Ronnie James Dio halálával sajnos végérvényesen beköszöntött az a korszak, mikor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a nagy öregek, szép lassan visszavonulnak, ne adj isten távoznak az élők sorából. Emiatt aztán az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ha egy nagy kedvence a közelben koncertezik, kihagyja a bulit. Ki tudja, lesz-e alkalom az esetleges mulasztás pótlására.
Természetes volt, hogy mikor megtudtam, idén a Motörhead lesz a fő attrakció Hegyalján, már vettem is a naptáramat, hogy fix programként húzzam be a fesztivál idejét. Mivel sajnos a tavalyihoz hasonló, erős felhozatalt ezúttal nem sikerült összehozni, a 2009-es négy napból idénre egy lett. Az az egy viszont kihagyhatatlan volt, hiszen Lemmyék mellett a Meshuggah is fellépett Tokajban.
Bár az Ektomorf nem tartozik a kedvenc bandáim közé, ha már úgy esett a dolog, hogy ők is épp itt voltak, természetesen belenéztem programjukba. Farkas Zotyáék a már megszokott vehemenciával vetették bele magukat a buliba. Az első pillanattól ugráltak, pörögtek, bemozogták az egész színpadot, mindemellett pedig folyamatosan buzdították a közönséget is. Annak ellenére, hogy ekkor még iszonyatos meleg volt a Jim Beam sátorban, a publikum cseppet sem volt enervált, a buli legelejétől ment a zúzda. Bár a hangzás közel sem volt tökéletes, ezen sem zenekar, sem pedig közönsége nem akadt fenn, így a szép számmal összegyűlt Ektomorf fanok egy jó kis pörgős, zúzós koncertet kaptak az arcukba.
Tekintettel arra, hogy volt vagy negyven fok odabent, illetőleg kizárólag meleg (!!!) sört lehetett kapni a Jim Beamnél, körülbelül negyven percet néztem Zotyáékból, aztán otthagytam őket, hogy kicsit körbenézzek a fesztiválon. Tavalyhoz képest jelentős változások történtek, átalakították gyakorlatilag a teljes fesztiválterületet, melyre az eddigiek mellé további helyszíneket is sikerült bezsúfolni. Tekintve az amúgy rendelkezésre álló, viszonylag szűk teret, ez némi zsúfoltságot, továbbá az egyes színpadokról mindenhova átszűrődő hangfoszlányokból álló, konstans, és eléggé zavaró alapzajt eredményezett.
Pozitívum viszont a sok és nagy választékot kínáló kajáspultok felállítása, mellyel ellentétben azonban a sör-vételezési lehetőségeket kissé alulméretezték a szervezők. Infrastrukturális szempontból tehát nem volt minden tökéletes, de összességében így is megérdemelnek egy erős közepest. Dicséret illeti viszont a szervezőgárdát, hogy a pénteki programot számottevő csúszások nélkül sikerült levezényelni, és ami a legfontosabb, a zenekarok hangosítására sem lehetett panaszunk.
Este tizenegykor, a kiírt programnak megfelelően csapott a húrokba a fő attrakció Motörhead. Lemmyék nem bízták a véletlenre a dolgot, az Iron Fist – Stay Clean kettőssel kezdtek, mely slágerek annak ellenére is beindították a bulit, hogy – mint később kiderült – az itt lévők legalább fele tényleg csak az Ace of Spades miatt érkezett. Tényleg érthetetlen, miért van az, hogy az Ace of Spadesre totálisan megvaduló, finoman szólva sem szomjas népeknek a többi nótáról fogalmunk sincs, pedig az Overkill vagy az Iron Fist aztán tényleg semmivel sem kisebb klasszikusok.
Ha az ember egy harmincikszéves rocklegenda fesztiválbulijára vált jegyet, joggal gondolhatná, hogy egyfajta – legnagyobb slágerekből – álló múltidézésre számíthat. Lemmyék persze más tészta! Jó, volt azért Metropolis meg Killed by Death, de ezekkel nagyjából ki is fújt az ún. kötelező örökzöldek sora; nem volt tehát se Bomber, se We are the Road Crew, de még On Parole sem, helyettük viszont jócskán szemezgettek a zenekar minden korszakából. Előkerült a méltatlanul alulértékelt Another Perfect Day lemez I Got Mine dala, de volt Rock out (with Your Cock out) is az utolsó Motörizerről, meg kiváló One Night Stand és Over the Top, ráadásul egy rég elfeledett B-side nótát is elővettek Cradle to the Grave címmel.
Érdekes módon kellett kis idő Lemmyéknek, mire százszázalékosan belerázódtak a buliba. A zsigerből elnyomott kezdő duó után volt némi kis üresjárat ugyan, Mikkey Dee In the Name of Tragedybe beágyazott szólója azonban helyrerántotta a produkciót. Innentől kezdve iszonyatos húzással játszottak az öregek; úgy gördültek ki a kezeik alól a r'n'r témák, ahogy tényleg csak a Motörhead képes rá. A Just 'couse You got the Power után elővezetett bugis rockandroll Going to Brazil a koncert egyik csúcspontja volt, csakúgy, mint a ráadás előtt utolsóként előkapott Born to Raise Hell a Bastardsról.
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ezek az öreg csókák olyan intenzitással, húzással, döggel nyomják a rockot, amihez foghatót még huszonéves zenekaroktól sem láttam. Amit Mikkey Dee ezen a bulin összedobolt, az tényleg a rockdobolás non plus ultrája. Végig headbengelve nagyon látványosan ütött, egyben totál feszes, pontos dobalapot rakott a többiek alá. Minderre érkezett Lemmy végtelenül laza, ám valahogyan mégis kifejezetten elegáns, jellegzetes pengetése, illetve Phil Campbell zsigeri, ösztönös gitározása. A ráadásként elhangzott Ace of Spades – Overkill duó tette fel az i-re azt a bizonyos pontot, majd Lemmyék még egy utolsó pimasz fricskával, tíz percig maximális hangerőn gerjedő gitáraláfestés mellett távoztak. Ez a koncert ismét bebizonyított, Lemmy egy legenda, ikon, stílusalapító, (fél)isten. Hódoljunk hát!
Zseniális húzással sikerült úgy összeállítani a pénteki programot, hogy a nagyszínpadon játszó Motörhead bulijának utolsó húsz percében már a Meshuggah zúzzon a Jim Beamen, így sajnos Tomas Haake-ék koncertjének elejéről lecsúsztam. Minden elismerésem a szervezőké! Bár véleményem szerint egy ideális Meshuggah-koncert színhelye valamely lepukkant, sötét klub, mégis ez volt a legjobb buli, amit a svédektől eddig láttam. Nagy szerepe volt ebben a kiváló hangzásnak, illetve a szép számmal jelenlévő, lelkes közönségnek is, akiket Jens Kidman nem átallott az egész koncert alatt tovább is tüzelni. Annak ellenére, hogy kifejezetten szeretem a svédek zenéjét – a Destroy Erase Imporve – Nothing kettős alap – élőben meglehetősen nehezen különböztetem meg a számaikat egymástól, így elnézést érte, de setlisttel nem szolgálhatok.
Az viszont biztos, hogy volt több Nothing meg Obzen nóta, mindez pedig a szokásos, lehengerlő előadásban, veszett headbangeléssel, Jens Kidman egyedülálló mozgáskultúrájával – ő az egyetlen ember a világon, aki fölfelé bólogatva headbangel – és brutális üvöltésével kísérten. Hangszeres teljesítményekről nem szólnék külön, mindenki tudja, hogy a svédek droidok, élükön a zseniális Tomas Haakéval, de a vikingséget megtestesítő gitárosok és a bőgős Dick Lövgren sem gyengék. Valamivel több, mint hatvan percet játszottak, mi Meshuggah-ból elég is, főleg, hogy a zárás a legutóbb az élő anyagról lemaradt Future Breed Machine volt. Akkora adrenalinbomba volt ez a koncert, hogy a fél háromkor Budapestre történ hazainduláshoz jobb energialöketet nem is kaphattunk volna.
Ezen egynapos kirándulás ismét megerősítette tavalyi benyomásaimat, melyek szerint a Hegyalja egy – kisebb hiányosságaival együtt is – nagyon kellemes, családias fesztivál. Remélem, jövőre nem csak egy napra sikerül majd hasonlóan erős programot összeállítani, és akkor ismét hosszabb időre jöhetek.
