek, akkor nem maradhat ki a Hammond-szőnyeg sem – ezt maga Mike biztosította, ha éppen úgy adódott vagy arra járt egy-egy hosszabb hangszeres betét közben. Közben persze beugrott, hogy tulajdonképpen ez az együttműködés azért eléggé adta magát, hiszen Bobby Jarzombek távozása után (Halford csapatába igazolt át – na igen, két szék között a pad alá) Rondinelli mester dobolta fel az uccsó Riot lemezt, banda pedig nemigen turnézza szét magát, belefért tehát egy kis projektezés.
Egyszóval állat volt a koncert, több mint egy órát játszottak és bár nem feltétlenül jött meg a kedvem arra, hogy a The Lizards stúdiófelvételeit ronggyá hallgassam, ha ennek a bulinak a felvétele valamilyen formában megjelenne, biztos, hogy igen sokáig forogna a lejátszómban. Állítólag maga Glenn Hughes akarta, hogy korábban kezdődjön a műsor a jegyen feltüntetett 8 óránál, ezért sajnos lemaradtunk a legelejéről, de egyik cimborám kb. a felére ért oda, ami azért rendkívül bosszantó, elvégre két zenekarért fizettünk. Mindegy, utána Rondinelliék végig a folyosón dedikáltak, beszélgettek, fotózkodtak (sajnos nem velünk, fényképezőgép ugyanis nem volt kéznél, pedig a kutya sem motozott belépéskor), árulták relikviáikat, melyek közül néhányan nehezményezték a 2000 forintért kínált dobverő-párokat, bár alkudni azért lehetett. Ha jól emlékszem, Gábor kolléga egy darabot hozott, mert “ezerér' minden kell”.
Glenn Hughes pedig Glenn Hughes! Eddig kétszer láttam őt élőben, mindkét alkalommal a Hughes-Turner formációval, mindkétszer káprázatos teljesítményt nyújtott az “öreg”. Távol álljon tőlem, hogy Joe Lynn Turnerre egy rossz szót is mondjak (sokan megtették, szerintem igazságtalanul), de az tény, hogy ez alkalommal nem hiányzott sem a hangja, sem a hozzá köthető dalok. Sok okosságot mondjuk nem lehet elmondani Glenn bátyóról, amit eddig még nem mondtunk el, de századszorra is óriási érzés döbbenetes erejű és terjedelmű hangjáról megemlékezni! Hányszor hány fórumon elmondták, leírták már, hogy egy isten a pali, sőt, minél idősebb, annál jobb, ezt magam is csak ismételgetni tudom! Ráadásul a másfélórás műsor gerincét friss, ill. újabb keletű számok képezték, ami elég sokat elmond arról, milyen formában van Glenn dalszerzői vénája 2005-ben. Iszonyatosan megdörrentek az új dalok! Itt szó sem volt a dicső múlt halványodó emlékeinek meglovaglásáról, hiszen a Mistreateden kívül emlékeim szerint csak a Burn hangzott el, mint sláger (a legvégén) és esetleg a Seventh Start vehetjük még ebbe a kategóriába (szintén a ráadásban – szerencsére épp a kocsiban volt a kazetta, úgyhogy volt mit döngetni hazafelé), a műsor többi része az önálló munkásságra koncentrált.
Mint azt már említettem volt más cikkekben, ill. azt hiszem, ezzel a legtöbben hasonlóképpen vannak, kissé nehezen követem az öreg munkásságát (egy komplett diszkográfia összeállítása talán magának Glennek is fejtörést okozna), így nem tudom pontosan, hogy a nekem legeslegjobban tetszett Medusa c. ős-metal téma (és ez a pali még idegenkedett a Sabbath énekesi szerepétől, mikor 17 évesen ilyen odab*ós nótát írt???) a hasoncímű Trapeze lemezről származik-e; vagy hogy a Can’t Stop The Flood most új nóta-e avagy sem (tudomásom szerint nem az), de azt hiszem, ennek az égvilágon semmi jelentősége. Egy Glenn Hughes koncertre nem azért megy az ember, hogy kipipálgassa kedvenceit a jegyzetfüzetben, hanem hogy átjárja a Rock ereje, az a semmihez nem fogható Érzés, ami a legkülönfélébb korosztályú, társadalmi helyzetű, foglalkozású, világnézetű embereket képes örökre fogva tartani. Mondjuk ha már világnézet és ha már kissé túl patetikusra sikeredett az előző mondat, akkor időzzünk el egy pillanatra Glenn bácsi konferanszainál, amelyekhez képest azért én még gyenge kezdő vagyok. Átszellemült monológjaiban a vidám vasárnapi prédikáció, a buddhista tanítások és Kiss Gábor kolléga gimnáziumi ofőjének ballagás előtti észosztása állt össze valami rendkívül érdekes, de ugyanakkor elég fárasztó zagyvalékká. De sebaj, egy olyan vén róka, mint Glenn, aki minden volt már, csak épp akasztott ember nem, ennyi pátoszt megengedhet magának. Mindazonáltal a zenekar bemutatásánál elsütött “gay” poénokat nem különösebben találtam viccesnek, de mondjuk az is lehet, hogy én vagyok egy besavanyodott őskonzervatív.
Sajnos ezúttal sem értettem a dobos és a billentyűs nevét, de ők kísérték a Hughes-Turner projektet is tavaly a Wigwamban, ill. amennyire tudom, Pakson is ők voltak Glenn zenészei: az igen fiatalnak tűnő ütős legszívesebben szanaszét verte volna a cájgot és bár a billentyűs hangszerek nem mindig hallatszottak rendesen, ott volt a szeren a duci kolléga is. JJ Marsh pedig ezer éve elválaszthatatlan társa Hughes-nak, Blackmore-os, ízes játékát most is élmény volt hallgatni. Hughes mester pedig a basszusgitározás mellet természetesen iszonyat nagyokat énekelt, de hát ezt felesleges is külön ecsetelni, akik ott voltak, tudják, akik meg nem, azoknak kár fájdítani a szívét, hiszen ők is tisztában vannak azzal, miről maradtak le (ha már egyszer ezt a cikket olvassák). Ebben a hangban minden benne van, ami jó a rockban és az egyéb könnyűzenei műfajokban – ha pl. meghajolunk a nagy fekete soul- és fehér AOR hangok előtt, de zenéjüket trutymáknak tarjuk, nincs más dolgunk, mint Glenn bármilyen munkáját elővenni és teljes hangerőre tekerni.
De akárhogy is, a Rock, az Erő mindenben benne van, amit kiadott a kezéből, legyen az Deep Purple, Black Sabbath, szólólemez, Voodoo Hillhez hasonló projekt vagy akár egy sima vendégszereplés tribute albumon, szerzői lemezen. A ráadásból (a már említett Seventh Star és Burn) azonban sikerült elvenni a mágiát, tekintve hogy a végig kiválóan szóló cucc addigra bemondta az unalmas és a jól ismert dalokból egy nagy kása lett (lejárt a technikusok munkaideje és már kimentek sörözni???), de végülis pont az volt a jó ebben a koncertben, hogy nem végig a nyilvánvaló dolgokat vártuk: én speciel sokkal jobban élveztem a számomra ismeretlen nótákat.
Egyszóval király volt ez az este, még ha cseppet szentségtörő módon a The Lizards műsora egy hangyányival jobban is tetszett – ezt azonban annak tudom be, hogy ők a meglepetés erejével hatottak, Glenn esetében pedig azért lehetett borítékolni a páratlan ének- és hangszeres teljesítményt. Persze legközelebb azért jó lenne DiMeio-t a Riot, Rondinellit pedig az újjáalakult Rainbow soraiban látni (bármelyik énekessel) – Glenn pedig remélem, továbbra is állandó vendég lesz a Kárpát-medencében, különösen “hazánk szívében, Budapesten”.
Pálinkás Vince
