Shock!

Legyen bármekkora underground legenda a lassan harmincadik (!) életévébe lépő görög Rotting Christ, az évek során sosem kerültünk egymáshoz annyira közel, hogy egy-egy itthoni fellépésük kapcsán ellenállhatatlan késztetést éreztem volna a felvonulásra. A nemrégiben koncertlemezzel is jelentkezett athéni brigád ettől még persze kimondottan erős koncertzenekar hírében áll, és ezt a mostani, a Schammaschsal és az Inquisitionnel felpaprikázott turnécsomagot már valóban vétek lett volna kihagyni, így leróhattam én is ezt az ősrégi tartozásomat. Megjegyzem, a lényegi következtetést máris levonva: mondjon az aktuális fellépési sorrend bármit, az este főszereplője nem az Inquisition, de még csak nem is a Rotting Christ, hanem Armando da Silva Conceição volt.

A svájci Schammaschról nem igazán szóltunk még ezen az oldalon, pedig a bázeli kvartett idén már a harmadik sorlemezével jelentkezett, amelyről itt-ott igencsak hízelgő véleményeket lehetett olvasni. Az már első látásra egyértelmű, hogy ez a bokáig érő köpenyekbe burkolva kivonuló zenekar mindenekelőtt Christopher Ruf frontember/gitárosról szólt, akit nyilvánvalóan valamilyen szörnyűséges ipari baleset ért egy fekete festékkel dolgozó üzemben. Morózus, kimérten hömpölygő doom/black muzsikájuk valahol rokon a Svartidauðival, lévén itt sem az apró nüanszok, hanem a muzsika által felépített hangulat a meghatározó. Abban is hasonlít a szituáció az izlandi vérrokonokéhoz, hogy nekem ez így, ebben a formában a Schammasch-tól is kevés, a körítés még talán igen, a témák minősége ellenben egyértelműen nem éri el az ingerküszöbömet.

Ha jól értettem, a Mystifier most először tehette be vérmocskos talpát az öreg kontinensre, pedig ez a brazil csapat sem mostanában ragadta magához a hangszereket. Az este sötét lova már a '90-es évek legeleje óta itt kószál a színtéren, (egyik) frontembere pedig a black/death metal legvalószínűtlenebb karaktere, akit valaha színpadon volt szerencsém látni. A már emlegetett Armando/Beelzeebubth barátunk egy fejbúbig tetovált, nehézsúlyú fekete fickó, aki fehér pulóverben, fején napszemüvegben, övén Jézussal lépett a rendezői jobbon lévő mikrofonhoz, miközben bőgős/énekes társa hagyományos corpsepaintben tolta az ellentétes oldalon. A trió intenzív, de dallamos betétekkel is felhabosított muzsikáját természetesen lehetetlen komolyan venni, azzal azonban cseppet sem túlzok, ha azt mondom, hogy jelenésük mindenkire üdítően hatott.

A Rotting Christtól én mindössze egy jó értelemben vett színházi előadásra számítottam, amit annak ellenére hiánytalanul meg is kaptam, hogy a körítés a színpadi díszletek terén meglehetősen puritánra sikeredett. Mindössze egy-egy oldalsó vászon elé vonultak fel az alapító Tolis testvérek két újkori társukkal, de már az első lejátszott hangoktól kezdve egyértelmű volt, hogy rajongóik így is teljes értékű kiszolgálásban részesülnek. Itt kell megemlítenem, hogy a zenekarok megszólalása az egész este folyamán elképesztően jó volt, és a zajos siker záloga mindenekelőtt éppen ebben keresendő. Remekül megkomponált fényekkel és húsba vágó sounddal támadtak a görögök, akik természetesen a két utóbbi lemezükről játszották a számomra továbbra is egy-egy végtelenített intrónak tűnő dalaikat, roppant látványosan és lelkesen, a legvégére pedig természetesen az ars poeticának is beillő Non Serviamot hagyva. Hibátlan, klasszis módon elővezetett show volt ez, ami az este méltó záróakkordja is lehetett volna.

Következett még azonban az eredendően kolumbiai, de már évtizedek óta az Államokban székelő Inquisition székfoglalója, akik élőben is mindössze ketten szerepelnek, amely tény a lehetetlenül hosszú lemezcímeik mellett a másik fő jellegzetességüket adja. Dagon énekes/gitáros és Incubus dobos nem kis terhet vesz ezzel a nyakába, hiszen itt valóban minden megmozdulásuknak jelentősége van, semmiféle alibimunka nem fedhető el a zajmassza „jótékony" hatásával. Nincs is szó az utóbbiról, ők ketten az elmúlt évtizedek alatt tökélyre fejlesztették kooperációjukat, zenéjük pedig igazi gyors, a szükséges mértékben technikás, kíméletlen, ámde kissé sótlan black metal. Tulajdonképpen nem is hiányzott senki és semmi a színpadról, a hangkép a vadállati módon dörgő gitárral és a triggerekkel alaposan megsegített dobbal is teljes tudott lenni. A metszett torkú „énekhang" a szokásos, számomra a dalaik is legfeljebb középkategóriásak, mégsem éreztem egy percig sem, hogy unatkoznék. Különleges, megbecsült színfoltjai ők is a színtérnek, ez nem vitás.

Zárszóként mi mást is mondhatnék? „Bil-At Kir-Zal Za-A-Kam Ki-Aga-Du / Kas-Du Da-Ra-Es Mu Ga Im-Mi-In / Nin-Ana-Si-Anna Ga Sa-Ga-Ar / Za-A-Kam Ne-Su-Ub-Du Ne-En-Mu Ga Sa-Ga-Ar"! Remek kis vérfürdő volt.

Fotó: Martina Sestic